Kelet-Magyarország, 1991. szeptember (51. évfolyam, 205-229. szám)

1991-09-21 / 222. szám

Ä %e(et-94aßyarorsz0ß hétvégi melléklete 1991. szeptember 21. Művészet és technika Holland és magyar videókiállítás Forgács Péter: A magyar konyhavideó-müvészet Budapest (MTI Press) •>— Kezdetben azt hitték, a művé­szet és a technika nagyon távol állnak egymástól. Hatással sem lehetnek egymásra. De már a fényképezés feltalálása megdön­tötte ezt az elvet, s új alapokra helyezte a technika és a művé­szet viszonyát. Korunkban a technika újabb és újabb lehetőségeket kínál a mű­vésznek: lézert, komputereket, videóberendezéseket és digitális technikát. Az új módszerek és eszközök a művészek kezében túllépték a reprodukciós techni­kát. Önálló és összetett művé­szeti ággá lettek. a megzabolázott idővel, Vénusz születésével, a szomorúság ví­russal, a természet dolgaival. Hollandiában, ahol a kormány nagyvonalú művészetpártolása révén a kísérletező művészetek is teret kapnak, nagy hagyomá­nya van a technikai fejlődés által megérintett képzőművészetek­nek, amelyekben festészeti, szobrászati elemek, zenei és színházi hatások, filozófia, fizika és technikák keverednek. Ezért is tartotta fontosnak a Holland Kulturális Minisztérium, meg a Rijksdenst Beeidende Kunst (a Képzőművészetek Hol­landiai Intézete), hogy megren­Komoróczky Tamás: Meg kell találnod a világot Két, a legújabb technikákat magukba olvasztó művészeti kiállítás látható ezekben a na­pokban, szeptember közepéig a Műcsarnok termeiben. Az IMAGO, amely tizenhárom hol­land alkotó művészetet és tech­nikát szemléltető vándorkiállítá­sa, és az SVB VOCE, az első magyar videóinstallációs kiállí­tás. A holland meg a magyar mű­vek meglepően jól illenek egy­máshoz. Felettébb szórakoztató élményben van része annak, aki végignézi a különböző kamerák megkomponált és „élő” közvetí­téseit. Merthogy mindkét kiállítá­son tanúi lehetünk mindenféle elektronikus trükköknek, meg narratív, elbeszélő történeteknek is. Találkozunk önmagunk kivetí­tett képével, hanggá alakított lábdobbantásunkkal, tükörből vi­deóra vett és tükörben látható berlini fallal, a változó tengerrel, dezzék a művészeti kísérletezé­seket és újításokat tartalmazó kiállítást. És hogy Amszterda­mon kívül Pozsonyban, Buda­pesten és más kelet-európai vá­rosokban is bemutassák. A magyar videóinstallációs kiállítás a Soros Alapítvány Kép­zőművészeti Dokumentációs Központjának produktuma. Ne­gyedik alkalommal vállalkozik ezen alapítvány egy-egy aktuális művészeti mozgalom feldolgozá­sára. A magyar textil, az experi­mentális fotográfia és az archi- tektonikus művészet bemutatója után jött el az ideje a videóinstal­lációs művészeti ág megméreté­sének. Ezúttal tizennyolc magyar mű­vész tizenhat munkája látható, valamennyi alkotás az elektroni­kán alapul, mégis a vizuális és gondolati megközelítés széles skáláját nyújtja. „Szépen nyerni reményiek...” Széchenyi a lótenyésztésről PESTEN 1(29. PETHÓZAl TRATTNBR J. M. &8 KÁAOLYI ISTVÁNNÁL* Kerekes Béla Széchenyi István első jelentő­sebb műve 1828-ban jelent meg, a pesti Trattner nyomdában ké­szült 245 oldalas Lovakrul. A könyv mottója: ,,A kisded makk- bul, ha nem romlott, idővel termő tölgyfa lesz, csak senki el ne gá­zolja”, már jelzi, hogy valami új születik, melyet ez a könyv indít útjára s melyben az író arra buz­dítja olvasóit: „Fogjunk össze a magunk dolgaihoz, segítsük