Kelet-Magyarország, 1991. június (51. évfolyam, 127-151. szám)
1991-06-01 / 127. szám
1991. június 1 II Kelet a WsBjprDfísZip HÉTVÉGI MELLÉKLETE 11 A z aszfaltúiról a tábla alapján lekanyarodva bő két kilométert keli zötykölődnie az utazónak a homokos, gödrös, hepehupás úton. Igaz, a környező fák, bokrok, erdő látványa enyhíti a kellemetlenséget. Mintha egy elhagyott, csendes kis fészek felé haladnánk. Nagyfenék, ez a neve az aprócska településnek Nyírvasvári közelében. A célegyeneshez érve az út két szélén húzódó házsor, szemben egy kis dombtetőn a hajdani kastély — a volt intézőlakás —, a kanyar után még néhány ház. Ez Nagyfenék, e sajátos település. Kis sziget a városoktól, fai vaktól távol, szinte a világtól elzárva. Az üzlet- és intézményhálózatot mindössze a tejcsarnok bódéja, egy kicsiny bolt, és a kastélyból kialakított kápolnahelyiség jelenti. Utóbbi havonta, előbbi hetente kétszer nyitja meg ajtaját a betérni szándékozó előtt. Mintha a múlandóságot jelezné. Miként a kastély, mely lassan romokban hever, hajdani tornácát, mozaiklapjait rég elhordták, falai omladoznak, teteje néhol már nincs, ablakainak zöme vakon néz a világra. Mára az enyészet hajléka, látszik, hogy senkié és mindenkié... ❖ Beszélgető férfiak álltak az egyik ház előtt, szívesen fogad ták a messziről jött idegent. Panaszszó szinte minden, mi szájukat elhagyta. Nyomja vállukat az a furcsa kettősség, mely az itt élőket — s másokat is e hazában — szorítja. Csak a mezőgazdaságból lehet megélni, az viszont halódik. A terményt, a jószágot nem lehet eladni, szinte semminek nincs piaca. A táp, a takarmány drága, ezzel szemben alig, vagy egyáltalán nem adnak pénzt a hízóért, tehénért, bikáért. — Cigányvilág jön — sóhajtott fel Gregór Mihály —, most törték fel a boltot is. — Az a bolond, aki dolgozik — lépett egy percre hozzánk a felesége —, másoknak 20-30, meg még több ezer forint a fizetése, a többség pedig dolgozik keményen, hpgy egyáltalán megélhessen. — Hiába dolgozunk, nem látjuk az eredményét — vette vissza a szót a férj. — Csupán a terheket. Ha számbavesszük a költségeket, csak a ráfizetést érezzük, drága a vetőmag, a vegyszer, a földért is fizetni kell — aztán meg nem tudjuk értékesíteni a verejtékkel megtermelt javakat, a jószágot. Pedig a parasztembernek vérében van a munka, nem tud pihenni, teszi a dolgát, ha látszatja nincs is. Csak az a baj, hogy oly sokan élnek meg munka nélkül semmittevéssel, becstelenül. Tudja, mivel érdemes foglalkozni? Betörni, ha van az embernek gusztusa hozzá. Miért én fizessem azt a munkanélkülit, aki nem vállal semmi munkát és úgyis megkapja a pénzecskéjét!? Bizony mondom, jobb volt a Rózsa Sándor-féle betyárvilág. De mi már túl öregek vagyunk ahhoz, hogy beálljunk betyárnak — s legyintett egy nagyot mérgesen. — A munkanélküli, ha négy és fél ezret kap, el se megy hatezerért csordásnak — vetette közbe a társa. — Sajnos, hiányoznak a megfelelő törvények, a földkérdést se úgy kezelik, ahogy kéne, és még sorolhatnám. Vajon mikor lesz jobb? Ha így haladunk, lesz itt 500 ezer gazdag ember, és kilenc és fél millió szegény vagy koldus. Gregor Mihály a múltat idézte, mondván, fiatal korában, aki dolgozott, nem keresett rosz- szul előfordult, hogy a kocsis többet kapott mint a tsz elnöke. Később pedig? Aki nem dolgozott, csak pofázott, annak jutott a több. Még egy történetet is mondott a helyzetet jellemezve: lassan úgy fogunk járni, mint az egyszeri juhász, akinek volt 300 birkája, de enni nem tudott nekik adni, sorra hullottak el az állatok. A maradékra nézve így vigasztalta őket: „Lesz majd májusban térdig érő, friss finom fű — de azt már nem éritek meg.” Csak nehogy mi is így járjunk a mezőgazdasággal! S még egy anekdotába illő történet, mely nemrégiben történt meg, bizonyítva a parasztok keservét. Mérki emberek jöttek haza a vásárból, megmaradtak a malacaik. Betértek az egyik presszóba kicsit pálinkáz- ni. Közben egyiküknek eszébe jutott, hogy kinéz a malacokra, nem kelt-e lába valamelyiknek. Volt nagy megrökönyödés, amikor eggyel többet talált! Még egy cédulát is odatett korábbi gazdája: „Eddig én etettem, most már viselje gondját más’’... Tovább sétálva, nézelődve, barázdákkal vésett arcú, idősebb asszonyokkal találkoztam, kíváncsi tekintetekkel méregették az ismeretlent. A hangulatuk nekik sem vidámabb. Ok is teheneket tartanak, furcsállják, miért kerül olyan sokba a tőlük olcsón átvett tej. Most az átvétellel kapcsolatban is aggódniuk kell, mert a jelek szerint a mostani átvevő nem fogja tovább csinálni ezt a munkát. Mi lesz akkor? — kérdezték. — Hová, milyen messzire vigyék majd a tejet? S hogyan? (A válasz immár úgy