Kelet-Magyarország, 1991. június (51. évfolyam, 127-151. szám)
1991-06-15 / 139. szám
1991. június 15. A ‘Kdét-Atagyarország hétvégi meítéktete J 9 Gyerünk Franko Benkes Mihály em meseországi vagy turistautazásra invitálja a fenti cím az olvasót. Egy működő és egyre inkább teljesítményképes nyelvi birodalomba való belépésről van szó. A franciául beszélők övezete Európától Kanadáig, Közép-Afrikától a Földközi tengerig, sőt Délkelet-Ázsiáig húzódik. Emellett a francia változatlanul a nemzetközi kapcsolatteremtés egyik kitüntetett nyelve. Ez a bizonyos Frankofonia multinacionális és nemzetek feletti jellegénél fogva előttünk alig ismert, kimeríthetetlen lehetőségeket foglal magába. Hozzánk, e kis nyelvi szigetországhoz szerencsésen közel esnek e különösen szerveződő birodalom központjai: Párizs, Brüsszel, Strasbourg, Bern. És mégis azt kell tapasztalnunk, hogy a magyar társadalomban a francia nyelv vészesen háttérbe került más idegen nyelvekhez képest. Az okok egy része nyilvánvalónak tetszik. Ahogyan a német nyelvet is, a franciát is folytatólagos hamis kultúrpolitika és politikai-történeti torzítás révén iktatták ki nemzedékek életéből, megtetézve ezzel azt a feltartóztathatatlannak tűnő folyamatot, amely a gazdasági, tudományos és világuralmi pozíciók változása alapján az angolszász kultúra, az angol nyelv expanzióját eredményezte, döntően a 2. világháború után. (Sajnos, ugyanez a hatásmechanizmus tovább paralizálhatja a más nyelven beszélő társadalmakat, hiszen újabban az orosz és a szomszéd népek nyelvei kerültek a vádlottak padjára.) Nem állíthatjuk, hogy a franciákkal való történelmi érintkezéseink pozitív mérleget mutatnak. Hiszen számunkra Franciaország nemcsak a polgári forradalmak és az osztályharcok földjét, hanem az imperialista diktátumok és a gyarmati háborúk tervezőközpontját is jelenti. De nem is az a kérdés, hogy szeressük-e a franciákat. Mégis, az európai fejlődésnek ebben az új szakaszában ajánlatos a francia nyelvtanulás új kultúráját megteremtenünk, mégpedig egy átfogó idegen nyelvi fejlesztési program keretében. Az új magyar demokrácia kezdeti szakaszában ez is korparancs. A frankofon övezettel való kapcsolatok kialakítása és elmélyítése — nemcsak az elit részéről — az angol és német nyelven elérhető szintű értékekkel, eredményekkel és technikával való megismerkedést biztosíthatja számunkra. De legalább is számottevően megnöveli a nyelvet beszélők mozgásterét. Ám, hogy erre a szintre jussunk, el kell vetnünk a hamis kliséket, zavaros előítéleteket. Halmozódó elmaradottságunknak, belső és külső instabilitásunknak, sebezhetőségünknek felszámolását nem a vissza- vissza térő izoláció, hanem a szabad cserekapcsolatok formájában kezdhetjük el, úgy, hogy abban a társadalom különféle érdekeltségű csoportjai is érintettek. Kormányzóknak és kormányzottaknak egyaránt fel kell hagyniuk az idegen nyelvek manipulált, szelektív beépítésének politikájával. Ehelyett az önsorvasztó — csak látszatra nemzeti — magatartás helyett nyitott, a nyelvek konkurenciáján alapuló, gyakorlatias és főként demokratikus idegen nyelvi képzési rendszert kell kialakítanunk. E rendszer bázisai a közép és felső szinten működő, idegen nyelveken oktató intézmények lehetnének. S mi sem lenne természetesebb, ha immáron itt, a kis Párizsban — Budapesten — frankofon főiskolát nyitnánk, miként legutóbb Kairó kapott érdemi támogatást Frankofoniától tavaly év végén. Eljött az ideje, egy készülődő új európai és világrend nyitányával, hogy áttörést érjünk el ezen a fronton. Ez a siker legalább olyan értékű lenne, mint újraéleszteni és korszerűsíteni a magyar gazdaságot. Az előttünk álló fejlesztési, megmaradási feladatrendszer különben is olyan, hogy többé nem választhatók el egymástól büntetlenül az egyes (ipari, kulturális) részek. em „nagy ugrást” kell előkészítenünk, hanem a máris meglévő — bár csekély — anyagi és szellemi, magán- és közjellegű motivációk következetes gyarapításával fokozatosan növelni kell népünk