magunk magunkat. Úr Isten kire várunk? Más mozdítsa-e elő ön­hasznunkat s más iparkodjék hevesen érettünk, míg mi hide­gen nézzük hátramaradásunkat? Csak a rossz kertész vár min­denkor esőre. Öntözzük magunk gyenge palántáinkat. Megáld még egykor gyermekeink hálá- datos szíve. Az ki életében sok gyümölcsfát nevelt, a föld alatt is csendesebben nyugszik.” A könyv első részében Szé­chenyi bemutatja a Lóállapotját Magyarországon, a második részben a Lóállapotját Angliá­ban, a harmadikban A futtatás előkészítéséről és a versenyez­tetésről elmélkedik, a negyedik­ben A tenyésztés némely fő vo­násait vázolja fel. E lap hasábjai nem adnak lehetőséget a könyv minden részletének bemutatásá­ra, ezért részletesebben csupán az utolsó fejezet: Mit kellene te­hát nekünk tenni részével foglal­kozom. Gyakorlati tennivalók ismerte­tése előtt mérleget von a vállal­kozás sikerének kilátásairól. „Némely embernek az egész esze abban áll, hogy soha újat nem próbál. Minden próbatételről már eleve azt jövendöli: E bizony nem fog menni és minekutánna új dolgot alig vagy csak ritkán lehet egyszerre véghez vinni, ily prófétáknak többször van igaza, mint nem. Ennek következtében a Sokaságnál nagy hitele van. Az embereknek ezen osztálya a leggyűlöletesebb. Ez csak aka­dályoztatni, rontani s forró ha­zaszeretetre hideg vizet önteni tud.” A „sokaság” ilyen szemlé­je után tér át a magyarországi lóversenysport megszervezésé­nek szükségességére. „Minden keringélés nélkül egyenesen kimondom, hogy én a lótenyésztés által nyerni, szépen nyerni kívánok, s hogy minden számlálásaim s eddig volt ta­pasztalásaim szerint nyerni re­ményiek is. Hagyjuk a dolgot magára, ne mesterkedjünk rajta, ki ki tartson lovat s neveljen aki akar, aki nem akar ne tartson, ne neveljen. Csak a nagylelkűséget és a patriotizmust, nem kell az Istenért összekeverni a gazda­sággal, a kereskedéssel. Minde­gyik legyen a maga helyén. Mondjuk ki kereken, nem ér-e a közjóra nézve egy jó gazdahaza­fi egy vagyonos kereskedőhazafi többet, mint a szegény tehetet­len patrióta, bármi szép lélek lak­ja is szívét.” „Mi szükség tehát hazánkban, hogy a lódolga mozgásba jöjjön s virágozzék és gyümölcsöz­zék”, teszi fel a kérdést. A vá­laszt így adja meg: „Többízbeli, esztendőről-esztendőre fennálló Jutalmak, melyeket futtatásbeli diadal által lehessen elnyerni. Jól előkészített és az esztendő min­den részében jól fenntartott Pá­lyázóhely, (lóversenypálya). Ál­landó Készítő Intézetek (a lovak versenyre való felkészítése). Egy mindig fennmaradó Lóte­nyésztő Egyesület. Egy igaz és valódi Országos Lódefter (törzs­könyv) és bizonyos időszaki Közjelentések (sajtó, hiradó), Ménbér. Rendes esztendei lóvá­sár.” Széchenyi évi 10 jelentős jutalmat kí­ván alapíttatni, me­lyeknek egy részét olyan versenyeken lehessen elnyerni, melyeken az egész világ lovai részt ve­hetnek, míg más részét csak hazai lovak versenyezte­tésére kívánja kiírat­ni. Indoklása szerint: „Mi a magunk kö­zépszerűsége szűk köréből soha nem léphetnénk ki, ha nem volna ki ellen vetélkedni, kitül tar­tani. De a mi még több, lovaink híre, bármi hatalmasok volnának is azok, így az egész világ számára kitett Jutal­mak hijjával a kül­földre soha nem mehetne. Én le­hetőnek tartom, hogy valaha még jobb lovakat nevelhessünk az angoloknál, de azt is tudom, hogy ma akármely próbára siker­rel nem állhatnánk ki ellenük.” Az általa szükségesnek