Kelet-Magyarország, 1991. május (51. évfolyam, 101-126. szám)
1991-05-25 / 121. szám
1991. május 25. M8ÍKÜÜ« Antiinflációs várakozás A pénzhígulást gerjesztő-folyamatok között a szakértők az összes olyan tényezőt megtalálták nemzeti közelmúltunkban, amelyek a közgazdasági szak- irodalomban fellelhetők, azaz a legújabb kori történelemben egyáltalán előfordultak. A borúlátóbb elemzők szerint a közeljövőben nem nagyon lehet számolni rohamos eltűnésükkel, ám őket is meglepi a magyar gazdaság jelenlegi egészségi állapotában megjelent időszaki javulás. Fellendülésnek ugyan nincs nyoma, de — igaz, először talán egyszerű számolási hibára gyanakodtak — mintha egy pillanatra megtorpant volna a drágulás. De legalábbis az emelkedés üteme. A bevezetőben említett tényezők közül nem biztos, hogy a legfontosabb, de lélektanilag mindenképpen az érdeklődés homlokterében van az úgynevezett inflációs várakozás. Ennek a csúcspontja a tavalyi év közepe felé lecsengett nagy bevásárlási láz volt. Megkezdődött még Grósz Károly kormányzása alatt, amikor egy nemzet rohant ki Bécsbe sürgősen elkölteni néhány mil- liárdot dollárban, pontosabban schillingben. Ezzel párhuzamosan, sőt, a kedvezmények megvonása után is, itthon tovább folyt a „mindegy mit, de veszek” típusú beszerzés, félve a jövő heti, jövő évi drágulástól. Hajlamosak vagyunk mi Dá- rius kincsét is „előrehozott, értékmegőrző vásárlásba” fektetni, ám úgy tűnik elfogyott a' lakosság tartaléka. Nem csak a létminimum alatt tengődő millióké, hanem az alsó és felső középosztályé is. Áru pedig annyi van, amennyit ez az ország sohase látott. Ráadásul olcsóbban vagy alig drágábban, mint Európában bárhol. Ennek a jelenségnek a kísérő tünete az antiinflációs várakozás, mely kifejezést a szakma nem nagyon ismeri — vagy csak én találtam most fel a spanyol- viaszt. Zuhannak az árak az utazási irodáknál, állandó kiárusítás van a könnyűipari fogyasztási cikkek piacán. Utolérte az árapály a húst, a tejet. A statisztikusok pedig kimutatják, hogy „kedvező jelek mutatkoznak”... Mint fogyasztó, nem palástolhatom örömömet. Mint holnapi fogyasztó, aggódom. Az ár- csökkentés néhol már a pánik jeleit mutatja. A bérelt teremben nagyker áron vesztegetett ruha az áruházban dolgozó eladó munkahelyét veszélyezteti. A termelő által kimért hús és tej a hús- és tejiparnál munkában állóét. Sorolhatnám tovább, de félek, megköveznek azok, akik éppen az ilyen akciók által jutnak — egyáltalán és ismét — húshoz, tejhez és ruhához. Az a baj, hogy ismét „megtaláltuk a kiutat”, és kiábrándulás lesz ráébredni, hogy zsákutcában találtuk meg. Mert az említett és nem említett áruk gyártói és forgalmazói még mindig nem kényszerülnek rá, hogy munkájuk ésszerűsítésével, költségeik lefaragásával maguk lássanak hozzá az árak csökkentéséhez, magyarul: a versenyhez. Már előre hallom a kifogást: a magánszféra önkényes, tervszerűtlen akcióival teszi őket lehetetlenné. A mi countrynk G ondolkoztam, reklám lesz-e Lagzi Lajcsinak, ha jegyzetet írok róla... Az. De hatástalan, mert egy bizonyos szint után már hiába a hírverés. Vele vagy nélküle édes mindegy. Viszik a kazettáit, mint a cukrot, tőle zeng a zsibvásár,' a zöldségpiac és az összes létező lehetséges és lehetetlen hely. Jelenség ez az ember. „Műveit” az avatott