Kelet-Magyarország, 1991. június (51. évfolyam, 127-151. szám)

1991-06-15 / 139. szám

10 CH-& y&kt-‘Magyarország hétvégi meCtttjete

1991.június 15.

A papnevelő intézet

rektora

fi«”1

Hamar Péter

AMIKOR EGY FILMMEL

kapcsolatosan homlokegyenest ellentétes véleményeket lehet olvasni, feléled a mozinézőben a kételkedés ördöge, hogy érdemes-e egyáltalán odafigyelni arra, amit mások állítanak egy- egy alkotásról, s nem elég-e a pillanatnyi benyomás, a kellemesség vagy a bosszúság nyugtázása.

Itt van ezúttal a legfrissebb sajtópolémia, igazolására álljon itt két részlet egy-egy napilapból! íme az egyik: „Miként korábbi filmjeiből, az Elefántemberből és a Kék bársonyból, most a Veszett a világból is kiderült, hogy David Lynch rendkívül jelentős művész.” A másik: „...dörgő és gusztustalan blöffnek látom.”

Az itt szembefordított vélemények a mindenkori kortárs művészetkritika bizonytalanságának igazolására szolgálhatnak, s tovább erősíthetik azt a kételkedést, amely az érdeklődőkben egyre inkább mélyül az utóbbi időkben. Ismét ott kötünk ki, ahol már annyiszor: az intellektuális európai filmet mindenütt kiszorítja a döntően érzelmi hatásokkal dolgozó amerikai mozi (Jack Lang, a korábbi francia kultuszminiszter egyenesen „amerikai kulturimperia- lizmust” emlegetett), és hatására még az esztétikai értékrendben is felfedezhető bizonyos elmozdulás.

AZ AMERIKAI FILMVILÁG

(kevés kivételtől eltekintve) nem csinált titkot abból soha, hogy a mű számára üzlet, vállalkozás, s az legfeljebb külön nyereség, ha valakik ezt egyúttal művészi eredménynek is tekintik. Üzletté viszont csak a sok nézőt vonzó film válik, ehhez pedig azt a réteget kell megcélozni, amely a látványt érzelmi oldalról, a leegyszerűA világ

görbe

tükörben

sített cselekmény közvetítésével közelíti meg.

Az amerikai filmexpanzió révén egy infantilizálódó világ tükörképe tárulkozik fel, amely állandósult figuráival, rögzült szerkezetű műfajaival olyan primitív életszemléletet közvetít (s vélhetően alakít ki a nézőben), amelyből eredendően hiányzik a mélyebb gondolatiság, az érzelmi szféra pedig eltolódik a keményebb, agresszívebb árnyalatok felé.

A KÉRDÉS AZ, ezt közvetíti- e Lynch filmje is? A Veszett a világ melodramatikus elemekből építkezik, de egybefűzi a történetet a másik divatos amerikai műfaj, a road movi, az utazásfilm elemeivel. Hősei, a kemény kezű, börtönből ki, börtönbe be Sailor és a bájosan ronda Lula könnyen áttelepíthetek lennének hasonló zsánerű filmbe, a mellékszereplők pedig a háttérben éppen egy gengsztertörténetet játszanak el. hogy egy további, tipikusan hollywoodi műfaj is képviselve legyen.

Bár láttunk már példákat arra, hogy jelentős rendező egy- szercsak blöffel jelentkezett, mégsem hinném, hogy Lynch filmjét ebbe a kategóriába kellene sorolnunk. Számomra úgy a történet első harmada után vált világossá a rendezői szándék: Nézzétek meg már végre magatokat, milyenné váltatok! Nézzétek meg, miként vesztitek el fokról fokra emberi arcotokat! A durvaság, az erőszak bűvöletében éltek, s leszoktatok a gondolkodásról! Számotokra a nő nem egyéb, mint dísz az erogén zónákon!

A Veszett a világ csak látszólag olyan, mint a szabvány amerikai filmek. Bár ugyanaz a cselekményvezetés, ugyanazok a sztereotip jellemek, de minden el van kicsit rajzolva, a tükör — ha parányit is — torzít. S pontosan ez a torzítás elegendő ahhoz, hogy a rendező kritikus távolságtartását kifejezze. A hagyományos hollywoodi tucatáru világképe és Lynch filmjének világképe közötti hézag az irónia jótékony eszközével töltődik ki.

Sailor mondja Lulának egy kiadós szeretkezés után: — Amikor néha gondolkodni szoktál... Látszólag súlytalan félmondat, holott a leglényegesebbre utal, arra tudniillik, hogy ezeknek a figuráknak az érzelmi élete mögött a tudatosság csak véletlenszerűen jelenik meg.

