Kelet-Magyarország, 1991. augusztus (51. évfolyam, 179-204. szám)
1991-08-31 / 204. szám
9 1991. augusztus 31. A ‘Kdét-Magyarország hétvégi mzttékCete Beszélgetés Nagy Zoltán Mihály költővel Györke László Csonkapapi, Kárpátalja (KM) — A név: Nagy Zoltán Mihály — jól cseng nemcsak Kárpátalján, de idehaza is. Költőnek, szépírónak egyaránt elismert figurája a térség magyar irodalmának. Főként novelláit értékelte pozitívan a magyarországi kritika (is). Nem mint költőt, írót faggatom, hanem mint közéleti személyiséget, hiszen komoly része van a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség létrehozásában. Szülőfalujában az alapszervezetet ő keltette életre. — Hogyan ítéled meg a KMKSZ működését egészében és a helyi szervezet vonatkozásában? — Többször szóvá tettem már, hogy a folyó ügyek intézésében a szövetség nem jeleskedik. A korábbi lelkesedés nem mindig és nem mindenütt párosult hozzáértéssel, ráadásul a lelkesedés szalmalángja ellobbant, minden szinten hiányzik a fizetett ügyintézői titkárság, hát nem csoda, ha a szervezetlenség jellemzővé vált. A középszintű szervezetek közül csak a beregszásziról szólhatok, a többi gondját-baját közelebbről nem ismerem. Beregszászban van középszintű szervezeti elnök s titkár, úgy értve, hogy fizetett állásban, ám itt is, mégis akadozik a szervezeti élet. A legutóbbi választmányi ülés például határozatképtelen volt, mert a meghívottak több mint fele nem jelent meg. Passzivitás jellemzi a tagságot alapszervezeti szinten is. Vannak olyan alapszervezetek, amelyek megtagadják a tagdíj meghatározott százalékának átutalását a központi s a járási kasszába, ugyanakkor a részükről megválasztott képviselők teljes joggal részt vesznek a választmányi üléseken. Mindeközben a legtöbb alapszervezetben nincs szervezeti élet, nincs ügyvitel, hiányzik a cselekvési munkaterv stb. A mi helyi szervezetünket minősítve is azt kell mondanom, nálunk sem rózsás a helyzet. Idestova két és fél esztendő múlt el a megalakulásunk óta, ezalatt az idő alatt megcsináltunk néhány szép dolgot, de az az igazság, hogy amióta föl mentést kértem és kaptam az elnöki teendők végzésé ától, azóta megállt az élet. — Mi a véleményed az autonómiáról? Hisz ez a kérdés, úgy tűnik, megosztja e maroknyi magyarságot. — Hogy az autonómia ügye nem óhaj kérdése csupán, azt jól tudod. Tisztában vagyok ezzel én is, éppen ezért fájlalom, hogy vannak a KMKSZ-en belül olyan törekvések, amelyek tovább bonyolítják az autonómia ügyét. Nézd, a szolyvai (1990 november) választmányi ülésen megállapodtunk abban, hogy a személyi elvű és területi önkormányzat megvalósítása célszerű, melyek közül az utóbbi a Bereg vidéki, egy tömbben élő magyarság érdekvédő intézménye lenne. Ugyanitt elfogadtuk a párhuzamosság elvét, vagyis azt, hogy egyik önkormányzati formáció sem élvez prioritást, hisz mindkettőre egyformán szükség van. Mit ad Isten — vagy inkább a körmönfont, előre megfontolt szándék! — a Hatodik Sípban (a kárpátaljai magyar irodalom bu- dapesten megjelenő fóruma — a szerk.) megjelenik egy tanulmány, melynek szerzője azt hangoztatja, hogy a párhuzamosság nem jelent egyidejűséget, a személyi elvű önkormányzat elsődlegessége mellett „súlyos” érvek szólnak, tehát „bizonyos” időbeli prioritást kell hogy kapjon, stb. Namármost. Túi