Kelet-Magyarország, 1991. július (51. évfolyam, 152-178. szám)
1991-07-13 / 163. szám
1991. j Mius 13. ____________________________________________Ä XeCet-Ma/jifamrszácj hétvégi meíléhkte 7 Lényeg és részlet Páll Géza S okunknak 'isrtrérős lehet a megjegyzés, amely szerint a lényeg a részletekben rejlik. Ez a valós, vagy olykor álbölcsesség jutott az eszembe a minap, amikor — vesztemre, nem konyítva a műszaki dolgokhoz — egy tévéelosztót vettem. Barátom, aki nagy buzgalommal látott a szereléshez, fejcsóválva jelezte, hogy ez bizony nem a konnektorba való, ha megfeszül se tudja beleerőszakolni. „Majd szerzek egy másik pipát” — mondta, és így is lett. Csak az nem fér a fejembe, miért gyárt az illető — nem tudom melyik, mert nem árulta el a nevét — gyár olyan csodabogarat, ami nem való a másik csodabogárba... Ettől bosszantóbb élményben volt részem egy hosszabb külföldi utazásnál, amelyet az Ikarus legújabb autóbuszán tettem meg, alig negyvened magammal. Egy másik írásban már említést tettem róla, hogy a 11 millió forintba kerülő új busz teteje beázik. Néhány csavart elég volt nem jól leszigetelni és máris becsurog a víz, mintha zuhanyozni akarna az ember. Pedig éppen nem akar. De ugyanezen a buszon sokáig ülni — ne adja isten —, ülve aludni is elég reménytelen vállalkozás. Ennek eredendő oka, ezt az egyik vendég külföldi sofőr is megerősítette, mikor benézett a buszunkba és a fejét vakargat- ta. Nem az emberi test formájának megfelelően alakították ki az üléseit. Nem keresték meg az anatómiához, az emberi testhez értő szakembereket, hanem a sokéves, vagy évtizedes rutin szerint gyártották — és ezek szerint gyártják továbbra is — a testhez nem alkalmazkodó üléseket. Egy-két ilyen elnagyolt, figyelmen kívül hagyott megoldás tönkre teheti az egész ,,termék" használati — és piaci — értékét. Kockázatos napjainkban elhanyagolni a részleteket, amin megbukhat az egész... Ilyenkor, szerintem két dolog lehetséges. Vagy tudják a tervezők, gyártók, piackutatók, a terméket eladók, mi- Jyen sebezhető részei van- 'nak az „árunak”, mégis úgy képzelik, hátha nem veszi észre a vevő, s akkor minden rendben. Vagy nem tudnak róla, ami szintén a végeredményt tekintve, ugyanilyen hiba. A rra már nem is mer gondolni az ember, bár valószínű lenne alapja a vélekedésnek, hogy iparunk egyes művelői még mindig kétféle minőség szerint dolgoznak. Külföldre viszik a jót, a kifogástalant, belföldre pedig a másodosztályút, mert idehaza erre is van vevő. A jelek azonban arra mutatnak, egyre inkább a magyar vevő is megnézi, mit kap a pénzéért. Es inkább veszi a drágábbat, netán a nyugatit, ha az garantált minőséget és megbízhatóságot kínál. El lehet hát bukni a részleteken, akár egy-egy csavaron is, de nem érdemes, mert csak veszíthetünk rajta. Szereptévesztés nélkül N e a hivatal gyakorolja a hatalmat, hanem szolgálja eszközeivel a hatalmat, azaz nevezetesen azt a társadalmi, vagy állami intézményt, közösséget, melynek hatáskörébe tartozik. E talán túl általánosnak tetsző megjegyzés akkor hangzott el, amikor az egyik tudományos bizottság tagja megrökönyödve magyarázta, végre sikerült kivenni a hivatalnokok, ügyintézők kezéből a tudományos ágazat művelésével összefüggő valamennyi lényeges döntési és pénzügyi jogot, melyek eddig sem illették meg azokat. Fölé nőtt a hivatal az érdemi szerepkört betöltő — bár társadalmi jellegű — tudományos bizottságnak. így történhetett meg, hogy olyan