tollú, vagy inkább vájt fülű ítészek eleinte ijedten minősítették, mondván, „jaj, hová süllyedünk”, azután pedig bekerült a „nem beszélünk róla, tehát nincs” kategóriába. Pedig nagyon is van. Lagzi úr üzleti sikerei azt bizonyítják, hogy milliós vevőkörre tett szert, nemcsak forintban, de lélek- számban is. Úgy hírlik, nem tud mit kezdeni a tenger sok pénzzel, és még alapítványokat is tesz. Tenne... Mert akire szánja, annak npm kell. Snassz elfogadni a „primitív limonádézenéből” befolyt forintokat. Vajon csak a zenekritika az, aminek a szemszögéből vizsgálni érdemes Lajcsi zenéjét? Elhamarkodott dolog volna ennél leragadni. Mint ahogy az emelkedett ízlésű kritikusok véleményét leszólni. Mennyivel ér többet a műholdas csatornán a Music Tv- ből egész nap és egész éjjel áradó néger rapzene? Amit a szövegéből ki lehet mazsolázni, az nem sok fantáziára utal. Mellesleg a született amerikai is alig-alig kap el valamit a gettónyelv szlengjéből. Nagy Ferónak van igaza, aki intézményes fellépést sürget az Európát és hazánkat elárasztó — nem is tudom, hogyan minősítette — zörejzene ellen. Nem kötelező szeretni Lagzi Lajcsit és a többit sem, akik ilyen zenét művelnek, de a kiműveltebb ízlés nevében kimúlását követelni sem szabadna. Az egész világ áradozik az amerikai eredetű countryzenéért, pedig — eltekintve a valóban magas szinten művelt countrytól semmivel sem kevesebb benne szirup és a giccs. És mivel üzlet, hiszen tömeges a vevőköre, boldog-boldogtalan írja-szerzi-lopja-énékli. Nincs kizárva, hogy a mi countrynk van most születőben. Az életérzés, ami átszüremlik rajta, úgy tűnik, elég széles rétegé. A motívumok, amelyek a zenébe és a szövegbe bekerülnek itt-ott, néha túlnyomórészt primitívek, faragatlanok. Ha azonban kedvelői vevők rá, nincs kizárva, hogy belőlük merítkezik Lajcsi. így aztán bezárul a kör. A lakodalmas rockban Lajcsi által megy át az örökkévalóságba valami, amit ma divat nem elfogadni és finnyás- kodvá idézni. Lesz-e a lakodalmas rockerek között szalonképes sztár, és születik-e magából a zenéből a countryval összemérhető irányzat? Ki tudja... Esik Sándor || Kelet A Magyarország I f » í # 4 #. HÉTVÉGI MELLÉKLETE 7 A második világháború befejezésének idején SZOMORÚ KAPITULÁCIÓ (naplórészletek) ...Az előző év május elseje óta az ukrajnai Kolomea térségéből hosszú utat tettünk meg a Csehszlovák Köztársaság egyik városáig, mely a Policka nevet viselte. Itt ért minket 1945. május 7-ike, a német kapituláció. A több mint egyévi kemény és súlyos harcokban nagy volt az ember- és anyagveszteségünk, s hogy az oroszokhoz ne tudjunk átpártolni, és a harcokban lazítani, arról a német hadvezetés úgy gondoskodott, hogy vegyes alakulatokat hoztak létre. Hozzánk egy két löveggel felszerelt, úgynevezett tanüteget tettek. A hosszú és kemény harcok után aztán nagy örömünk lett, amikor május 7-én reggel több szovjet vadászrepülő jelent meg felettünk. Meglepetésünkre nem támadtak, ehelyett rengeteg röplapot szórtak le. Ezeken az állt, hogy Németország kapitulált, s felhívtak minden egységet, hogy a harci tevékenységet szüntessék be. E felhívásnak — feletteseink parancsára — eleget tettünk, az egyik vásártéren nehéz- és könnyűfegyvereinket, s a hozzájuk tartozó kellékeket leraktuk, s vártuk a következményeket. Két