azon, hogy a tanulmány szerzője — a munkácsi Gulácsi Gézáról van szó — kinyilatkoztatásai a szolyvai megállapodás felrúgását jelentik, a napfénynél világosabban bebizonyosodik, hogy a szerző még csak nem is leplezi elfogultságát a szórványmagyarság irányában, miközben lebecsüli, sőt semmibe veszi a Bereg vidéki magyarság területi önkormányzatára irányuló jogos törekvéseket. Nem érti vagy nem akarja megérteni, hogy a személyi elvű önkormányzat e vidék magyarságának kevés; az irányított, jól szervezett betelepülést nem akadályozza meg, fennáll tehát a (most még) többségében magyarlakta vidék lakossága további felhígulásának veszélye, amelynek végeredménye le- het-e más, mint az etnikai közösség végzetes felbomlása, értve ezalatt a magyarság arányának csökkenését. Márpedig, ha a Bereg vidéki magyarság a szórvány sorsára jut, akkor vége a dalnak, megmaradásunk esélyei minimálisra csökkennek, talán meg is szűnnek. Gulácsi tehát, miközben magasröptű gondolat- menettel arról győzköd bennünket, hogy a szórványmagyarságot nem szabad sorsára hagyni, hogy az autonómia nem lehet azonos az .autotómiával, s hogy ennek lelkiismereti terhét senki magára nem veheti — miközben ő könnyedén félvállra veszi a Bereg vidéki magyarság érdekeit. Az autonómia—autotómia hasonlatát elemezve logikusnak tűnik a következtetés: tulajdonképpen nincsen is szükség területi önkormányzatra Beregszász vonzáskörzetében, az a fontos, hogy a szórványmagyarság érdekeit úgy-ahogy védelmező személyi elvű önkormányzat megvalósuljon... Hadd ne részletezzem tovább! Egy felhívásban, amelyet a beregszászi járási választmány megbízásából én terjesztettem a szolyvai választmány elé, többek közt kifejtettük, hogy megértjük a szórványmagyarság helyzetét, a személyi elvű önkormányzat ügyét készek vagyunk lehetőségeink szerint támogatni, viszonzásul azonban azt kérjük, hogy ők is támogassanak bennünket a területi ön- kormányzat megvalósításában. Sajnos odáig fajulhat a helyzet, hogy a szórványmagyarság csak hazabeszélni tudó szószólói akarnak majd diktálni az egy tömbben élő Bereg vidékieknek, s ez a kárpátaljai magyarság kettészakadásához vezethet. Tény, hogy ezt a törekvést Beregszászon és környékén senki nem fogja eltűrni, még a Gulácsi által mumusként említett autotómiára rákényszerülve sem. A szolyvai konszenzus betartására, erőink egyesítésére és más öntevékeny társadalmi szervezetek támogatásának elnyerésére van szükség ahhoz, hogy mindkét önkormányzati formációt megteremthessük. Ezt kell végre megérteni, ezen kell dolgozni, nem a szavakat és fogalmakat szándékosan félremagyarázni, a megkötött egyezségeket aláásni! Deák Mór: Patanyom Életem elgurult a porban, s én otthagyom. A szívem mintha vércsepp volna, számba veszem. Lassan fordulok a hátamra és szelíden. Valaki fölöttem áll és rugdal, szemében tél. Valaki mindig lesz, aki meghal, és lesz, aki él. Sosem tudom már meg, mi voltam. Talán patanyom. Térdreesni s előrebukni nem is nehéz. Jó volt a széllel együtt futni Valaki néz. Dobozobjekt Greconak. (Fa, üveg, bársony, kerámia, papír, fü, víz, textil) Sz. T. 1991. Oobozváros (Ceruza) Sz. T. 1991. Még egyszei Megyeriről Maradjunk a tényéknél! Hamar Péter Nem a sértett hiúság szója! meg belőlem Kerekes Béla így lett színész Megyeri Károly című cikke