Kelet-Magyarország, 1991. szeptember (51. évfolyam, 205-229. szám)

1991-09-14 / 216. szám

M fáUptáamtmv&záff Hivw me&éifctz 1991. szcptmSer 14, A huszár huszár maradt Száz éve vonult be Nyíregyházára a 14. cs. és kir. huszárezred Az emlékkő avatása. A mikrofonnál dr. Vlrágh Pál köztársasági megbízott Ban* János Nyíregyháza (KM) — Száz esztende)# annak, hogy Nyír­egyháza városa egy tel|es hu­szárezred befogadására alkal­mas kaszárnyát építtetett, melybe 1891 őszén vonult be a császári és királyi 14. huszár­ezred. Ettől kezdve egészen az 1950-es évek közepéig mindig szolgált huszáralakulat Nyír­egyházán. A centenáriumra készülve, az egykori nyíregy­házi huszárokra emlékezve rendezett kétnapos találkozót a még élő huszárok számára a Jósa András Múzeum augusz­tus 21—22-én. E találkozóra, kellemes megle­petésként, mintegy 400 volt hu­szár érkezett szerte az ország­ból, sőt külföldről, még a tenge­rentúlról, Amerikából, Kanadá­ból, Ausztráliából is. 21-ón dél­előtt már nagy volt a „forgalom” a múzeum előtt. Egymás után érkeztek az egykori huszárok. Meghatottan, örömteli kiáltások­kal ismerték fel a régen látott bajtársat, tisztet, sokszor persze csak a mellekre tűzött névkár­tyáról. Hiába, ez a majdnem öt­ven esztendő nagy idő! Sokan a háború, a hadifogság óta csak most látták viszont még élő tár­saikat. Pontban két órakor az egri honvédzenekar huszárindulókkal nyitotta meg az ünnepséget, majd megjelent a téren a Nyír­egyházi Tangazdaság és a Sós­tói Lovasklub tagjaiból szerve­zett bandérium történelmi egyen­ruhákba öltözve. Ők szórakoz­tatták a nagyszámú közönséget egy órán keresztül. Három óra­kor trombítaszó gyúlekeztette a huszárokat, majd Fodor Lajos ezredes, a Magyar Huszár és Lovas Hagyományőrző Társa­ság elnöke köszöntötte a megje­lenteket, s felolvasta a találkozó fővédnökének, Für Lajos honvé­delmi miniszternek üdvözlő so­rait. Levelében a miniszter töb­bek között ezeket írta: „S most Önökhöz fordulok, szolgálaton kívüli vitéz huszár bajtársakl Tudom, hogy egész életükben minden háborús és békés ve­szélyben becsülettel helytálltak, méltónak bizonyultak névadójuk, a nagy huszárgenerális, gróf Fu­taki Hadik András emlékéhez. Vesztes háborúkban rossz ügyért harcolva is csak egy cél lebegett a szemük előtt: megvé­deni a szeretett hazát, s ha kell, életüket is feláldozni a haza vé­delmében. Sokáig kellett vár­niuk, sokszor kellett méltányta­lanságot, törvénytelenséget elvi­selniük, sokan elhullottak soraik­ból, de Önök végül is megérhet­ték, hogy szabad országban élje­nek, amely megbecsüli Önöket." Az üdvözlő szavak után Fodor ezredes méltatta a nyíregyházi huszárok történetét, szólt a hu­szárszellem, a hagyományok ápolásának fontosságáról, majd megnyitotta a múzeum új, állan­dó, huszártörténeti kiállítását. Ezt követően Gencsy Tibor volt 4-es huszár főhadnagy szólt a jelenlévőkhöz, felelevenítve az ezred hősi harcait a keleti fron­ton, a Pripjet-mocsarakban, itt­hon, a Duna-Tisza közén, Buda­pest védelmében, majd a Vértes­ben. Sokan a feltoluló emlékek hatására könnyes szemmel hall­gatták és lelkes tapssal jutal­mazták a visszaemlékezőt. Gencsy főhadnagy után Dr. Szentgyörgyvötgyi Péter címze­tes államtitkár a huszárok gyer­mekei, unokái nevében köszön­tötte a jelenlévőket, s a beszéde végén elhangzott fogadalmat, mely így hangzott: „Mi, a volt 4- es huszárok gyerekei fogadjuk, hogy a huszárszellemet kialudni nem hagyjuk, azt tápláljuk, megőrizzük és megkíséreljük át­plántálni gyermekeinkbe is. Isten minket úgy sególjen. ” — hatal­mas óljenkiáltással köszönték meg a huszárok. Késő délután még egy ünnep­ségre került sor az Országzászló téren. Itt avatták fel a nyíregyhá­zi huszárok emlékkövét. A bara­bási kőbányából hozott szikla­tömbre Nagy