idegen nyelvi kommunikációs készségét és képességét. Frankofonia ,,kész" világintézményként kínálkozik ehhez a történelmi kezdeményezéshez. De a kapun nekünk kell kopogtatnunk, bebocsátást kérve! A hivatalos Franciaország pedig, ha eddigi tartózkodó viszonyulását módosítja Magyarországgal szemben, mint a birodalom anyaországa, újra haladó missziót tölthet be a magyar társadalom boldogulása tekintetében. S ennek a célirányos missziónak kihatása lesz az európai ügyek alakulására is. A cordon sanitaire politikát felváltó partnerség csak így válhat hétköznapi, megszokott gyakorlattá itt, a konfliktusokkal megterhelt kelet-európai válság- övezetben. Gyerünk hát Frankofoniába! Enni Seppänen: Az ember vágya Fordította: Jánosi Zoltán Órák ketyegnek bennünk, mutatók tavaszra, télre. A tördelt lelket vágya őrli, ábránd, nyugtalan. Kapkodva élünk, futkosunk, akár pányvájukról ugrasztott vadak, félig se térve meg, ha visszahív az elhagyott karám a csorda régi törvénye szerint. Az ég is menekül! Hozzá növő óriás a vágy, a szívünk nem lel csupán otthonra sehol. Közel és távol Magyar és finn költők antológiája Katona Béla Mióta megszületett a testvér- városi kapcsolatok gondolata, az ily módon közelebbi kontaktusba kerülő városok nagyon sokféle módját találták ki az egymás iránti baráti érzelmek kialakításának és elmélyítésének, egymás jobb megismerésének. A leggyakoribbak ezek közül az érintkezési formák közül a vezetők és az egyszerű polgárok kölcsönös látogatása, bemutatkozó jellegű várostörténeti és képzőművészeti kiállítások rendezése, zenekarok és kórusok kölcsönös fellépése, gasztronómiai napok szervezése, hogy egymás konyháját, ételeit, ízeit is közelebbről megismerhessék, közös sportversenyek lebonyolítása, stb. Talán nem hangzik szerénytelennek, ha azt mondjuk, Kajaani és Nyíregyháza testvérvárosi együttműködése új színnel gazdagította a kapcsolatápolásnak ezt a kialakult gyakorlatát. Már az egymásra találás ötödik évfordulójára kétnyelvű versantológiát jelentettünk meg, amelyben a két város, a két régió költői vallottak a szép szó eszközeivel szülőföldjükről, nemzeti szokásaikról, s azokról a mélyen gyökerező testvéri vonzalmakról, amelyek a nyelvrokonságon túl is mindkét nép tudatában és szívében élnek. Akkor az Üzenetváltás (Vies- teő ystavilta) címet adtuk gyűjteményünknek, s most, újabb öt év után már második antológiánkat veheti kezébe az olvasó. Célkitűzéseink nem változtak, ma is elsősorban messzeségeken átnyúló, távolságok között hidat verő, baráti kézfogásnak szánjuk vállalkozásunkat. Tudjuk, hogy a kilométerek száma szerint meglehetősen távol vagyunk egymástól, lélekben azonban annál közelebb. Ezt akarja kifejezni kötetünk címe is: TÁVOL ÉS KÖZEL. (A kötet könyvpremierjét Nyíregyházán a TESZ-székház- ban tartják június 15-én, 15,30 órától.) íjászverseny a Szent tibeti tó partján Tímár Péter Mikor Normantas Paulius megkért, nyitnám meg a Műcsarnokban a kiállítását, egy kikötése volt csak: a képeiről, és ne őróla beszéljek. Ez szerénység és önzés is egyben — a képei még inkább őt magát jelentik. Nehéz persze nem szólni arról, hogy adva van egyszer Litvánia, a maga igen-igen híres fotográfiájával, és egy fiatalember, aki Litvániából hozzánk vetődik, itt házasodva, idetelepedve, és ez a fiatalember az ő litvánsága mellett tiszteletreméltóan magyarrá is lett. Nemcsak azzal vált magyarrá, hogy kultúránk ügyét előreviszi, hanem mert a magyar történelem utáni tudásszomjában finnugor ősrokonságunkig elment, és nem csupán gondolatban, hanem a szó lábfáj- dító, cipőkoptató értelmében is. Ez a negyvenezer kilométernyi öt expedíció és azután az összes többi sem a magyarokhoz való törleszkedést jelenti. Sokkal inkább jogos fricskát az orrunkra. Ötven-hatvan évvel ezelőtti nagy pöffeszkedésünk- ben a finneket is halszagúnak éreztük olykor. A finnek közben meggazdagodtak, rájuk könnyen büszkék vagyunk már, de a Szovjetunió területén élő rokon népeknek jószerével a nevét sem tudjuk. Azt tesszük