Kelet-Magyarország, 1991. május (51. évfolyam, 101-126. szám)

1991-05-11 / 109. szám

8 HÉTVÉGI MELLÉKLETE 1991. május 11. Kelet és Nyugat között És mit akarnak a nemzetek? 5. Vallás és nemzeti identitás NYUGAT-EURÓPÁBAN általában vallási és nemzeti identitás egymást követte, abban az értelemben, hogy a hagyományos azonosulási kereteket (az uralkodóhoz, egy di­nasztiához, helyi közösséghez, vallási közösséghez) váltotta föl a modern, polgári azonosulás a nemzettel. A francia forrada­lomban az egyházat a régi, elmúló világ tartozékának tekintet­ték, a nemzetet a népszuverenitás megtestesítőjének, deszak- ralizált közösségi formának. Közép-Európa népei körében az egyházak gyakran az anya­nyelvi kultúra védelmezői, ápolói voltak, sűrűn előfordult, hogy a különböző felekezetek papjai fontos szerepet vállaltak a nem­zeti ideológia megfogalmazásában, az egyházi iskolák a mo­dern nemzet gondolatának nélkülözhetetlen műhelyei voltak. A mi térségünk nemcsak nyelvek szempontjából volt külön­böző mozaikok tarka egyvelege, hanem vallási tekintetben is. Egymás mellett és együtt éltek a különböző felekezetek, gyak­ran ugyanazon a tájon és városban. Lehetett türelmet gyakorol­ni, de előítéleteket és véres konfliktusokba torkolló gyűlöletet is. Hitek, vallások és felekezetek találkozóhelye volt Köztes-Euró- pa, egyik jellegzetes vonását épp ez adta. Itt haladt keresztül az a többször említett európai választóvo­nal, amit Róma és Bizánc szellemi és egyházi kisugárzása húz meg, az európai civilizáció egyik legélesebb belső határa, las­san kilenc és fél évszázada. Államszervezés, kultúra, mentalitás tekintetében máig érez­hető különbségekről van szó. A keleti kereszténység világában például szorosan összefonódott egyházi és világi hatalom. Együtt élt a nyugati és a keleti kereszténység a történelmi lengyel-litván köztársaság nagy területein, de a magyar király­ságban is, ahol a szerbek és a románok többsége a görögkeleti (ortodox) egyházhoz tartozott. De fontos jelentőségre tett szert az az egyház is, a görög katolikus, amely elismerte a római pápa egyházfejedelemségét, de megtartotta keleti rítusát. Épp a lengyel végvidékeken (ukránok), Erdélyben (románok) és az Északkeleti Kárpátokban (ruszinok) toborozta híveinek többsé­gét. A NEMZETI ÉS VALLÁSI identitás össze­fonódását, kapcsolatát vizsgálva némi egyszerűsítéssel két csoportba oszthatjuk régiónk népeit. Az egyiket úgy jellemez­hetjük: egy nemzet — egy vallás. A 17. század második felétől alakult ki a „katolikus lengyel” sztereotípiája, később még erő­sebb lett ez az azonosítás, hiszen a felosztások idején a katoli­kus egyház maradt az egyetlen nemzeti intézményrendszer, különösen a pravoszláv cári Oroszországgal és az evangélikus Poroszországgal szemben. Ugyanígy vált alkalmassá a nemze­ti gondok megfogalmazására a katolicizmus Horvátországban (ahol annyira diadalmaskodott az ellenreformáció, hogy hosszú ideig még letelepedni sem engedték a protestánsokat) és a szlovének körében. A szerbeknek, a bolgároknak pedig a gö­rögkeleti egyház. Némileg határesetnek tekinthetők a románok, nagy többségükben az ortodox görögkeleti egyház hívei, de jelentős volt (Erdélyben) az ún. unitus (görögkatolikus) egyház szerepe is. A romantikus dákoromán elmélet például görög ka­tolikus teológusok gondolata, ők kerültek kapcsolatba Rómával, a vatikáni könyvtárakkal. Egy másik típushoz tartoznak szempontunkból a magyarok, a csehek és a szlovákok. Itt ugyanis a nemzeti eszme kétféle vallásfelekezet fogalomrendszerében születik meg, van egy ka­tolikus és egy protestáns változata. Megfogalmazzák (a barokk kortól kezdve), hogy mit jelent magyarnak lenni protestánsként, és mit jelent katolikusként. Más-más történelmi hagyományokat választva, más magatartásmintákat előtérbe helyezve. Mond­juk: a magyar szentek az egyik oldalon, a másikon pedig a XVI—XVIII. századi függetlenségi harcok hősei; Pázmány Pé­ter itt, ott pedig Bethlen Gábor. A MODERN CSEH nemzeti tudat megalapozá­sában fontos szerepet szántak a huszita hagyománynak (főleg a németellenes