nap múlva jött egy orosz százados, aki tolmácsa segítségével beszédet tartott. Elmondta, hogy maradjunk együtt, s így, zárt egységben fognak bennünket Magyarországra szállítani, s ott az új magyar hadsereghez fogunk csatlakozni, majd rövid időn belül leszerelni. Erre becsületszavát is adta, nagyon megtapsoltuk. Több mint egy hétig voltunk itt, ezalatt több ízben jöttek hozzánk orosz katonák, órákat követeltek hol szépen, hol gorombán. Kutattak holmijaink között. Joó századosnál megtalálták stopperóráját, amelyet mint tüzérségi felderítő tiszt a lövedékek becsapódásakor használt. Véresre verték, ekkor jöttünk rá, milyen megalázó, ha védekezésre képtelenek vagyunk. Csizmáinkra is szemet vetettek, rászegezett pisztollyal vagy ökölcsapással kényszerítettek minket a csizma átadására. Egy hét múlva, zárt rendben elindultunk dél felé. Később -le kellett adni minden anyagot, felszerelést, az eddig birtokunkban lévő oldalfegyvereinket is. Csupán ruházatunk maradhatott meg, valamint a kulacs, a csajka és egy pokróc. Ekkor már gép- pisztolyos katonák kísértek. A rettenetes melegben, erőltetett menetelés közepette ivóvizünk hamar elfogyott, gyötört a szomjúság és a fáradtság. Se a forráshoz, se a gyümölcsfákhoz nem léphettünk ki a sorból, aki megpróbálta, arra az oroszokhoz csatlakozott volt szlovák partizánok rögtön rálőttek. Ha a lövés talált, az illető ottmaradt... Rajeczben két fogolytábor volt kialakítva, minket egy kastély parkjába helyeztek el. A kevés és nagyon gyenge élelmezéstől éheztünk. A körlet rendbetételén kívül semmit sem dolgoztattak velünk, de tovább sem vittek a másik táborban kitört flekktífuszjárvány miatt. E tábor foglyainak több mint fele elpusztult. Július utolsó napjaiban elindultunk, azt mondták, hazafelé megyünk. Brünnben a repülőtéren helyeztek el minket, nagy személyi motozáson estünk át. Kést, villát, nyeles borotvát elvettek, s mindent, ami tetszett nekik, gyűrűt, órát és egyéb értéktárgyakat. Másnap vonatra tettek, ötvenen szorongtunk egy marhavagonban. Pár nap múlva a budapesti ferencvárosi pályaudvarra értünk, majd tovább utaztunk Szolnok irányába. Nagy csalódással vettük tudomásul, hogy nem Debrecen felé, hanem Békéscsaba irányába mentünk tovább, át a román határon. Sokat szenvedtünk a melegtől, az éhségtől, a szomjúságtól, nagyon sokan kiestek a sorból. A megőrülés veszélye környékezett. A romániai táborban — pontosabban tábornak nevezett drótketrecben — már több mint tízezer fogoly lehetett, akiknek egyetlen csap adott vizet... Pár nap múlva vonattal vittek tovább a fekete-tengeri kikötőbe, ahonnan átszállítottak hajóval „haza”, a nagy, boldog paradicsomba: a Szovjetunióba... Nagy Miklós egykori orosz hadifogoly Történelmi visszapillantó Oktatás és kultúra a Rákosi-diktatúra elején Az oktatás és a kultúra területének megszerzéséért már a koalíciós évek alatt pártpolitikai harcok folytak. A kommunisták legfőbb célja volt az oktatás szellemiségének megváltoztatása és az egyházi iskolák állami kézbe vétele. A koalíciós partnerek közül egyedül a kisgazdák harcoltak e politikai felfogás ellen, míg a szociáldemokraták és parasztpártiak megosztottak voltak a kérdésben. 