Akad még jó néhány bizonyító erejű példa, ezek közül említsük meg azt a játékot, amit a megoldással művel a rendező. Kétszer fejezi be a történetet: egyszer úgy, ahogy azt egy tisztességes európai rendező megtenné, majd mégegyszer, ahogy az a melodráma műfajának szabványrendszeréből következik, s ahogy azt tapasztalhatjuk szinte minden olyan filmben, amely á tengerentúlról érkezik.

AZ IRONIKUS távolságtartást direktebb eszközökkel is kifejezésre lehetne juttatni, egyértelműbben is ki lehetne fejezni. De ekkor éppen az a lebegés veszne el a Veszett a világból, amely jelentős alkotássá teszi.

KfcLWW ^SfPöiŰCiÚM'Kt A TÖVE ÉS A GALLYA

Balogh József

Még a hívő katolikusok közül is kevesen tudják, mit rejtenek Egerben a Foglár u.

6. sz. alatti hatalmas sárga épület ölnyi vastag falai. Egy kis tábla a bejárat mellett elárulja, hogy itt működik a római katolikus hittudományi főiskola, ám az kevés ember fejében fordul meg: milyen tartalmas,

komoly szellemi munka folyik itt hat éven keresztül, míg pap lesz az érettségizett fiatalból. E nagyhírű intézmény rektora Bosák Nándor, akiről megyénkben is kevesen tudják, hogy a Nyíregyháza melletti Kál- mánháza egyik egyszerű házából indult el.

Szerényen hárítaná el a bemutatkozást, ám egy közelgő esemény, a nyíregyházi sportcsarnokbeli papszentelés mégis megkívánja, hogy ő és intézménye is bemutatkozzék.

— Bosák Nándornak hívnak, és az Egri Hittudományi Főiskolának vagyok a rektora. Első évem ez a rektorságban, előzőleg 13 éven keresztül ugyanebben az intézetben teológiai tanár és lelki igazgató voltam. Születés szerint felvidéki vagyok, Ga- lánta mellett, Taksonyfalván születtem. Szüléimét a háború után kitelepítették Szlovákiából és így kerültem Szabolcsba, Kálmánhá- zára. 1947-től laktak szüleim és rokonságom ebben a kis szabolcsi faluban. A teológiai tanulmányaimat Egerben és a pesti akadémián végeztem, felszentelésem után 1963-tól az egri egyházmegye különböző területein tevékenykedtem, mint lelkész, 1977-től vagyok teológiai tanár.

— Öten voltunk testvérek, négyen ma is Kálmánházán élnek. Amíg szüleim éltek, gyakran hazajártam. Azóta ritkultak ezek a hazautazások, havonta, kéthavonta tudom őket meglátogatni, ahogy az elfoglaltságom engedi. A tanítási szüneteket szoktam leginkább kihasználni ilyen családlátogatásokra, de a tennivalók mindig úgy összejönnek, hogy még ezt az időt sem tudom csak erre fordítani.

A pappá szentelés ténye az esemény köré csoportosítja a beszélgetést. Szóba kerül: honnan jönnek legtöbben a hittudományi főiskolára, s hogy milyen hatása van annak, ha egy faluban papot szentelnek.

— Vannak helységek, ahonnét egymást követően jönnek papi hivatások. Biztos, hogy a példának van ilyen értelemben hatása. Szabolcsból egyébként is elég sok papi hivatás indul, a mostani hallgatói létszámnak körülbelül harmada Szabolcs megyéből származik, igaz, hogy az egri egyházmegyének nagy részét Szabolcs-Szatmár-Bereg területe tölti ki. Ez a mostani nyíregyházi papszentelés is tulajdonképpen így valósul meg, hogy a most végzett kilenc növendék közül négyet Egerben szentelnek, ötöt pedig Szabolcsban, hogy közelebb legyenek rokonaikhoz, hozzátartozóikhoz.

— Hogy hazakerülnek-e? Elhelyezésük az érsek úr feladata, valószínű egyébként, hogy fognak oda is kerülni, mert ott is szükség van a papokra, a különböző plébániákon a szolgálatra. De csak felszentelés után kapják meg szokás szerint a kinevezésüket. A kilenc szentelendő közül csak nyolcat fognak plébánián elhelyezni, egy — a napkori származású Linzenbold Levente

— Belgiumba megy, ösztöndíjjal még három évig egyházjogi tanulmányokat fog folytatni.

Az első mise tehát ezúttal nem otthon, hanem Nyíregyházán, illetve Egerben lesz. Az egyházi gyakorlat szerint ugyanis az első miséjét mindenki akkor mondja, amikor pappá szentelik, s ha most a szertartás szerint a püspök felszenteli őket, attól kezdve együtt folytatják a szentmisét. Utána természetesen a következő vasárnap saját falujukban is bemutatják első miséjüket.