vélt feltételek indoklásai közül, a minden társadalmi egyesületre érvényes megállapításait idé­zem. „A Lótenyésztő Egyesület szab az időhöz és helyhez alkal­mas törvényeket, ez vesz meg­oldással mindent fontolóra, ez rostál mindent keveretlen tiszta­ságra, ez hoz mindenbe életet, eleven mozgást, rendet s egyen­súlyt.” Széchenyi azonban azt is hangsúlyozza, hogy ez Egyesü­let nem vezethető diktatórikus eszközökkel. „Gazdaságban és kereskedelemben kit kit a maga eszére kell hagyni, s meg nem szorítani, mert azokban az eről­tető törvények a céltul inkább távol vetik az embert, mintsem ahhoz közelebbre vinnék. Az Ész mennyei elmélkedésre so­hasem gyúl, melyet előítéletek penésze és szokások rablánca tart fogva. A világon minden csak a szabadság örömérzésé­ben fejtheti ki magát egész töké­letességre.” A könyv utolsó részében Szé­chenyi ezekben foglalja össze a legfontosabb tennivalókat: „Az Egyesülettől és Intézettül szerfe­lett való csudát, s kivált rövid idő alatt, senki ne várjon. Nem is mernék nagy reményeket jöven­dölni, ha nem élnék a természet­ben, hogy ilyen Intézeteknek idő­vel, ha már életben vannak, min­dig nőni, gyarapodni, elterjedni, elkerülhetetlenül kell.” Azoknak, akik azt állítják, hogy a verseny­zésnek nincs haszna, ezt vála­szolja: „A pályafutásnak sikerét és hasznát, melynek abbul folyni kellene, akik nem látják, azok mondják, kiknek kezén számos esztendeig a reménylett haszon­nak elérése nélkül, milliók folytak és hullottak keresztül.” Azt pedig, hogy milyen lovat kell kinemesíteni, így írja le: „Aki lóval vesződik, nyomja emléke­zetébe, hogy egy és azon ló min­den célnak egészen meg nem felelhet. Elegendő lehetett Ma­gyarországon — bölcső korában a mi őseinknek — a könnyű há­tasló, kik jobbat nem ismertek és ezért tökéletesebbet nem is kí­vántak. De ma, minekutána a keresztény vallással azt a hitet is átvettük, hogy a halandó, virtusai és esze által, mind magasabbra emelheti magát az Istenség felé, ma már szomszédjainkkal egy­forma előmenetelen törekedni kötelességünk. Középszerűen valamit végbevinni ha megyen is, nem is, van is, nincs is, nem nehéz. De a nemesebben szült szívet, az erőre teremtett lelket semmi sem szomorítja annyira, mint a középszerűség, legyen az akármilyen. A nemes szív mindig arra törekedik ami a legszebb, legjobb, legtökéletesebb, mert sejdíti belsejében isteni erede­tét.” Széchenyi optimizmusát jelzik a könyv befejező sorai: „Juta­lom, s belőle folyó intézetek ma­gyar hazánk hanyatló állapotá­ban új életet és elevenséget fog­nak önteni. Veszteni és károsod­ni a lónevelés által senki sem fog s a lótenyésztők között csak aZ lesz a különbség, hogy egyikük többet, másik kevesebbet fog nyerni. Némelyek pedig oly nye­reségre tesznek szert, hogy ma­gok is fogják csudálni. Tán egy magyar sem fogja tagadni azt a talpigazságot, hogy ki-ki annál több fáradozással, jó s hív szol­gálattal s pénzzel tartozik hazá­jának, amennyivel több időt, észt és javat adott neki a Sors!” Papp András: ^j^jj A KÜRT-----— órán reggel, öt óra­TS' kor Parancs András IC a vekker csörgése Á X. nélkül ébredt fel. ■ Szertartásosan vé­gezte el az ébredés utáni teen­dőket; vécézés, mosakodás, öl­tözködés, kávé-, és teakészítés. Borotválkozás közben döbbent rá, hogy este sem húzta csörgő­re az órát; belső időérzéke riasz­totta a szokásos időpontban. Tu­lajdonképpen sietnie sem kell. A konyhában