1946-tól megkezdték a tanárok, tanítók, tantestületek ideológiai ellenőrzését, s akit a különböző eljárások során reakciósnak bélyegeztek, már búcsút is mondhatott állásának. A B- listázás mellett a legélesebb ideológiai harcot a vallásoktatás kérdése okozta. A kommunisták nemcsak hogy a kötelező hittan, de a fakultatív vallásoktatás ellen is felléptek. Az iskolai és ideológiai harcot az 1948-as esztendő eldöntötte. Hiszen 1948 egy politikai rendszerváltás nyitó esztendeje lett, amely csak egyetlen világnézet létjogosultságát ismerte el. Az állam felsőbbrendűségét, sőt mindenhatóságát hirdető kultúrpolitika nem tűrte meg, hogy az egyházak kezén jelentős számú iskola maradjon, éppen ezért kíméletlen harcot indított az iskolák államosításáért. A Pócspetri- ben történtek egyértelműen bebizonyították, hogy az ottani emberek mennyire ellenezték az államosítást. Rákosi azonban Péter Gáborék segítségével koncepciós pert kovácsolt az esetből, azzal a céllal, hogy megtörjék az egyházak ellenállását. Az iskolák államosítása után bevezették az egységes közoktatás rendszerét. Ez egyenlő volt az egyházak kiszorításával az oktatásból, hiszen ettől kezdve a vallásos meggyőződés és vallásgyakorlat mindenhol hátrányt jelentett. Sőt az 1950-es, törvénytelenül az egyházakra erőszakolt állam—egyház szerződés felszámolta az egyházi autonómiát, s lehetővé tette az egyházi vezetők elleni koncepciós pereket. Az iskolák államosításával párhuzamosan Révai József, a Magyar Dolgozók Pártjának fő ideológusa 1948 őszén elmondott beszédében már azt hangoztatta: „A szocializmust a kultúra területén is fel kell építeni! Biztosítani kell a munkásosztály vezető szerepét nemcsak a gazdasági életben, a kormányzatban, hanem a kultúrában, az ideológiában is.” Az 1950-es évek elején kibontakozó iskola- és kultúrpolitikát tehát a központi utasítás, a cenzúra, az ateista világnézet uralkodóvá tétele, a munkáskáderek megjelenése a különböző értelmiségi pályákon jellemezte. Mindennek értékmérőjévé a politikai elkötelezettség vált, a szakmai tudás háttérbe szorult, amelyet a színvonal erőteljesen meg- sínylett. Az oktatás mellett a zene és az irodalom is politikai átnevelő eszköz lett. Egyetlen könyv, egyetlen újság, egyetlen színpadi mű, de még mozifilm sem kerülhetett a közönség elé cenzúra nélkül. Erről a szigorúan ellenőrzött és irányított kulturális szféráról közöl érdekes és máig megszívelendő forrásokat a Rákosi-diktatúra megyei történetét bemutató dokumentumkötet. Az irodalom átértékelése is megkezdődött, amely az ún. irodalmi vita néven vált ismeretessé. Ebben a polémiában természetesen nem csupán irodalmi kérdésekről vitatkoztak, hiszen ekkortól az irodalom és politika között elmosódott a határ. A vita milyenségéről, szellemi színvonaláról közöl pillanatképet az a jegyzőkönyv, amelyet a Pedagógus Szakszervezet Irodalmi Köre kisvárdai csoportja ülésén rögzítettek: „Revíziót eddig minden társadalom végzett, amely törődött az irodalommal... A revízió egyáltalán nem jelenti, hogy le fogunk, vagy le akarunk tagadni jelentős magyar irodalmi eseményeket. Csak átértékelést jelent, melynek kapcsán egyes írók tekintélye csorbulást fog ugyan szenvedni, de más írók tekintélyben nőni fognak, sőt egészen ismeretlen írók is jelentős helyet fognak elfoglalni aszerint, hogy megfelelnek-e a sztálini elveknek." Egy másik forrás már az iskolai tervkészítés