témák, szakdolgozatok, pályázatok futottak be kétes.karriert, amelyek hallatán a bizottság illetékes szakvezetői élénken tiltakoztak, mert ők nem ezekre a témákra adták volna a rendelkezésre álló pénzeket. Ezeket vagy ötletszerűen választották a kutatók, vagy presztízs- szempontok játszottak fő szerepet, netán a személyes előmenetelt egyengették, de tudományos értékük egyenlő volt a nullával. Végre helyükre kerülnek a dolgok, ha nem is azonnal és nem is maguktól. A hivatal, mint többnyire szakemberekből álló, végrehajtó intézmény nem élvez mindenki fölött álló — és leginkább önmaga által kreált — hatalmat. Azért van, hogy a jól átgondolt és az erre illetékes szakterület emberei által kidolgozott programot kivitelezzék. Ne ők minősítsék a tartalmi feladatokat, ne ők döntsék el, melyik cél mennyit ér, mennyi pénzt, külön támogatást érdemel. A reflexek azonban —jól tudjuk — nem oldódnak ki egykönnyen és önmaguktól. Az ember nagyon is sokáig, évtizedekig a hivatalok rideg légkörében Intézgette ügyeit és kénytelen volt megalkudni azzal, az íróasztal másik oldalán ülővel jóban kell lennie, mert a hivatal embere jót és rosszat egyformán tehet. S ez alól, valljuk be, nem volt kivétel a közösség ügyeiben kilincselő közéleti ember sem, amikor kopogott a különböző közhivatálok ajtaján. Mégha ismerősei is voltak az előadók, ügyintézők, bizony nem ártott a tisztes szerénység, alkalmazkodó készség, mert őt is nézhették szimpla ügyfélnek. S akkor várhatott az ügyeivel, ami mö- qött eqy-eqy közösség, utca, városrész, intézmény égetően fontos érdeke állt. H ivatalok^zűnnek meg a rendszerváltással összefüggésben, s persze hivatalok születnek. Csak remélni lehet, hogy a megmaradó régiekben új szellemben intézik az ügyeket, az újakban pedig nem esnek szereptévesztésbe. Ismeretlen Mindszenty-levél Dr. Fazekas Árpád A napokban egy 2 éves kisfiú betegem vizsgálata után ajándékkal lepett meg az édesapja: Csernus Zoltán autófényező, Nyíregyháza, Gólya utca 9. szám alatti lakos. Már előzetesen említette, hogy van otthon egy értékes levelük az egyik régi könyvben. Most át is adta Mind- szenty József bíboros érsek, Magyarország hercegprímása, az Actio Catholica országos elnökének azt az írását, amelyet Varga Ernő Géza magántisztviselőnek küldött 45 évvel ezelőtt. Az országos elnök az illetőt az Actio Catholica hitbuzgalmi és erkölcsvédelmi szakosztálya tanácsosává nevezte ki. Bemutatjuk itt a másolatát ennek az okmánynak, amely a mi területünkön ritka Mindszenty- emléknek számít. Hogyan került az ajándékozóhoz Mindszenty kardinálisnak ezen levele? Csernus Zoltán nagyapja Ózd városában művezető volt, de egyben olyan munkásember is, aki szerette a könyveket. Többször felutazott budapesti antikváriumpk- ba nézelődni és vásárolni. így került ez a becses levél is a birtokába, illetve imakönyvébe, s Bán Zsuzsa: Elkényeztetett fiaink... A z ember bemenekül az életből a szobájába, és leül a televízió elé. Azzal, hogy most kikapcsolódik kicsit. Nézi a tévét, és nemhogy megnyugodna, még zaklatottabb lesz. Ugyanis a tévé egyik funkciója, hogy behozza a lakásba a napi híreket. Amiről nem tudtál eddig, amiért nem szorongtál eddig, attól majd most fogsz, lefekvés előtt. Nem a tévét hibáztatom ezért, hanem azt a valóságot, ami állandó szorongást és szívpanaszokat okoz. Nem kívánom visz- sza a púdert, amikor minden szép volt, és minden jó volt, közben úgyis tudtuk, hogy egészen másképp