tűnik, megnyugtató: a polgármesteri hivatalban úgy tájékoztattak, megoldották a kérdést.) Egy férfi jelent meg közben, ő is szarvasmarhákat, sertéseket nevel. S. Tóth József másképp látja-a gondokat, azt mondhatnám csak azért is hangulatban van. — Sokan öldösik le a teheneket, volt aki nekem is ezt tanácsolta A fenét! Régen, ha titkon leölt valaki egyet, nem maradt el a büntetés. Most pedig ezt javasolják, erre akarják kényszeríteni az embereket. Micsoda világ! Én nem adom fel olyan könnyen, erre tettük fel az életünket. Vetem a lucernát, a tengerit, azért is csinálom tovább. A teheneim elleni fognak, meghagyom mind a négy borjút. Bejött hozzám is egy férfi, aki sorra vásárolja fel az eladó marhákat. Azt mondta: „Meglásd, lesz még ezeknek árai Most olcsón megveszem, biztos, hogy hasznot hoznak majd.” Én is így gondolom. Negyvenkilenc óta lakik itt, sok mindent megélt már, kisgazdaként tsz-elnök is volt hajdanán. Persze — mint mondta — az a téesz nem olyan volt, mint a maiak. Akkor nem uralkodtak, uralkodhattak úgy az elnökök, nem harácsoltak maguknak. Ugyan mit is lehetett volna? Tőle tudom, hogy valaha cselédtelepülés volt itt, a kastély túloldalán álltak a cselédlakások. Amikor jött az egyéni világ, 10-15 holdon gazdálkodtak az emberek. Az ötvenes évek első felében épültek ezek a házak, a gazdálkodásra kiosztott földek elején. De a hatalmas istálló, a disznóól, a siló, a szeszgyár sorra lerombolódott, elhordták. Jó föld volt itt, de a téeszgazdálkodás, a műtrágyák tönkretették. Évek kellenének ahhoz, hogy helyrejöjjön. Pedig rakásban áll a trágya, de még az sincs, aki a szántóföldre kihordja. S az is furcsa, hogy bérleti díjat fizetnek azokért a földekért, ami hajdan az övék, a sajátjuk volt... Hogyan lehet itt megélni? Gürcölve, keservesen. A táp már többe kerül lassan, mint a disznó, amit felnevelnek. Ezért kell a földet művelni, hogy teremjen valami a jószágoknak is. A sertésben, marhában volt eddig a bizodalmuk, most az is megingott a körülmények ismeretében. Kinek, minek neveljenek, ha sem a hús, sem a tej nem kell? Mi lesz akkor a városlakókkal, akik bérházakban lakva nem tarthatnak jószágot, nem termelhetnek gyümölcsöt, zöldséget? Mi lesz az országgal? Mind-mind megannyi kérdés, szinte a levegőben. Ugyan, ki tudna most okos, biztató választ, ötletet adni? Persze, azért a többség nem adja fel, még reménykednek. Mást aligha tehetnek... ❖ Beszélgetésünk közben érkezett meg a postaautó. A kastélydombon gyülekeztek az asszonyok, ki-ki az újságjáért, s kérdezve, jött-e levele vagy valami más. Matyuka János a postás — ö is itt lakik —, tőle tudtam meg: a szűkös pénztárca még az újság-előfizetésre is kihat. Valamikor 8-10 Népszabadság is járt Nagyfenékre, ma már egy sem. Kevesebb a Ke- let-Magyarország is, lapunkon kívül a Képes Újságot és a Szabad Földet rendelték meg, részben a tévéműsor miatt. Mit hoz még autóján? Kevéske nyugdíjat, két embernek munkanélküli-, egynek szociális segélyt. Levelek zömében az elkerült gyerekektől jönnek, innen a válaszokat viszi, meg időnként csomagot. Legyen egy kis hazai a szülői háztól elkerülteknek. Bizony, erősen lecsökkent itt is a lélekszám, míg a világháború után több mint háromszázan éltek Nagyfenéken, mára nyolcvanheten maradtak. Zömében idősebbek; egy általános iskolás és egy óvodás gyermek van csak a településen... ❖ Visszafelé indulva trécseiő asszonyok mellett álltam meg néhány percre. A pénz a központi téma, mely sosem elég. Szidják az — szerintük túl sok — indokolatlanul leszázalékoltat, s a munkanélküliek egy részét, akik jószerivel nem is dolgoztak egész életükben, most meg csak úgy kapják a segélyt. Ismerik a környékbeliek jó részét is, tudják, ki az, aki csak lopta a napot, mégis jól megél, más meg majd beleszakadt a munkába, s alig kap valamit. Mit tehetnek ők, idősek és kevésbé idősek? Hamar jön rá a keserű felelet: — Ha élni akarunk, fenntartani a családot, muszáj dolgozni a ház körül. Amit csak lehet, magunknak kell megtermelni, ugyan hová, kihez mehetnénk? Innen minden messze van, magunkra vagyunk utalva. Nagyobb vásárláshoz, gyógyszerért, orvoshoz, s még sorolhatnánk, bizony kilométereket kell utazni. ■ jövő? Az sem sok jóval ke- csegtet. Új építé- . si engedélyt ide :- már nem adnak ki, fejlesztés nem várható, kivéve azt, hogy mélyfúrású kutat építenek. Az országúttól távol eső, sajátos hangulatú településnek úgy látszik, inkább múltja van, mint jövője. Hazafelé utazva az egyik asszony szavai jártak egyre az eszemben, melyek talán mindent megmagyaráznak: „Nehéz ilyen helyen megmaradni, de ... az én uram itt született, mást sem hallok tőle: itt marad, míg meg nem hal...” Kováts Dénes