Minthogy a rendszerváltás tette lehetővé, hogy templomon kívüli helyiség is otthont adhat egyházi szertartásnak, természetesen nem maradt ki a beszélgetésből milyen változásokra számíthat az egyház.

— A remény megvan, mert hisszük azt, hogy ha az emberek gondolkodásmódja megtisztul és bizonyos terhektől megszabadul, akkor a papi hivatások iránti érdeklődés megnövekszik, ez azonban még nem látszik. Ez belső változást igényel. Ahhoz, hogy a fiatalok elfogadják, vállalják a papi hivatást, belső nevelő- désre, formálódásra van szükség. Reméljük, hogy azok a lehetőségek, amelyek a fiatalsággal való foglalkozásban megnyílnak, hosszabb távon ezt fogják eredményezni. Mindenütt érezzük, hogy a templomlátogatók száma is emelkedett, legfőképpen olyanokban, hogy megnőtt a felnőttkeresztelések száma. Húsvétkor az érsek úr kilencven 8—20 év közötti gyereket keresztelt, de úgy tudom Nyíregyházán is volt ilyen. Tehát látszik, hogy sokan, akik korábban elmulasztották a keresztelést, most pótolják. A házasságrendezések területén is tapasztalható emelkedés. Nagyon sok munkát, tennivalót ad a papoknak a felkészítés, mert tulajdonképpen nem is azt tartjuk legfontosabbnak, hogy megkeresztelkedjenek, hanem akik a keresztény hithez való csatlakozást vállalják, lelkileg is, ismeretekben is megfelelően felkészüljenek.

Járjuk a teológia könyvtárát, nézzük a kápolnát, ahol megtanulják a növendékek a hivatás gyakorlati részét, s közben arról folyik a szó, vajon tanári munka vagy papi munka-e inkább a hit- tudományi főiskolán rektornak, tanárnak lenni?

— Bizonyos értelemben tanári munka, mert ismeretanyagot kell tovább adni és segíteni abban a növendékeknek, hogy elsajátítsák. A papnevelő intézetben azonban csak egyik részét teszi ki ez az intellektuális képzés, itt bizonyos értelemben emberformálás folyik. Tehát a papságra készülőket emberi egyéniségükben, szellemiségükben, lelkiségükben is formálni, alakítani kell, hogy a hivatásuknak meg tudjanak felelni. Ez már szoros értelemben nevelőmunka és ez a szemináriumi munkának lényeges részét teszi ki.

Említettem már, hogy 13 évig lelki igazgató, spirituálés voltam, akkor kifejezetten ez volt a feladatom, ez a belső formálás, az önnevelés segítése, a hivatás belső megragadásának és vállalásának folyamatát segíteni a fiataloknak. Ami a tantárgyakat illeti, mi a filozófiával és a papi szolgálattal összefüggő tárgyakat tanítjuk. Foglalkozunk nagyon alaposan filozófiával, a filozófia szakterület tárgyaival, ez két illetve három évet vesz igénybe a 6 esztendőből. Foglalkozunk szentírástudománnyal, annak különböző részeivel, a szöveg- elemzéstől a régészeti dolgokig, egyháztörténelemmel, nyelvekkel (latinnal és modern nyelvekkel). Fő részét a teológiai stúdiumoknak a hittudomány, tehát a dogmatika, az erkölcstan, az egyházi jogi tantárgyak, aztán a pasztroális, gyakorlati tárgyak, a hitoktatástan, a lelkipásztorkodás alkotják.

— Ha valamikor, akkor most nagyon fontos, hogy jól képzett és hivatásuknak élő papok kerüljenek ki a teológia falai közül. Az egyház a mostani helyzetben a figyelem középpontjába került. Sok oldalról és sok területről jön az igény az egyház szolgálataira, s sokat elvárnak^- az egyháztól a társadalom megújulásában, az erkölcsi föllendülésében, és ezt a szolgálatot az egyház nagyon szívesen fölkínálja a társadalomnak. Hogy azonban ezt a szolgálatot el tudja végezni, a megfelelő eszközökön túl emberekre van szüksége, akik vállalkoznak arra, hogy papként az egyházmegye rendszeres szolgálatára szánják életüket. Az egyház úgy tud segíteni, ha vannak hívei között, akik készek túllépni saját önző igényeiken, hajlandók vállalkozni és tudnak vállalkozni embertársaik szolgálatára.