Lajos szobrászmű­vész készített egy bronztáblát, melyen a három volt nyíregyházi huszárezred jelvénye látható. A kőnél az avatóbeszédet Dr. Vi- rágh Pál címzetes államtitkár, Szabolcs-Szatmár-Bereg megye köztársasági megbízottja tartot­ta. E beszédből idézünk most néhány gondolatot: „A magyar huszár huszár maradt akkor is, amikor a pergőtüzek és a gép­puskák gyilkos golyózápora, a büszke, díszes ruházatú katoná­kat csukaszürkóbe bújtatva lö­vészárokba kényszerítette. A huszár huszár maradt a gépi háborúk korában is, a Pripjet- mocsarak őserdeiben tábori bar­nában, de a huszár huszár ma­radt a háború után civil gúnyá­ban is. Huszár maradt, mert volt valami, ami megkülönböztette őt minden más fegyvemembéli baj­társától. Ez pedig az elődöktől örökölt és ápolt huszárszellem... Legyen ez az emlékkő a hu­szárszellem további ébren tartó­ja, hirdesse a magyar huszár, a nyíregyházi huszárok küzdel­meit, önfeláldozó hősiességét, sziklaszilárd helytállását..." A koszorúzás után autóbuszok szállították ki a résztvevőket a sóstói múzeumfaluba, ahol igazi tábori körülmények között, a nyíregyházi Damjanich János Gépesített Lövészdandár sza­kácsai által mozgókonyhákban, „gulyáságyúkban” főzött vacso­ra várta a huszárokat. S itt való­ban megállt az idő. Nem törődve korral, nyavalyákkal, a késői órá­val, éjszakába nyúlt a beszélge­tés, az emlékek felidézése. S ez még folytatódott hajnalig a szál­láson, a tanárképző főiskola kol­légiumában. Másnap délelőtt a huszárkiállí­tás alaposabb megtekintése, majd a Damjanich laktanyában rendezett technikai bemutató után ismét a múzemfaluban, kö­zös ebéden búcsúztak el egy­mástól a huszárok, azzal, hogy két év múlva, aki csak teheti, is­mét eljön a következő nyíregy­házi huszártalálkozóra. Tiszadadal huszárok Takács Imre: Kérdező arc Nem féltem én a jótól a szívemet, de a butaság elől elbújtatom. Most a saját butaság ellen óvom. Legyen a szívem a jóban remek! Értéke akkor is mennyi? Nem sok. Az idő nem észleli elmúlását, nem mutatja ki úgy se mását, mint az aranyrögöt a tál homok. Féltem a boldogságot, örvendezést. E félelemátok a bírhatatlan. Visszavesz tólem mindent, amit kaptam. Elméletileg nyit csak jövőbe rést. ElméletilegI Tudós tudománya egymagámra szakasztva, mivelhogy nincs kutatócsoport, aki összesegít. Hol vagyunk, kik fogódzkodhattunk egymásba? Igazságtalanság, hogy szennyezettnek tudom csak a világot látni. Hamis! Legfeljebb már csak kérdő az arcom is. A Voltakkal nem egyezők a Lettek. Nem törölheti, amit meg se jegyzett az ártatlan fiatalság, az élni dús, akiben akarat még a csont, a hús, s ezáltal érzi javát a jelennek. Kondor Jenő: Siklik fölöttünk... Múlik a nyár és sárga könnyekkel foszlik az ősz kezed szorítom s föléled szemedben a barna óz Elsiklik fölöttünk szél-korcsolyáján a tél is Tavasz lesz drága! S a mocsárban gólyahír fehérük Templom a kő rengetegben Nyíregyháza (KM.—P. L.) — Nyíregyházán a Jósavárost az elmúlt évtizedek szellemében építették. Kis helyre zsúfolódott sok ember, ahol kicsiny az élet­tér, sok a feszültség, nagy a szellemi, lelki és fizikai felfrissü- lési igény. Ezért határozta el a görög katolikus egyház, hogy templomot épít ebben a város­részben. Helyét a Bánki Donát Ipari Szakmunkásképző Intézet város felöli szomszédságában jelölte ki annak idején a városi tanács. A2 építendő templomnak egy zárt belső udvara lesz majd. Itt találkozhatnak a hasonló gon­dolkodású és korú emberek, fia­talok, gyerekek. Ezt szolgálja majd a hitoktatóterem is, mely­ben az egyház szeretné alkotó, foglalkoztató jelleggel átadni az élet és az Isten ismeretét, szere- tetét. Az épülő templomot a görög és a római katolikus egyház kö­zösen használja majd. Két éve volt az alapkőletétel, a tervezés elhúzódása