Kelet-Magyarország, 1991. május (51. évfolyam, 101-126. szám)
1991-05-18 / 115. szám
1991. május 18. I Kelet a WsQysropszHs HÉTVÉGI MELLÉKLETE 11 55 S zeretem az ismeretlen, rejtelmes fasorok ölelte poros földutakat. gyakran megtörténik, hogy inkább ezt választom az aszfaltpálya helyett célom elérésére. A parasztszekerek vájta dűlőutak alkalmasak az ábrándozásra. S most újra itt vagyok Körmendi-tanyán. A kerülőt választva Nyírtura felől indulok ismét. A nemrégiben hullott „aranyat érő” májusi eső leverte a homokot. Kocsimat csak egy-két, mélyedésben megragadt tócsa lassítja. Ahogy a szem egyre nagyobb távolságot ölel fel, úgy tágul az idő, és a csend is egyre mélyebb lesz. Az út menti árpa már nyújtogatja kalászait. Megállók a szél fodrozta tábla szélén. Egy szálat kihúzok, s mint gyermekkoromban, a szár végéről letörök egy darabot, homlokomhoz nyomom, s kész is a síp. Öröm fog el, jó emlékezni. A közeli réten birkanyáj legel, a pitypangmagvak, mint ejtőernyősök szállnak a gyep felett. A patak hídján áthajtva megállít a csobogás. A kis vízfolyáson látszik, még duzzad az erőtől. Nem úgy, mint nyáron, amikor a nap felszippantja minden harmatát. A parton a szerény gólyahír mellett a sás már jócskán elterpeszkedett. Riadt béka ugrik a vízbe nagy csob- banással. S ami igazán megfogott e tájban, a sok-sok domb, a föld „keblei” és rajta az erdő. Az akác még takargatja ágait, szégyellj ruhátlanságát, mért tudja, hogy a közeli, jól fésült fenyők susogva róla pletykálnak. Amott távolabb traktor szánt, sirályok repkednek nyomában, a mellette lévő parcellán a tavalyi kukoricaszár levelét rég elvitte a jeges tél. Lassan hajtok, hogy minél tovább tartson az út. Egyszer csak minden átmenet nélkül a „civilizációba” ütközöm. Hatalmas kőkereszt, rajta rozsdás Krisztuskép jelzi a település szélét. No meg a modern kövesút, buszfordulóba kunkorodó csíkja. Libabokor, majd közvetlen utána Körmendi-tanya ez a település. Kovács Pali bácsival a bolt előtti 74 éves gesztenyefa alatt beszélgetünk. Az idős ember hátát meggörbítette az idő, elkel már a „segéd úr”, a görbebot is. — Hosszú az élet, mégis „rövid” — kacsint huncutul — tudja, most vagyok kéthetes... Hetvenhét tavasz van mögöttem. Látszik rajta, szívesen mesél. Először a tanyáról kérdezem, honnan is kapta a nevét. — Valamikor a Körmendiné lakott itt. Övé volt az egész birtok. (így lett később Körmenditanya.) Majd amikor az asz- szony eladósodott — még az első háború előtt, jó pár tirpák család összefogott, s megvette tőle a földet. Nagyapámnak is jutott hatvan hold. A tirpák szón kicsit megrökönyödöm. Ezen a tájon is élnek? De Pali bácsi magyarázata meggyőz. — Bizony, mi ,.eredeti" tirpákok vagyunk. Nagyanyám haragudott, ha magyarul beszéltünk. Ma már viszont egy szót sem tudok „tótul”. A bő gyermekáldás következtében, — mert nálunk nem volt divat az „egykézés” — aztán darabolódott a föld. Nekünk anyai ágon már csak tizenkét hold lett az örökség. Apám dohányos- ként'az Erdőhátról került ide. Mi öten voltunk testvérek. — Nagyon szép volt az ifjúságom. A munka mellett jutott idő szórakozásra. Minden vasárnap burszát rendeztünk. Fosztót, dörzsölőt tartottunk. A lányok dolgoztak, mi daloltunk, mulattunk. Sokan itt találták meg életük párját. A legényeknek haza kellett adni a pénzt, még a bálba is csak húsz fillért kaptunk. Ezért otthonról elloptuk a pincéből a bort, és amellett kerekedhettünk jó kedélyre. Furcsamód a szomszédos Libabokor múltja is a század elejére nyúlik vissza. A valamikori Kereszthegyi-dűlőt mint „banki földet” adták el. Az ideköltözött lakosok között divat lett a libatartás. Nagy kincs lett a jószág, mert azok árából fizették vissza a kölcsönt, de mint ahogy hallani lehetett: „húsz libából kifizethető az évi adó is”. Amelyik lánynak nem volt hat párnája, egy nagy és kis dunyhája, vagy hiányzott a staférungból a zsák és a ponyva, oda be sem tette a fiú a lábát. Teljesen belefeledkezünk a múltba. A Nap egyre magasabbra emelkedik, és igencsak bizonygatja, hogy május van. Elbúcsúzom, tovább indulok a széles kövesúton. Orgonák