Kelet-Magyarország, 1991. szeptember (51. évfolyam, 205-229. szám)

1991-09-14 / 216. szám

A %Cet-94cmM,orsz>áfl fUtvé#i mettéJ&te

Enyém, tied...

Baraksó Erzsébet

H

a rajtam múlna, beiktatnám az általános iskolai tananyagba az alábbi klasszikus kereskedői példát, mondjuk, egy osztályfőnöki óra keretében, amikor a pályaválasztásról, az életre készülésről van szó.

Tehát a példa: X. úrnál véletlenül kifogyott egy nem túl gyakran keresett áru és egy vevője pont azt keresi. Nosza, titokban, a hátsó ajtón szalasztja a segédjét a szomszéd fűszereshez, vegye meg, fusson vissza, és hozza be úgy, mintha a saját raktárukból vette volna elő. Nem tudódhat ki X. úr boltjáról, hogy netán nem rendelkezik a megfelelő árukészlettel, mindennek ott kell lennie, amit a vevő kereshet, mert ha nincs, akkor elveszíthet egy törzsvevőt.

Meg kell-e mondani ezek után, hogy a példa természetesen az államosítás előtti időkből származik, amikor X. úr a boltjából, a vevőiből élt, abból tartotta el a családját. X. úrnak elemi érdeke fűződött ahhoz, hogy üzletének jó híre legyen, mert arra alapozta az egzisztenciáját. Es X. úr, mivel jó kereskedőnek tartotta magát, nem riadt vissza a kegyes csalástól sem, csakhogy a kuncsaftja elégedetten távozzék.

Azután egy másik osztályfőnöki óra tárgya lehetne, mitént változtatta meg életünket, mentalitásunkat, szokásainkat az a folyamat, amelyben az enyém, tiéd (lásd X. úr boltja) helyét a nyelvi használatban is, és mindennapjaink gyakorlatában is a „mienk” váltotta fel. Állami tulajdon, a mienk lett a bolt, az iskola, intézményeink középületei. A mienk, vagyis mindenkié. Mindenkié, vagyis senkié. Közös lónak túrós a háta — tartja a régi mondás, melynek valóságtartalmáról nap mint nap meggyőződhetünk.

Állami boltjainkban üres tekintetű kelletten eladók idegesen odavágiák: „nincs”, „nem tudom”. Állami iskoláinkban rosszkedvű, fáradt, a második gazdaságra szoruló tanárok kétségbeesetten viaskodnak a rossz tantervekkel, örülnek, ha kréta van a teremben. Állami intézményeinkben unott hivatali tisztviselők azt éreztetik, szívességet tesznek, ha a munkájukat, ami a kötelességük, elvégzik.

Ha úgy vigyáztunk volna az országra, kö2ös tulajdonunkra, mint a saját tárgyainkra, a lakásunkra, nem így nézne ki az ország. De amint kiléptünk a lakásunk ajtaján, krumplihéj, kutyapiszok, rúzsos csikk között jártunk a közös lépcsőházban, a nagyvárosok utcáin. Politológusok szerint szükségszerűen kellett ennek így elkövetkeznie, a mienknek megbuknia, hogy újra becsülete legyen az enyémnek, a tiednek.

Hírekben azt olvashatjuk; a kormány 1994-re tervezi az állami tulajdon részarányát ötven százalék alá csökkenteni a gazdaságban. Visszatérhet X. úr ideje, amikor tisztázódik, ki kiért van, és a boltban, hivatalban nem kiutálnak, hanem elénk jönnek, köszöntőnek, kikísómek és megköszönik, hogy őket tiszteltük meg a figyelmünkkel...

Féljenek-e a japánok?

S

zívesen vennénk, ha a japán töke nagyobb arányban beáramolhatna hazánkba, és több japán vállalkozó jelenne meg üzleti életünkben. Többek között ez az óhajunk is napvilágra került Antall József tokiói látogatása alkalmával, amikor japáln gazdasági és pénzügyi szakemberek előtt mondott beszédet. Miniszterelnökünk megjegyezte: sem az ország belpolitikai, sem a gazdaságpolitikai helyzete nem ad alapot a befektetéseikkel mindeddig igen óvatosnak bizonyuló japánok magatartására.

Félnek-e a japánok Magyar- országon befektetni a pénzüket, és ha igen, miért? A részletesebb tárgyalásokon remélhetően tisztázódnak ezek a finomabb kérdések is, de azért mi sejthetjük, mi tartja vissza a keleti beruházót attól, hogy siessen a pénzét hazánkban elhelyezni. Nem szükséges túl nagy önvizsgálatot tartani, elég, ha szőkébb környezetünkben körülnézünk, milyen közállapotok fogadhatják a tőkeerős külföldit.