van. Minap is ülök a tévé előtt, és nézem az egyik zendülő kiskato- nát, aki olyan sokkos állapotban van éppen, hogy egy értelmes szót nem tud kinyögni. Mellette ülő ügyvédje mondja el helyette, hogy tíz éve pszychiátriai kezelés alatt áll, és mint látjuk, most elég rosszul van. Annyira rosszul volt, amennyire talán az elmúlt tíz év alatt egyszer sem. Megkérdezem a szülőket, a fiú kezelőorvosát, a sorozóbizottság tagjait, hogyan kerülhetett ez a gyerek a katonasághoz? Nem tudom, de sejtem. Valami olyan meggondolásból, hogy ha a szülei nem tudták megnevelni, majd mi megneveljük. Mit mondjak, sikerült. Ezek után már csak azt nem tudom, lesz-e még ember belőle valamikor. Bemegy az a fránya gyerek a katonasághoz, és azzal szórakozik, hogy zsilettet nyel például. Mert egyszerűen nem tudnak megkomolyodni. Ezek nem bírják, ha huszonnégy órai őrszolgálat után még egy pár órai munkát adnak nekik. Hogy ne unatkozzanak a következő őrszolgálatig. Ezzel az atyai bánásmóddal nem tudnak mit kezdeni. Az is baj talán, hogy sok az elvált nő, akiket nem véletlenül hagyott ott a férje. Kezdjük ott, hogy gyereket sem tudnak nevelni. Ahelyett, hogy a gyerek mellett lennének, elkóricálnak dolgozni, utána vásárolgatnak, hazasétafikáinak, de nehogy azt higgyék, kérem, hogy akkor végre elkezdenek foglalkozni a gyerekekkel! Á, dehogy. Szemérmetlenül nekiállnak főzni, mosni, súrolni, mosogatni. Csak hogy ne kelljen a gyerekekkel lenni. De bezzeg este lefektetik őket aludni, hogy addig se legyen dolguk vele. Nem csoda, hogy a katonaságnál minden éjjel aludni szeretnének. Mert ezt szokták meg az anyjuk mellett. Es itt az eredmény. Ismeretlen körülmények között meghalnak, egymást, meg saját magukat lövöldözik. Egyik nap azt írják haza, hogy majd így lesz, meg úgy lesz, másik nap meg sósavat isznak, és ablakokon ugrálnak gőzölögve kifelé. Ráadásul milyen tudatlanok ezek a katonák! Mert például most tudtuk meg, velük együtt, hogy ha, mondjuk, csak öten csinálták volna ezt, akkor az még parancsmegtagadás lett volna. De ha húszán, akkor az már zendülés. Úgyhogy zendülésért felelnek. Most már ők is tudják. Ja, hogy a laktanyában nem tartották be a katonai szabályzatot? Az megint más kérdés. Nem tartozik ide. Az egészben az a lényeg, hogy büntetlenül nem lehet zen- dülni. Jól néznénk ki, ha lehetne. Hogy más módja is lett volna a tiltakozásnak? Azt akkor nem tudták, de hogy milyen más módja, azt most sem tudják. Csak nem állnak le,velük fraternizál- ni... a fiainkkal... ahogy a magas rangú katonák nevezik őket a nagy nyilvánosság előtt. O lvasom, hogy az egyik öregkatona beleverte az újonc fejét a vécébe, többek között. Hogy feltörte az újonc sarkát a surranó, de ugye katonadolog, addig nem figyeltek fel a panaszaira, amíg végül teljesen lebénult. Most az anyukája eteti otthon, mert nem tudja felemelni a kanalat. Pedig őneki még apukája is volt, egy katonatiszt. Olvasom, hogy eltört a kiska- tona sípcsontja, mert az öregkatona kicsit „megigazította” a lábát a sorakozónál. Hát istenem! Valahol meg kell nevelni ezeket a gyerekeket! Ha egyszer az édes anyukájuk nem nevelte meg. Nem igaz? Diplomakövetelők Dr. Anka István Egy műszaki alapozó tantárgyi vizsgán, a gépész üzemmérnök .jelölt első szakmai próbatételén elhangzott a tanár ítélete: ez a tudás nem elegendő a mérnöki tudományok megalapozásához, elégtelent kell írnom a leckekönyvébe. A jelölt felugrik, előkapja a bicskáját, kinyitja