illata kísér mindenütt, a villanydróton fecskék csivitelnek. Bartha András bácsit régi ismerősként üdvözlöm, bár vagy két éve hogy találkoztunk. Beinvitál. A takaros lakás, a gondos kiskert mutatja a háziak szorgalmát. Sajnos, az SZTK-ban járt, mak- rancoskodik a vérnyomása. — így, hetven után már nem csoda..., no, meg amin keresztülment az ember — kezdi a történetét. — A föld volt mindennek az oka. Apámtól örököltem öt öl híján 25 holdat. Nem kiáltottak ki kuláknak, de mégis megbélyegeztek. Hiába érettségiztem le, nem kaptam munkát sehol. Gazdálkodni kellett, megvettem a szekeret, a lovat. 1952-ben belekényszerítettek a tsz-be. Következő év őszén már fel is bomlott a szövetkezet. A 75 tag között, akik nagy része nincstelen zsellér volt, felosztották az adósságot. De mivel én voltam a könyvelő, engem, az elnököt és a raktárost bepereltek, hogy mi loptunk el mindent. Ötvenötben mentettek fel csak. Később visszakaptuk a lovat, de csak tizennégy holdat, mert a többit az államnak kellett adni. Később Nyíregyházára került dolgozni. A földművelést abbahagyta. Elköltözhetett volna a tanyáról. Ő mégsem tette, inkább elhatározta, harcol, hogy neki és az ittlakóknak emberi feltételeket teremtsen. Hatvanötben „kijárta” a villanyt, de a legnagyob fegyverténynek a kövesút elkészítését tartja. — Már 1975-től ostromoltam kérelmekkel a felsőbb szerveket. A megyei tanácson megígérték, de nem lett belőle semmi. Majd tanácstag lettem, így már „jogosan” mentem el a közlekedési minisztériumba kívánságunkkal. Az akkori miniszterhelyettes tizenöt perc alatt elrendezett mindent. Az volt a kikötése, gyűjtsünk ösz- sze egymillió forintot. Megkezdtem a kilincselést a lakosságnál, a tsz-eknél, a tanácsoknál. Végre elkészült a negyvenmilliós beruházás. — Csodálatos, hat méter széles, szilárd burkolatú utat kaptúnk. Sóstóheggyel köt ösz- sze bennünket, érintve a Hado- bás sort is. Megérte, pedig sok haragost szereztem, amikor követeltem a pénzt. Kilencven- től aztán rendszeres autóbusz- járatunk is van, nem kell három-négy kilométert gyalogolni vagy biciklizni. Valóban megkapóan szép ez a kövesút. Szinte felfűzi a három apró települést. Szomorú tény, hogy a fiatalok mégis elmentek innen. Szinte mindenki hatvan és hetven év közötti, aki itt maradt. De elkezdődött valami új. A termelőszövetkezet meglátta a lehetőséget, és az amúgy is gyenge minőségű földet hétvégi telekként értékesítette. Nagyon sok városi talál pihenést, kikapcsolódást ezen a jól megközelíthető területen. Különösen Libabokorban megnőtt a„ víkendesek” száma. Sajnos, némelyik nem sokat konyíit a gazdálkodáshoz — moncjja az egyik asszony, aki férjével az almafákat permetezi. — Mi őslakosok vagyunk, nekünk mindig dolgozni kellett. A megélhetés és nem a hobbi miatt. A környező földek tiszta homok „siligó”, viszi-hozza a szél. Azért is telepítették ezt a sok erdőt. Mikor bemutatkozom, szinte ömlik belőle a panasz: Drága a permetezőszer, olcsó az alma. — Négy tehenet tartunk, érdeklődtem az állatorvostól, vemhesítsem-e be őket. Azt válaszolta: kérdezzük meg az illetékestől, mi jobb a népnek, a paprikás krumpli és a zupás (rántott) leves vagy a vaj, tej és a hús. Meggyűlöltük a tehenet, ígérték, adnak tízezer forintot, ha levágjuk, de a vágóhídra sem kell. Azt akarják, hogy megsüljünk a magunk zsírjában. Itt van a szomszédnak is két tonna gyapjúja, százötven báránya, nem kell a kutyának sem. Azt mondják, nincs pénze az országnak, mégis ,, kopjafákat állítanak, halottakat akarnak feltámasztani”, — de velünk ki törődik?! ehéz szavak kíN sérnek utamon visszafelé. A táj ; és az ember mennyire összetartozik. A tavasz, a természet elfeledteti-e a mindennapok küzdelmét? A virág harcol a napfényért, a nyúl riadva fut a vadászó kóbor kutya elől, megannyi csata. S hogy ki kerül ki győztesen, nem lehet tudni. És mégis, a rigófütty, a tücsökciripelés, a virágzó bokor, le kell értük is hajolni. Itt érdekes a pillangó, a virágport gyűjtő méhecske, itt ünnep van. Amit ez a környezet teremt meg. És mi mindig szívesen ünnepelünk. Dankó Mihály