Baj az is, hogy nincs megfelelő infrastruktúra, nincsenek jó közútjaink, nincs telefon, telex, fax ott, ahol mondjuk a japán vállalkozó elgondolja. T echnikai-inf rastrukturális szegénységünk azonban csak az egyik oka, hogy nem kapnak utánunk. Baj van, s talán nagyobb baj van a szemléletünkkel.

Sokszor talán már észre sem vesszük, hogy élhetnénk

másként is, már nem tartjuk rendellenesnek az üzleti életben, a hivatalokban kialakult körülményeket, az ügyintézés rendjét, sokszor már nem is feltűnő, ha keresztülnéznek rajtunk, megvárakoztatnak, küldözgetnek ide- oda, ha dolgaink esetleg intézetlenek maradnak.

Elképzelem, amint egy ferde- szemű úriember fehér ingben, nyakkendőben, kezében diplomatatáskájával megjeleni egy hivatalos helyen: a kopott középületben a lift nem működik, a köszönését nem viszonozzák, az ügyintéző rá sem hederít — egy idő után vagy rájön a röhögés, vagy kapja magát és hazarepül.

A magyar mentalitást kellene nagyítóval megvizsgálniuk azoknak, akik partnerei lehetnek a pénzes külföldieknek. Hallhattuk a rádióban a példát: idegenbe szakadt hazánkfiát majdnem ötven percen át várakoztatták a bankban, és a végén még elnézést sem kértek. Ugyanez Ausztriában úgy zajlfc le, mondotta, hogy leültetik és ha két percen belül nem kapja kézhez a pénzét a banktól, kétszer kémek bocsánatot, és távozáskor, ajtót nyitva elköszönnek, viszontlátásra, legyen szerencsénk máskor is.

Ha a precíz kiszolgáláshoz szokott külföldi tőkés csak egyszer is a nálunk megszokott „kiszolgálásban” részesül, akkor a külföldi töke pánfcszerűen menekülni fog az országból. Lehet, hogy nehezebb a szemléleten változtatni, mint pótolni a hiányzó telefonokat?

A blondel bölcsőjénél

KÉPKERETEK KISVARDAROL

Réti János

Kisvár da (KM) — Sosem tudtam hogy készül a képkeret. Hogy lesz korok és divatok változásával olyan amilyen: egyszerű natúr, pácolt, vagy színes, de leginkább klasszikus kivitelű, vagyis gazdagon díszített, aranylóan fénylő. Hogy virágzik ki a fán, a lécen az ornamentika megannyi változata és hogy kapja azt a patinát, ami az idő időtlenségét őrzi.

Ha jól emlékszem, régi műhelyek félhomályában ügyködő öreg mesterek kezem unkájának hittem; míves faragás, és alkimistákat meghazudtoló fortélyok végeredményé nek.

Holott ügyes asszonyok, néhány férfi, receptek, előírások, gépek, szerszámok összhangjában születik meg a pompázatos lécek sok-sok folyómétere, vagy maga a keret, a keretek királya: a blondel.

Arról meg végképp fogalmam sem volt, hogy ez a tradicionális dísz — ami ha jól társítják a képpel, akkor kiemeli, ha nem, akár le is ronthatja hatását — itt a mi megyénkben készül, Kisvárdáról a Blondel Kft. (korábban a BEAG gyáregysége) üzeméből szegődik — sok más termékkel együtt — diszkréten dekoratív kiegészítőül környezetünkbe. Galériák csendjébe, műgyűjtők zsúfolt szalonjaiba, lakások falaira.

A bemutatóteremként használt helyiségben keretszeletkéken díszítő motívumok sokasága, kész blondelrámák mintakollekciója fogadja a belépőt.

— Már nem tudni, hogy örököltük a gyártást, de valamikor a hatvanas években idekerült a Kiállításokat Kivitelező Vállalat profiljából — kezdi ismertetőjét Makráli László műszaki főosztályvezető. — Úgy kellett kialakítani a technológiát, hogy a nagyüzemi előállítás dacára ne romoljon a minőség. Jelenleg húsz-huszonöt profilt és a díszítés több száz variációját tudjuk készíteni.

— Mennyi az éves termelés, és kik tartoznak a vevőkörükbe?

— Évente négyszáz-ötszázezer folyómétert gyártunk keretlécekből. Eddig legjelentősebb vevőink a Vasért Vállalat, mint

Nagy Józsefné és az aranyhatás varázslata

viszonteladó, és a Képcsarnok Vállalat volt, vagy most három éve a Zichy Galéria. Ezenkívül dolgozunk műkereskedők, kép- keretezök, magánszemélyek egyedi megrendelésére, és hasonló körben külföldre is. Legutóbb Norvégiába szállítottunk

Az üzem egymásba nyíló műhelyek tömbje, ahol gépek, szerszámok, munkaasztalok, szállítóalkalmatosságok, edények; polcok szolgálják a munka folyamatait, A falhoz támasztva, vagy a műveletekhez előkészítve különböző méretű, formájú lécek kötegei, a levegőben finom por lebeg és a faiparra annyira jellemző szag tölti be a teret.