Ez jelenti azt, hogy akár világi hívőként készek az egyházi munkában részt venni, ki ahogy tud, aktív módon, és azt is jelenti, hogy lesznek hivatások, akik papként vagy szerzetesként az életüket szentelik arra, hogy abban a profilban, abban az irányban, amit az egyház felkínálhat, tényleges szolgálatot vállalnak. Mert a kereszténység mindig úgy hatott és úgy tudta formálni a társadalmat, hogy voltak emberek, akik megragadták azt, életük alapjává tették és elindultak mások felé is, és adták, vitték tovább az örömhírt, az evangéliumot.

Páll Géza

ándorlás a kereszten, — ezt mondja új könyvéről a mai magyar irodalom egyik markáns, kiemelkedő alkotója, Jókai Anna, akit társadalomkritikai regényei és novellái tettek ismertté. Eddigi müvei alapján Jókai Annát úgy tartják számon olvasói, mint olyan alkotót, aki az élet árnyékos oldalának kíméletlen kutatója és ábrázolója. Az emberi lét perifériáján élő, vegetáló emberek csendes drámájának avatott ismerője, a lelki emigráció, az érzelmek légüres terének, az emberi szenvedés megannyi stációjának hűséges „vándora" mintha új művében eltávolodna a hagyományos értelemben vett szépprózától.

Témái, amelyek regényeiben, novelláiban is eddig foglalkoztatták, nemigen változtak. Az ember hitéről és hitetlenségéről, becsületéről és becstelenségéről, cinizmusáról és önzetlenségéről, uralkodni vágyásáról és alázatáról, a szegénységről és gazdagságról, a felborult világrendről és annak helyreállításáról, és még sok mindenről szólnak a kötetben szereplő írások.

Nem líra, nem dráma, nem epika, nem esszé — mondja az író, legalábbis egyik sem, szándékában. Tulajdonképpen vándorlás a kereszten. De ilyen műfaj nincsen. A vízszintes letapogatása. Aztán rugaszkodás a felső szárra... Ez, valljuk be, elég kevés és általános útbaigazítás ahhoz, hogy megközelítsük a kötetben helyet kapó írások belső, szellemi, logikai képleteit, mégis elegendők ahhoz, hogy elmélyült olvasással ráismerjünk napjaink, vagy talán személyes tetteink diagnózisértékű tüneteire, kételyeinkre, bizonytalanságunk forrásaira, közelmúlt történelmünk lelki sebeket hagyó holdbéli tájaira.

Egy nagy szembesítési kísérletnek is felfogható a mű, kollektív és egyéni erkölcsi vizsgálatnak. S bár kevés az utalás az egyes írásokban a jelenre, az átmenet anyagi, szellemi, lelki gondjaival küszködő társadalom gondjaira-bajaira, mégsem nehéz felismerni, hogy az író egy sajátos látószögből és élményvilágból, de nagyon is valós elemekből álló üzenetet nyújt át az olvasónak, amit felbontatlanul hagyni vétek lenne. Minden benne lévő jelzést, utalást természetesen nem vagyunk kötelesek elfogadni, magunkénak vallani. Az elmondottakkal vitázni nem csak jogunk — az írói késztetés hatására —, kötelességünk is. De róluk tudomást nem venni, önmagunk szegényítése lenne...

Különösen megragadóak a könyv második részét alkotó „Apokrif imák" néven egységbe rendezett írások: Ima az utódokért, A gyermek imája, Apokrif imák — alkalmakra, Ima az áldozatokért, Ima kétezer küszöbén, Ima a könnyű búcsúért. A dráma ezekben a könyörgésekben jelenik meg, mint az e hazában, e földön élő emberek kételye, kétségbeesése. Az Ima kétezer küszöbén című írásban kérdezi a szerző Istentől, hová nyílik kétezer, s arról szól, hogy vértől maszatos talpunkat csiszoljuk, a szelídek és ártatlanok a lábtörlőink, csak a bűntudat zavarát leplezzük hetyke fütyörészéssel, s a tenyerünkhöz nőtt bunkót világfi módjára sétapálcaként lengetjük, köszörüljük a torkunkat, hogy aztán mint az érctrombita zengjen... Nem is olyan áttételes ez a gondolati ív, amely később még többek között így folytatódik: Isten, lazíts a jövendő idők nyakra szoruló hurokján...

ókai Anna nem lett hűtlen önmagához, csak írói eszközeit változtatta közlendője szerint, de ettől még aligha fogadja mindenki egyforma érdeklődéssel a sűrített szellemiségű művet. A töve és a gallya című könyv — amely a Szépirodalmi Könyvkiadó gondozásában jelent meg — az utóbbi hónapok figyelemre méltó alkotása, s csak osztozhatunk az író érzéseiben, amikor így beszél könyvének címlapján: „9r most kíváncsian várok: lesz-e utántöltés? Vagy megtalálom-e a rugót, ami kipattanja az újabb rejtekhelyét?” Reméljük, megtalálja.