fontosságával büszkélkedik, és a tanárok munkához való szocialista viszonyát fejtegeti, s a párt elvárásainak megfelelő ifjúságpolitikát követel. „Megindult nálunk is a tervkészítés, mely lényegesen jobban sikerült a múlt évinél. Hiba azonban, hogy még mi is sok időt vesztegetünk a tervkészítés adminisztratív teendőivel... Munkánkat nem mindenütt tölti be a belülről fakadó szocialista tartalom, látszatra dolgoznak, s csak szólam az, hogy szocialista embert nevelünk..., de nem szabad elfelejteni, hogy a nevelő első és legfontosabb feladata az ijfúság nevelése, és jól politizál az, aki azon a munkaterületen, ahová őt a demokrácia állította, maradéktalanul jó munkát végez, akinek jó a munkamódszere, jó a terve s jó a párthoz való viszonya, ösz- sze tudja egyeztetni pártmunkáját hivatali munkájával.” Ez a részlet is igazolja, hogy mennyire a politikai szempontok határozták meg az oktatást, s mit jelentettek a fentebb említett sztálini elvek. A korabeli sajtót lapozgatva azonnal szembeötlik, hogy a vezércikkek mindig az uralkodó kommunista párt állásfoglalásait tükrözték. Az írások sematikussá váltak, a szebb jövőről áradoztak, a sztahanovista munkamozgalom eredményeit magasztalták, s ha véletlenül nem a rendszert dicsőítették, az ellenséget keresték, reakciósnak, osztályidegennek bélyegzett társadalmi csoportokat, embereket támadtak. A legtöbb újság ugyanazt írta, a szűk pártelit szolgálatában állt, a kort közvetítették, s ez a kor megdöbbentően stílusteremtő, méghozzá silány stílusteremtő volt. A sajtó politikai tartalmú cikkeit, a városi lakosság előtt Szabad Nép-félórákon, a parasztok körében Szabad Föld Téli Estéken ismertették. A Szabolcs-Szatmári Néplapban található írások zöme a mezőgazdasággal, mégpedig tsz- szervezéssel, begyűjtéssel, aratási versenyekkel, egyéni gazdálkodás káros voltával, a kulák- ság elleni harccal foglalkozott. Sokszor a számok bűvöletébe esve, fényes statisztikai adatokkal bizonyították az „óriási fejlődést”. Ezzel szemben a valóság gyökeresen más volt. Mindennaposak voltak a hatalom túlkapásai, bebörtönzések, internálások, kitelepítések a családok tízez- reit-százezreit sújtotta. Az ígért társadalmi jólét helyett hiánygazdaság, sorban állások, jegyrendszer, kulturális elmaradottság — a világ fejlett részétől — volt a jellemző. Hamis, csak a mennyiségi szempontokra figyelő szemlélet érvényesült az iskolán kívüli művelődésben is. Hivatásos agitátorok kampányszerűen járták a falvakat „terjesztve a kultúrát”. Az természetesen igaz, hogy sok embernek az első könyv elolvasásának lehetőségét és élményét a mozgó könyvtárak adták, a parasztemberek zöme akkor látott először színházi előadást, amikor a színházak tagjai busszal járták a vidéket. A mozivásznon elsősorban tanító célzatú szovjet hősfilmeket vetítettek. A vers- és prózaírók választhattak, vagy hallgattak — ha hagyták őket —, vagy a nép vezérét dicsőítő rigmusokat faragtak. A szovjet rendszer totális kiépülése az 1950-es évek elején determinálta és kényszerpályára vitte a magyarországi oktatást és kulturális életet. „Politikussá vált a vers, a prózai alkotás, az építészet, a történeti és filozófiai szakmunka, és a politika megteremtette azokat a művészi, szakmai forrásokat, amellyel céljait elérni vélte.” Vinnai Győző