A profilmarógép áll. A fómpo- fák harapásra készek. Kicsit távolabb a glettelőmasina hordja fel a tömítőanyagot, a lécekre. Beljebb már látványosabban alakulnak a dolgok: speciális masz- sza találkozik a gépbe fogott díszhengerrel, hogy alóla hosz- szú, nagyjából a gittre emlékeztető csíkban kússzon elő az épp gyártásban lévő motívum.

— A massza természetes ragasztó- és töltőanyagokból készült, de a recept maradjon a -ni titkunk. A mintát hordozó úgynevezett díszhenger a gyártás lelke. Vésnökök készítik, munka- igényes és ugyancsak drága szerszám. Becslésem szerint manapság legalább 80-100 ezer

forintba kerülne darabja. Szerencse, hogy egy henger élettartama legalább tíz óv.

A gépből kikerülő mintát felragasztják a lécekre, majd csiszolják. Ezután kerül rájuk az alapozó festék, ami színes vagy bronz hatású.

Az igazi varázslat egy nagy munkaasztal körül történik. Négy ügyes kezű asz- szony aranylap- hatást keltő fóliával borítja a már díszített profilt. A hártya — mint Kísérőnktől megtudom — egy mikron vastagságú, azaz szinte valószínűtlenül vékony. Úgy tölti ki a motívum legkisebb részeit is, mintha sűrű folyadék és nem leheletfinom, alig érzékelhető lemez lenne. A keretlóc egyre hosszabban aránylik fel a kezek alatt.

Egy blondelkeret Makiári László kezében

A SZERZŐ FELVÉTELEI

Blondel készítését nincs szerencsém látni, de megtudom, hogy a barokk, illetve rokokó

mintázatú darabok nagy sarokdíszítése és közbülső motívuma másfél-kétórás kézi alakítással, aprólékos, figyelmes munkával kerül a lécek profiljára.

Koptatás és a különböző anti- koló anyagok, patinák felhordása után már senki nem mondaná meg, hogy a díszítés most készült és csak hangulatában idézi régmúlt idők értékeit.

Kifelé tartva Zöld János üzemvezetővel találkozunk, vele váltunk néhány szót a látottakról.

— Sajnos mi is megérezzük a gazdasági élet viszontagságait. A képkeretek piaca is beszűkül, és külföldön az áraink miatt alig- alig vagyunk versenyképesek. Ezek az évek nem igazán kedveznek az ilyen és hasonló munkáknak, de azért tartjuk magunkat. Egy műszakban dolgozik az üzem, és ez sokat jelent főleg az asszonyoknak. Nem fizetünk túl jól, de rosszul sem. Kétségtelen: van ahol többet lehet keresni, de két meg három műszakban, kedvezőtlenebb körülmények között.

Látogatásom Makiári László irodájában ér véget. Szekrényében magyar és külföldi szakirodalom, prospektusok, mintakollekciók. A főosztályvezető albumot ad kezembe. Lapjain mese- szép virágmintás motívumok sorakoznak egy olasz fóliázó eljáráshoz. Úgy látszik, újra változik a képkeretek divatja.

— Szeretnénk venni ilyen fóliázó gépet. Ez egy más világ, és már egy másik történet lesz. A jövő története.

Láttam hát, hogy készül a képkeret. Talán szegényebb lettem egy régi illúzióval, de gazdagabb a megismeréssel. Ezentúl másképp nézem majd a képek kereteit a múzeumokban, a műkereskedések kirakatában, vagy otthon a lakásban. Elismerő emlékezéssel negyvenhárom kisvárdai dolgozó munkája iránt.

Meghalni az égbolt alatt

Nagy István Attila

Nem is tudom, miért nem vettem eddig észre a nyírta ágai között a nyarat búcsúztató szeptember eleji lobogó kék eget? Pedig tele van harmóniával, szelíd nyugalommal, békével!

Az ifjúkori égboltot lobogtatja, a felfedezésre készülő lélek ünnepi pillanatait. „Húsz évem, táltos paripám"—suttogom a költő szavait, s azon gondolkodom, miért nem vettem eddig észre a szinte egy helyben álldogáló felhő-gömböket, szénaboglyákat. A szénaforgatásra még emlékeznek az izmaim, a sejtjeim még őrzk a száraz széna illatát. De az agyam cserbenhagyott.