és „megölöm-megölöm” kiáltással le-fel szaladgál a teremben. A hallgatót sikerült lecsitítani, a tanár nem tesz feljelentést, mondván, hogy eddig is rossznéven vették kollégái, hogy ennyi fizetésért képes utóvizsgákat gyűjteni. Különben is a vezetők elsimítanák az ügyet, mert az új felsőoktatási törvény fejkvótával kecsegtet, kell a létszám a szűkös költségvetés emeléséhez. Magát a vizsgaatrocitást én is megbocsátanám, tudván, hogy egy vizsga különösen felborzolja az idegeket, és ha ez egy minden lemaradást pótolni igyekvő kimerítő vizsgahajrával párosul, akkor egy agresszív fellépés megérthető, de nem elfogadható. Persze a megbocsátás nem jelenti azt, hogy az elégtelen tudás ellenére tovább mehessen a jelölt. Maga a jelenség parancsoló figyelmeztetés, hogy megkeressük a bajok gyökerét. Az érdemjegyek, illetőleg az elégséges vizsgaeredmények kikövetelése egyre gyakrabban jelenik meg. Egyik kollégámat szülői telefon- hívások üldözik: majd ők megmutatják, hogy gyermekük elvégzi a főiskolát még akkor is, ha el kell intézni őt, mármint a tanárt. Nem ritka jelenség, hogy a hallgató alkudozik: „Lehetne olyan nagyvonalú a tanár úr, hogy beírja az elégségest, mert ez magának semmi, nekem pedig létkérdés.” De elhangzott olyan megfogalmazásban is: „Nem érez a tanár úr felelősséget, hogy mit jelent államvizsga előtt öt nappal megbuktatni egy hallgatót a záróvizsgán?” Velem szemben is felléptek hallgatóim a magasnak tartott vizsgakövetelmények miatt. Engedményekre kényszerítették a gyönge főiskolai vezetést, akik kényelmes kompromisszumnak fogadták, hogy íemondtam vizsgáztatási jogomról. Helyénvalónak tartok minden olyan kezdeményezést, ami szélesre tárja az iskolák kapuit, hogy minél több tanulni vágyó fiatal bejusson rajta. Esélyt kell adni mindenkinek a tanuláshoz, hiszen ha csak néhány tehetséget sikerül az elkallódástól megmenteni, máris megérte a fáradtságot. Örvendetes at a törekvés, hogy a felvétéli vizsgát töröljük el, mert e szűk körű felméréssel tehetségeket veszíthetünk. Ám le kell szerelnünk azokat, akik a felsőoktatást is olyan állami szolgáltatási kötelezett-. ségnek tekintik, mint pl. a bölcsődét, vagy a közoktatás hasonló ágait. Le kell szerelnünk a felsőoktatásba bekerült éretlen, laza tanulmányi, erkölcsi jelölteket, akik a tudomány árnyékában a jó hírű emberek diplomaköntösében kóklerkednek és még attól sem riadnak vissza, hogy a nehezen kivívott hallgatói jogokkal visszaélve, azokat felhasználva kiköveteljék diplomájukat. Az oktatók összezúzott erkölcsi ereje sokszor nem elegendő még az összekapaszkodásra sem. Látnunk kell, hogy mindezek hátterében a tudomány 40 éves lejáratása, társadalmi tekintélyének megtépázása a fő motívum. Azon hallgatók védelmében szeretnék szót emelni, számukra szimpátiát kérni, akik tudásuk gyarapítása céljából jártak vagy járnak egyetemekre, főiskolákra és becsülettel helytállnak. Szerencsére ők vannak többen és ez visszaadhatja a tudományba vetett hitünket. Nagyon fontosnak tartom, hogy a társadalmi tudatban helyreálljon a tudomány becsülete. Példaszerű a Benelux államok polgárainak iskola- és tudománytisztelete. E fejlett erkölcsű országokban a társadalom minden tagja a kiművelt fők gyarapítása érdekében összefog és tisztelet övezi azokat, akik ezért serénykednek. Hazánk fel- emelkedése érdekében nekünk is ez a legfőbb teendőnk és erről gazdasági gondjaink közepette sem szabad megfeledkeznünk. Falusi tetők