velük, mint velünk tette a világ: leszov- jetezzük, leoroszozzuk őket, akiknek pedig éppen annyi joguk van a különbözőségre, mint a világ bármely népének, A fényképezés a kezdetektől mostanáig nem sokat változott. Egyik legfontosabb ága, az utazó-felfedező fotográfia is csak annyit, hogy a gyalogló, szekere- ző fényképész autóra ült, repülőre, és így tovább. Ennek a „fejlődésnek” nagy ára van. Éppen a lényeg lett oda. Az egy nap alatt megtehető kilométerek száma fordított arányban áll az észrevehető apró részletekkel, amik pedig a dolgok értékét adják. így van ez, ha tájat fényképezünk is, és még inkább, ha embert. Most, amikor a felfedezés sokszor azon múlik, van-e szívünk a fékre lépni, mikor olyan jól megy az autó, Normantas Paulius nagy felfedezése a lassúság mámora. Normantas Paulius nagyszerűsége — a vállalás nagyszerűségén túl — abban áll, hogy percről percre, tíz vagy még több éve már úgy valósít meg egy nagy ívű elhatározást, hogy közben jut figyelme az apró morzsára is. Elég neki a tiszta emberi kíváncsiság és a képesség, kivárni és észrevenni, hogy modellje szemén megcsillan a fény. Az így született képek felfűződnek arra a fonálra, amely a fényképező ember felkészültségéből és hitvallásából sodródott. A felkészültség itt nem a fényképészeti tudást jelenti — az nem több, mint természetes dolog. Normantas Paulius abból is készült, amit fényképez. Éppen ez is lehetne természetes, mint ahogy neki az is, de ilyen fényképész azért nem minden bokorban terem. A szó, hogy néprajz, önmagában is érdekes: a grafomániás Magyarországon az etnográfiát, ami írást jelentene, rajzra fordítani, ami képet feltételez, nagy ritkaság. Nem mintha Normantas Paulius néprajzi fotós lenne. Mellékesen persze az is, de nála az ügy sokkal személyesebb. Képein a néprajzi, társadalmi információ csak egy rész az egészből. A többi a legszemélyesebb jelenlét, amit azzal sem lehetne felülmúlni, ha ő ülne minden kép közepén. Aki fotósunkról tárgyszerűbb elemzést kíván — remélem, hogy sokan vannak ilyenek —, azoknak ajánlom a Fotóművészet július elején megjelenő idei kettes számában Sümegi György írását, tudva, hogy az általam most hagyott nagy hiányokat ő ott bőven pótolja. Néztem N. P. egy képét. Valahol egy falu szélén készíthette, arccal a dimbes-dombos táj felé, és elgondoltam: a gép kattanása után szépen nekiindul, és ezen a lefényképezett tájon addig bandukol, amíg a következő falut, csodásat, mint az előző volt, meg nem találja. Időnként hazajön megnézni, megettük-e már egymást, aztán indul vissza. S míg mi a Nagy Magyar Kultúrtörténethez vérpettyes, de inkább csak sárral megdobált zakónkat adhatjuk adalékul, ő sok ezer fényképét, és hogy ezekről a képekről végül — kérése szerint — mondjak valamit: ezek a képek nagyon jók. Eine Syrärirta: Honfoglaló őseimnek Fordította: Antal Attila i. Tudom, hogy festettek a vászoninges, keménykötésű férfiak s pirospozsgás asszonyaik leomló szoknyáikban, míg tördelték lapátjaikkal tükrét a tónak, lendítve előre csónakjaikat a széles vizen. Tudom, mint töprengek. Sajnálták bizony elhagyni apáik dús füvű rétjeit, az elszakadást rokonaiktól hívó szavára e messzi vadonnak. S megtelepedtek farkasok és medvék lakta választott földjükön, sívó földek s lápok szegte hazájukban. II. A tópartokon kunyhók füstölögnek munkájuk nyomán, konok hitüktől a dombok lankái megszelídültek, irtásfölddé lett sok kövecses földnyelv, és a szélben halkan susogtak a gabonaszárak. Majd az erdőmélyről ellenség tört elő. Rabolt, ölt, égetett, s a hátrahagyott üszkös gerendákra végtelen mocsarak leheltek fagyot. III. Farkasok és medvék csapásain, rejtett odúkban s lombok alá bújt viskók homályában született és nőtt fel az új nemzedék. Tudom, mit éreztek. Ismerem én is zamatát a tavaszi zápornak, s a felgyűlt esővíz csobogását a mezők lefutó árkaiban. Az ő korukat idézi a mocsarakból felszálló darvak kiáltozása, s a gabonaszárak zenéje a szélben. . A lassúság mámora Normantas Paulius kiállítása a Műcsarnokban