Szaladtam a hatalmas rozstáblában. A fejem fölött összeverődtek a kalászok. A kék ég lelopta magát a földre, a búzavirág szirmába. Koszorút kellett fonni, s a fejünkre illeszteni. Elfújni a pipacs hatalmas sziromleveleit. S aztán hazasietni, megmutatni anyánknak, milyen szépre sikerült a koszorú.

Gyermekkori kék égboltok! Mezítlábas kiruccanások az erdőbe, őz- és nyúllesek, fáramá- szás, hogy a szarka fészkét kiraboljuk. Mozdulatok, amelyekre

már nem emlékszem, de jó ízük belesűrüsödik az égbolt színébe.

Csodálom az ágak között lobogó kék eget, s a képmezőbe beúszik az infúziószerelék egy darabja. A tű a vénámban, hosz- szú ideje naponta kétszer kapom a reményt, hogy talán mégis. S ebben a pillanatban tudom már: Andrej Bolkonszkijra gondoltam az előbb a Háború és békéből, aki sebesülten fekszik a csatamezőn, és várja a halált. Az ő égboltja lebegett ennyire, kínálta a harmóniát, a derűt, a hitet. Vonultak a fehér szénakazlak, Andrej a friss fű illatát érezte.

Kezdek Andrejből megérteni valamit. Az orvosok napok óta küzdenek értem. (Ez olyan patetikusan hangzik, pedig csak arról van szó, hogy ezúttal a bajt nem lehet mtinszerűen felismerni. Maradnak a tétovázó kísérletek.)

Himbálózik előttem az infúzióvezeték. Túl vagyok a vizsgálatok gyötrő fájdalmain, mélyre süllyedtek a félelmek. Pedig hányszor zokogtam bele a párnába: nem akarok még meghalni! Dobálta testemet a láz, rázott a hideg, majd lucskos lett az ágynemű, váltogattam magamon a törülközőket, küzdöttem valami esztelenség ellen, mert nem akartam még meghalni. Miért

félsz, súgta a görög bölcs, amíg te leszel, ő nem lesz, s amikor már ő lesz, te nem leszel. Sohasem fogtok hát találkozni. Köny- nyű attól félni, amit még sohasem próbált az ember. Ami már legalább egyszer görcsbe szorította a torkunkat, azt már ismerjük, tudjuk róla, hogy miért félünk tőle. De ami arctalan, settenkedő mozdulatokkal körülöttünk járkál, annak félreérthető gesztusait magunk magyarázzuk.

S akkor is könnyű, ha nincs idő eszmélni, ha úgy lépünk át egyik állapotból a másikba, ahogyan a másodpercek követik egymást. Vagy még annál is gyorsabban. Nemlétünknek nincs ideje tudatosulni. De most?

„Bocsásd meg, Úristen, ifjúságomnak vétkét’’ — tolul a számra Balassi fohásza. Miféle vétkekért kell most nekem perelni az elmúlással? A láz nem ad időt a gondolkodásra, csak dobál, felemel és kirak az eszméletlenség partjára.

Nem vagyok már ember. Kívül alig néhányan botorkálnak a nyomomban. Itt belül pedig a kísérletek alanya és tárgya vagyok. Feladat a laboratórium száméra, amelynek a minta alkotórészeit meg kell számolni, különféle tenyésztéseket csinálni, igent vagy

nemet mondani a feltett kérdésre. Továbbra is lázas vagyok. Új kérdésekkel és válaszokkal telnek a napok. De nem vagyok már ember. A főorvos úr a viziteken egyszer sem kérdezi meg hogy vagyok, ránéz a lázlapra — azon ott vannak az eredmények, a grafikonok —, meghallgatja a szívverésemet, s rezzenetlen arccal megy tovább. Hazudhatna néhány biztató szót legalább, vagy megmondhatná: így állunk. Ehelyett visszalők a látomások farkasai közé, engedi, hogy foglyul ejtsenek a kétségek.

Dobál a láz. Már nem számolom a vénás injekciókat, az infúziókat, nem érdekel a halálom. Nézem a nyarat búcsúztató lobo- bó kék eget, s arra gondolok: ki akarok-e egyáltalán innen kerülni? Nem vetettem számot semmivel, nem hagytam végrendeletet. Egyszerűen nem érdekel az élet. Belemártózom a kék égbe, s nagyon egyedül érzem magam. De ez a hiány nem vesz magára arcokat, nem siratja a jövőt. Talán kiléptem önmagámból, elhagytam az emberi értékek világát. Nem tudom, nem tudok erről beszámolni. Nézem a lobogó kék eget, egyre közelebb kerül hozzám, s egy váratlan pillanatban szemhéjaim börtönébe zárom.

7