az ablak mellé ült le, a szemközti buszmegálló várakozó utasait nézte. Felhős nyári reggel volt, az emberek a korai szürkületben csaknem beleolvadtak a szürke kőporozású ház falába. — Nekem is közöttük lenne a helyem — gondolta Parancs, és kissé szorongva figyelte a meg­érkező, majd távozó autóbuszt. Ruhástól visszafeküdt a beve­tetlen ágyra, és a plafonra me­redt. A tegnapi nap eseményein jártak a gondolatai. Legfőképpen azon, amikor megkapta a mun­kakönyvét. A munkaügyis nő, aki bepecsételte a könyvbe a mun­kahely megszűnését, próbálta vigasztalni: — Ne búsúljon, ránk is ez vár. Tudta előre, hogy be fog kö­vetkezni. Várható volt. De re­ménykedett, hátha nem történik semmi, és minden megy a maga útján, mint eddig. Rá kellett azonban jönnie, amit sokáig nem hitt el: változások történtek. Parancs András, ha a tanuló­éveit is beszámítjuk, huszonegy évig dolgozott a Magyar Hajó- és Darugyárban. Ebből tizenkilen­cet az angyalföldi gyáregység­ben, mint lakatos. Annak idején vidékről jött fel, a hajógyár isko­lázta be. Szakmai gyakorlatra első évben a Népszigetre járt, ahol a vasas szakma alapele­meit sajátította el. Másodikban az óbudai hajógyári szigeten, a tmk-műhelyben volt, többnyire szerszámgépekkel foglalkoztak. Harmadikban került az angyalföl­di gyáregységbe. Úszódaruknak a behajózását, vagyis a mecha­nikus gépek és elemek beszere­lését végezték. Vizsga után csá­bították, maradjon, mert ha jó munkát végez, mondták, egy- egy úszódaruval külföldre is kijuthat garanciális szerelőként, mely akár több évet is jelenthet. Maradt, de az idő múlásával be­látta, munkájával nem sokra megy. Amikor a kétszáz tonnás uruguayi darut építették, minden reménye megvolt arra, hogy né­hány hónapot kint töltsön. Még­sem ő ment abból a tizenkét fős csoportból, amiben dolgozott, hanem a főnökhöz közelebb álló munkatársa. Igazságtalannak érezte a dön­tést, de nem szólt. Nem félelem­ből, nem abból az üres bölcselet­ből kifolyólag, hogy mindig a fő­nöknek van igaza, hanem azért, mert ilyen fajta volt. Tűrt és hall­gatott. Továbbra is azokra a húsz-huszonöt tonnás úszóda­ruknak a merülési és terhelési próbáira járt ki az öbölbe, ame­lyeknek legtöbbje szocialista exportra, a Szovjetunióba és Ro­mániába ment. Szerette ezeket a próbanapokat, mert olyankor az egész munkaideje azzal telt el, hogy a fedélzeten ücsörögve lé­től járkáltak a Dunán. Szívesen emlékezett vissza a kétszáz tonnás uruguayi úszóda­rura. Minthogy tőkés megrende­lés volt, állítólag tízmillió forint nyereséget hozott a vállalatnak. A többi hajó pedig veszteséget. Ekkora monstrumot addig még nem gyártottak. Szép volt. Em­lékszik mikor vízre engedték a sólyatéren. Olyan volt, mint egy kecses, vasból készült hattyú. Akkora volt a vízkiszorítása, hogy pontosan már nem is tudja, de nagyon sok. Akkorát csob­bant, sőt, inkább robbant, mint egy bomba. Emlékszik az első gémpróbára, mikor a kiegyenesí­tett gémszerkezet az égnek emelődött. Téli idő volt, kissé ködös, szeles. A felemelkedett gém, melynek a végét alig látta, olyan hatást tett rá, mintha a daru az égnek fohászkodna. A kajütjei is eltértek a szocialista típusúakétól. Mondhatni, a töb­biekéhez képest, luxusmódon volt berendezve. Gyönyörű vas­hattyú volt. Még a Clark Ádám, az egyetlen magyaroknak készí­8 LOVAKRUL GRÓF SZÉCHENYI ISTVÁN W°th József: Cím nelkut

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom