Kelet-Magyarország, 1991. június (51. évfolyam, 127-151. szám)

1991-06-15 / 139. szám

1991. június 15. Ä %det-cMagijaroTszág hétvégi metlékjiete 11 Balogh Géza égóta készültem már Laskodra. Tudtam, ünnep lesz az, ha majd letérek a petnehá- zi öreg templomnál a döcögős útról a még hepehupásabb las- kodi kőre, de azt azért mégsem gondoltam, hogy ily nagy pom­pával vár majd rám a falu. Mert mit látok? Az árkon túl kakukkszegfű­ből font lila lepel, az út két olda­lán meg tűzpiros szőnyeg. Pi­pacs, meg pipacs, amerre csak néz az ember. Ám bent a faluban már egy szál sem. Hát mégsem engem vártak azokkal a piros pipacsokkal!? — Aj, jó uram, ha tudjuk, hogy jön, glédába állítottuk vol­na magának a menyecské­ket...! Két lajbis, kalapos öreg ka­cag így rajtam, s intenek, men­jek csak közelebb. Szilágyi András még a görbebotját is megsuhogtatja, hogy siessek már, ne bámészkodjam annyit. Hisz mit lehet nézni ezen a so­vány falun...!? Van ilyenből a Nyíren annyi, de annyi... El nem tudom képzelni, mért sürgetnek olyan nagyon. Hi­szen én még mindig erősen nyelvészkedem. Töröm a fe­jem, honnan származhat ez a különös, furcsa név, hogy tas- kod... Már kérdezném is, de a két öreg a szájára teszi a ke­zét. — Pszt...! Aztán felmutatnak a szem­közti sürgönypóznára. Malom- kőnyi fészek ül a tetején, egy legényes gólya köröz fölötte. Aztán leszáll, megereszti a szárnyát. — Na, most figyeljen! Ekkor aztán a gólya feltartja a csőrét, s rettentő keleplésbe kezd. Zeng, zúg az érces hang, átszáll a nagy homok­dombokon, tán még Berke­szen, Ramocsán is hallik. Szilágyi András bátyánk nyolcvanöt, a barátja, Bárdi János meg nyolcvanhárom esztendős. Hetek óta figyelik már annak a fészeknek a la­kóit. S azon tűnődnek közben, ■miképp talál haza ez a két gó­lyamadár abból az irdatlan messziségből. Csak egyetlen magyarázat lehet arra. Hogy nagy eszet adott az Isten az állatnak! Szilágyi András példák so­kaságát tudja erre. Volt itt egyszer egy juhász, a távoli Tákoson bérelt nyári le­gelőt a nyájnak. A bojtár ott, a gazda meg itt. Gondolt aztán egy nagyot, elment a baktai ál­lomásra, s felült a naményi vonatra. Vitte magával persze a kis fekete puliját is. No, nagy- nehezen elvergődik Beregbe. Azt mondja neki akkor a bojtár: — Gazd’ uram baj van. Megdöglött a kutyám. — Hát az nagy baj. — Nem olyan nagy, ha itt­hagyja a puliját. így is történt aztán. Har­madnap, hajnalban már itthon, Laskodon kimegy a gazda az udvarra. Hát mit lát...!? Ott ül a küszöbön az ő hűséges kutyá­ja! — Tudja maga milyen mesz- szi van ide Tákos? — néz a tá­voli keletnek Szilágyi András. — Vagy hetven kilométer... Az a kiskutya mégis hazatalált! Pedig vonaton, annak is a pit­varában vitte magával a ju­hász! Hát bizony, erre nem lehet mit mondani. Legfeljebb annyit, hogy bár a laskodi fiatalok mindegyike úgy tenne, mint az a pulikutya. Akit vihettek, zavar­hattak bármilyen messze, tör­ténhetett útközben bármi, az bizony hazatalált. A fiatalok közül sajnos, keve­sen. Épülnek, persze hogy épülnek azért szép házak így is. De. mi lenne akkor, ha min­den távolra szállt fiú, meg lány visszatérne...!? Ám kevés a munka, messze a város. Pedig gyönyörű ez a vidék. Pláne ha nem rest az ember, s gyalog indul neki nyugatnak, északnak. Domb domb hátán, kis erek, tavacskák, s erdő, meg erdő, ameddig csak ellát az ember. Nem volt, dehogy volt itt eny- nyi erdő a múltban. Megművel­ték még a legszárazabb homok­hegy tetejét, s a legmélyebb nádas fenekét is. Mert nagyon nagy volt a szükség. A falu ha­tára 2500 holdas, de csupán kétszáznegyven hold volt a kis­gazdák kezén. Ki ne tudná, a múltban a Nyírség a dzsentrijeiről volt hí­res országszerte. Sehol annyi száz-kétszáz holdas birtokocs- ka, kúria. De ez mind semmi Laskod- hoz képest! Elfárad az ember keze, míg felsorolja mindegyiküket. Jármi Béla, Jármi Lajos, Jármi Elek, Ruttkai Elemér, Buttler báró, Téglási Béla, Okolicsányi Jó­zsef... — Jó emberek voltak... meg­becsülték azt, aki szerette a munkát. Még olyan is volt köz­tük, aki a teljes vagyonát a sá­rospataki református kollégium­ra hagyta. Mondván, sehol má­sutt nem neveltek