miatt azonban csak most indul az alapozás. Pénzügyileg az egyház sem áll jobban, mint a szabolcsi em­ber, így a legkisebb támogatás is segítséget jelent. Hogy a befize­tett pénz levonható legyen az adóalapból, közérdekű kötele­zettségvállalást hoztak létre a templom támogatói számára. A számlaszám: Postabank — Nyír­egyháza 043-00807. Pillanatnyilag a Bánki Donát Ipari Szakközépiskola társalgó­jában végzik a szertartásokat minden vasárnap 1/211 -kor. A Túr Balogh Géza: r———, gy szitakötő ül a "I "1 horgászbotom vé- ' [TíH j 9^n-. Sonkád alatt, 1 1 , az Öreg-Túr partján i ‘ :'v- —’ támasztom egy vén szilvafa törzsét, s nézem a vizet, a szitakötőt. A Nap még fent bandukol az égen, de itt, a mély kanyonban, a hatalmas víz menti fák alatt már félhomály, egyre kövérebb sötétség. Meg persze rengeteg szú­nyog. Barátom, Bandies Zsiga, a hí­res „halászfalu", Sonkád polgár- mestere figyelmeztetett már rá­juk jöttünk előtt, ám most külö­nös, mindent megbocsátó han­gulatban vagyok. Miért haragud­nék hát pontosan a szúnyogok­ra? „Isten teremtményei ők is, valakik biztosan hasznát veszik azoknak is" — figyelmeztetett valamikor egy öreg sonkádi ha­lász, tartom hát magam az inte­lemhez. A kopott szalmakala­pommal hessegetem őket..., az­zal valóban még a légynek sem árthatok. A ritkább lombok között be­besüt egy-egy fénynyaláb, mint­ha csak aranyport vagy leg­alábbis kukoheadarát hintenének feneketlen vékásból a vízre. Áldott, augusztus végi csönd. A környező fákról, bokrokról rég kiröppentek már a madárfiókák, pókok szövik most az ágak közt a fészkeket. Mozdulatlan a folyó tükre, még a máskor fürge kü- szök, keszegek sem mutatkoz­nak. Elunja a nagy tétlenséget a szitakötőm is, fogja magát, s mint a hajnali ködök szokása, szótlanul elillan. Maradok hát újból magam. Szellő sem rebben, levél sem zörren. Csak a mezők örökös vándorzenészei, a tücskök bo- lyonganak a szikkadt, nyárvégi mezőkön, s veszik elő hegedűjü­ket egy-egy vaskosabb vadkör­tefához érvén. Most is muzsikál néhány, a sötétülő lombokat nézve hallga­tom őket. A folyó mintha csak befagyott volna, szenderegnek a botjaim is. Máskor ennyi tétlen óra már zavarná az embert..., de most? Egy hét teljes szabadsági A család fent tévézik a Kis- Bukónál, a kis bérelt faházban, öcsém meg fent kóborol vala­merre az Új-Túr mentén. Tudom, hogy most a mélységet méri. Csak egy botot vitt magával, s egy hatalmas, tenyérnyi ólmot. A súlyt beveti a vízbe, s közben számol..., arasznyi pontossággal megmondja, hogy kettőtízes vagy mondjuk háromfeles ott a meder. Hajnalban már ott ül majd, va­lamelyik láthatatlan gödör fölött. S fogja majd a fölényeket, a pa- lusztokat, a*dévéreket. S ma este még azt mondja majd ne­kem: reggel aztán időben ébressz...! Hajnali ötkor tekerem meg a bütyökujját, s néz rám értetle­nül... — Mi a baj.J? — Mi lenne...!? Semmi. Nagy, sűrű csend, s az ártéri füvek súlyos, buja illata. A töltés alatt könnyű, éjjeli ködök, s fent, a magasban egy-egy szálláshe­lyére iparkodó csillag. A nap még nem jött fel, kövér harmatok alatt nyögnek a sóskák, a perjék, a vadkaprok. A nyár persze még itt jár köz­tünk, de bő, lompos szoknyában rója a poros utakat, s álmos, rán­cos szemével mind távolabbi tá­jakra figyel. A gát előtti tölgyes elszántan dacol még a közelgő ősszel, de az ébredő dongók ta­nácstalanul szitálnak az alvó tökvirágok fölött. — Hisz tegnap ezek még javá­ban pompáztak! Bizony, így volt. Ám tegnap még javában sütött a nap, most meg vékony, füstszínö felhő kú­szott észrevétlenül az égre, s messze, a lassan vénülő kaszá­lókon megszólalt egy fogoly. Tán 8 , i! \1TI7y§\A fC 'lift Tft ftI J**—^ “ —* ■ — •■‘TrfirTrrr-Tt-r-n-lTWTIV Csíz- ...dia Attii ■: Erdélyi táj ,fjj§

Next

/
Oldalképek
Tartalom