nyomán (Kelet-Magyaror- szág 1991. aug. 24.), hiszen hol van az előírva, hogy az egyik ismeretterjesztőnek ismernie kell a másik ismeretterjesztő hasonló tárgykörben írt dolgozatát. Szavam se lenne, ha ragaszkodna a tényékhez, amiket egykor, Vas Gereben ürügyén Megyeri Károlyról megírtam (Járt-e Vas Gereben Szabolcsban? — Sza- bolcs-Szatmári Szemle 1973/3.), de kénytelen vagyok tollat ragadni tárgyi tévedései miatt, s leginkább a módszert kárhoztatom, amellyel témájához közeledik. Ha ugyanis elfogadnánk Kerekes eljárását, akkor legközelebb Budavár 1541 -es elfoglalását az Egri csillagok alapján is meg lehetne írni egy évfordulós cikkben, az asztékok leigázásának történetéhez pedig így minden további nélkül az Esőisten siratja Mexikót szolgálhatna alapul. Kerekes hivatkozási alapja ugyanis Vas Gereben A nemzet napszámosai című korrajza (lelke rajta, hogy ő regénynek minősíti, holott az író maga jelöli választott műfaját), amelyben a szerző nem köteles ragaszkodni a hiteles tényékhez, hanem ezeket igazítja a cselekmény fordulataihoz. Vas Gereben valóban azt írja a könyvében, hogy Megyeri Károly Szentmihályon lépett először a világot jelentő deszkákra. A kötetet elővéve azonban könnyű ellenőrizni, hogy az állítólagos első fellépés cselekmény szerinti időpontja 1810. Még csak Kárpáti Aurél 1956-ban megjelent kötetét sem kellett volna előkeresni a híres színészről, lexikonból is ellenőrizhető, hogy ekkor Megyeri 11—12 éves. Az viszont már csak Kárpátitól tudható, hogy Megyeri „még Stand Károly korában” nem Szabolcsban volt egy uradalom íródeákja, ahogy Kerekes tudja (ugyan honnan?), hanem Tótmegyeren (innen a felvett név!), s ez a falu Nyitra megyében található, innen indult színtársulatot keresni magának, természetesen jó pár évvel később, mint ahogy azt Vas Gereben írja. Arra nézve pedig, hogy Megyeri valaha is játszott volna Szentmihályon, hiteles színháztörténeti adat nincs. „Vas Gereben — aki maga is a Radákovics nevet cserélte fel a jobban hangzó Vasra, ismerhette [Kiss Józsefet, a szentmihályi bírót — de egy s-sel, nem kettővel, utána lehet nézni Sőrés János 1887-ben megjelent könyvében, a Szentmihály község története címűben], hiszen az író többször volt a szentmihályi Dessewffy-kastély vendége.” — írja Kerekes. írni sok mindent lehet, de bizonyítani is kellene! Az íróról két monográfia jelent meg, de dr. Váli Béla sem, Barabás Ábel sem erősíti meg Kerekes állítását. Föntebb említett dolgozatomban éppen annak jártam utána, hogy A nemzet napszámosai igazolja-e azt a feltételezést, hogy Vas Gereben országos kóborlásai idején megfordult volna megyénkben. A feltételezést ugyanis egyetlen írott bizonyíték sem támasztja alá. Terjedelmi okokból meg sem kísérelhetem megismételni korábbi gondolatmenetemet, csak avégkövetkez- tetést írhatom ide: a korrajzban oly sok a történelmi, földrajzi, irodalom- és színháztörténeti pontatlanság és hiteltelenség, hogy szerzője aligha ismerhette a helyszíneket és körülményeket személyes tapasztalatból, s figurái többségével sem valószínű, hogy személyes kapcsolata lett volna. Ha tehát Tiszavasváriban elnevezési gondok támadnának, inkább kereszteljenek ei utcát Vas Gerebenről. Az ugyanis tény, hogy a hajdan Jókai népszerűségével vetekedő író könyvet írt az egykori településről.