olyan derék magyar férfiakat, mint abban a hires iskolában. Bárdi János és Szilágyi And­rás bátyánk mindent tud Las- kodról, amit csak tudni lehet róla. Csak azt nem értik, mi­képp lehet az, hogy ilyen kevés özvegyember van a faluban. Mikor özvegyasszonyok ötven­nél is többen lehetnek. — Hát, csak úgy lehet az, András, hogy az asszonyok nem dolgoztak annyit — elmél­kedik Bárdi János. — Az urak se, mégis meg- hóttak. — Hát ez igaz — gondolko­dik el Bárdi János. — Akkor meg ők a jódolgukban hóttak meg. így elmélkedik a két öreg, a vén lócán ülve. Szívjuk a bodza, s az akác illatát, mikor jön egy csapat asszony. Két-három kenyeret is cipelnek a hónuk alatt, s mi­kor meghallják, hogy pont az ő sorsukról filozofálgatunk, meg­torpan mindegyik. — Azt mondják meg inkább, mi lesz azokkal, akik visszaké­rik a földjüketl? Erre bizony még a két lasko­di öregünk se tudja a választ. De Tóth Andrásné most nem is tőlük várja a feleletet. — Tudja, hogy néz most ki a laskodi határ...!? A fele erdő, a másik része meg ugar. Ami jó kis föld volt, azt már mind kiosztották maguknak a petne- házi téeszirodisták! S ha megy hozzájuk az ember, küldözgetik egyik irodából a másikba. Mint­ha mi lennénk az ők cselédjei... nem pedig ők a tagság alkal­mazottai! No, most legyünk okosak! Mondjuk azt, hogy sok helyen így van ez manapság...? Vagy mit mondjunk? Vagy csodál­kozzunk, hogy már itt is... ahonnan korábban egyetlen panaszos szót sem hallott az emberi? Felhő szállt fölénk, az eddig makulátlanul kék égre. Néhány perccel később aztán végképp elmordul az idő. Mert jön egy korosodó, kes­keny szájú férfi, s meglátja, hogy fényképezkedünk. Leug­rik nyomban a biciklijéről. — Mit csinál itt maga? — ordít. — Van engedélye...!? Két évvel ezelőtt még milyen remek önkéntes rendőr lehetett volna belőle...! De hát elkésett szegény. A falubelijei elzavar­ják nyomban. Azért petró cseppent a méz­be, érezzük ezt mindannyian. A kenyeret vivő asszonyok pró­bálnak meg vigasztalni bennün­ket. Nem sok sikerrel. Elment már a kedve a beszélgetéstől Bárdi János, meg Szilágyi And­rás bátyánknak is. Pedig mi mindenről tudtak volna még beszélni! András bátyánk már fel is állt, s menne. Ám félúton meg­gondolja magát. Azt azért még elmondja, miképp esett át ő ré­gen a tífuszon. — Apám szegény, roppantul szerette a jószágokat. El is szegődött 1922-ben a nyírkér- csi gulyához. Én már nagy le­gény voltam, tizenhat éves. Vitt magával. Hát én majdnem be­lepusztultam abba! Mert elkap­tam a tífuszt. Csak Kércsen, abban a kis faluban tizennyol­cán haltak bele! De én megúsz­tam... láthatja, élek. Nevet jóízűen, s mosolyog már Bárdi János is újból. Mint­ha csak szél támadt volna köz­ben, nyoma sincs már az iménti fellegeknek. Hát még mikor leül közénk Pallay József. Ő ugyan a fia lehetne a maga hatvan­négy évével a két öregnek, ám azért az ő élete se kutya! Mert mit gondolnak, hogy hívták az ő édesapját!? Körtvélyessi Kulcsár Pallay Ferenc! — Nemesi, persze, hogy nemesi név — kacag a nyugdí­jas felvásárló. — De hol van már az a kutyabőr! Szóval... a hagyomány sze­rint az ük-, üknagyapja magá­nak Rákóczi Ferencnek, a nagyságos fejedelemnek volt a megbecsült kulcsárja. Innen származik az egyik előnév. Hát a másik... a Körtvélyessi? Ve­gyék csak elő a régi Magyar- ország térképét! Megtalálják ott azt a falut, ahonnan a Pallayak származnak. S ez még mindig semmi! Mert Pallay József anyai ágról is nemes. Méghozzá iga­zi, orosz nemes! Orlov Mária volt az édesanyja neve, akit a hadifogságból, Tula mellől ho­zott magával Szabolcsba Kul­csár Ferenc. Pontosan hetven esztendeje. A kis orosz asszony szült ti­zenkét gyermeket, s ha hiszik, ha nem, mindegyiket megtaní­totta a saját nyelvére. Három­ezer kilométerre a szülőföldjé­től! gész délelőtt kér­deznem sem kel­lett, beszéltek maguktól a las­kodi emberek. Ám most meg kell szólalnom: — Hát akkor Körtvélyessi Kulcsár Pallay Orlov József orosznak, vagy magyarnak tartja magát? — Ennek is, annak is. Ál­momban még ma is gyakran beszélek oroszul... de az em­berek mind laskodiak. S milyen remekül megértjük egymást!

Next

/
Oldalképek
Tartalom