mozzanatokat kiemelve). A szlovákoknál is mindmáig megvan ez a kettősség. A nemzeti ideológia megfo­galmazásából mind az evangélikus (ez a kisebbség), mind a katolikus lelkészek jócskán kivették részüket. Katolikus pap volt az egyik első nyelvújító, Anton Bernolák; evangélikus lel­kész volt Jan Kollár, a szláv kölcsönösség apostola (Pesten szolgált) vagy Jozef Miloslav Húrban, a nemzeti harc vezetője. A vallási szimbólumok egyben nemzeti szimbólumokká is váltak, a „nemzeti” szentek kultusza például mozgósító erejű lehetett a nyelvi-kulturális és a politikai küzdelmekben. A szerb Szent Száva, a cseh Szent Adalbert (a szlovákok is tisztelték), a lengyel Szent Szaniszló, a magyar szent királyok a XIX. századi utódoknak a dicsőség, a nagyság példáit mutatták. A velük való azonosulás erős nemzeti színezetet kapott a XVIII. század végétől, s akadály nélkül lehetett ápolni kultuszukat. A templomok akkor is helyet tudtak biztosítani a nemzeti gondo­latnak, amikor a politika ezt nem tette lehetővé. A lengyel Szoli­daritás ellenállása elképzelhetetlen lett volna a katolikus egy­ház támogatása nélkül. ft kommunista totalitarizmus korszakában az egyházak gyakran léptek föl az emberi jogok és a nemzeti méltóság kép­viselőjeként. Lengyelországban, Csehszlovákiában — más­más módon és mértékben — a társadalom támasza volt a katolikus egyház; különösen Lengyelországban, ahol sikerrel tudta megakadályozni a nemzeti tradíciók elsorvasztását. Kiss Gy. Csaba ETŰDÖK A SZEMNEK FAA BALAZS KEPAUTOMATAI Kisfiús mosolygással fogad, valóban nagyon fiatal. Faa Balázs grafikus 1966-ban született Pápán. És most itt, a nyír­egyházi művészeti szakközépiskola Csontváry Kamaragalé­riájában — baráti-kollegiális meghívás eredményeként — rendezi tizenöt, minden szokványtól különböző alkotását, egy május közepéig megtekinthető minitárlat anyagát. Rá­csodálkozom a már elhelyezett — cím nélküli, sorszámozott — művekre, s könnyen megfogalmazódik az első rutinkér­dés: kiknek szánta a képeit, milyen közönségréteg érdeklődé­sére számít? Aki eleve elutasítóan közele­dik az effajta művészethez — mondja —, az utcagalériák néha bosszantóan kezdetleges és giccses ízlésvilágához szokott látogatóknak nehéz lenne bármit is magyarázni a grafikáimról. Ar­thur Gehlen művészetszocioló­gus ugyan azt mondta, hogy a modern művészet kommentár­igényes. Ezt én sem vitatom, de mégis, az érteimezgetés helyett azt szeretném, ha a néző „meg­dolgozna” minden képpel, s eb­ből fakadna esztétikai öröme. Műveim annak a kimozdult fizikai világképnek a gondolat-tükörké­pei, mely szerint a teremtésnek nincs megjelölhető pillanata. A teremtés előtti állapotok rakód­Fél évszázad után REFORMÁTUS VILÁGTALÁLKOZÓ Fél évszázadnál is több idő­nek kellett eltelnie ahhoz, hogy a magyar reformátusok má­sodszor is megrendezzék vi­lágtalálkozójukat. Az elsőt még 1938 augusztusában tar­tották Debrecenben. Hétezren vettek részt rajta, és fő szerve­zője, dr. Vasady Béla ma is él az Egyesült Államokban. Amennyiben egészségi állapo­ta engedi, az újabb találkozón ismét jelen lesz. Boross Géza, a Magyar Refor­mátusok II. Világtalálkozója Szervezőbizottságának ügyve­zető alelnöke elmondta, hogy a rendezés gondolata már 1988- ban felvetődött. Ám a megvalósí­tás — akkor — teljes képtelen­ségnek tűnt, hiszen például Amerikából igen, de Erdélyből nem vehettek volna rajta részt az érdeklődők. Pedig a világban szétszóródott magyar reformátu­sok négymillióan vannak, és a hazaiakkal együtt 3500 gyüleke­zetben folyik a hitélet. Ám az elmúlt negyven év kényszerű elszigeteltsége olyan körülmé­nyeket teremtett, amelyben a hí­vek szinte gettókba zárva érez­hették magukat. Az egyház csak a templomok falain belül létezhe­tett. Ifjúsági munkát nem folyta­thatott. Egészen 1980-ig érvény­ben volt egy rendelet, amely még azt is megszabta, hogy egyik lel­kész a másikat — szolgálati cél­ból — csak felettese engedélyé­vel kereshette fel. A II. világtalálkozó egyik fő célja éppen ennek az elszigetelt­ségnek a feloldása. Ugyanakkor a rendezvényre érkező neves külföldi személyiségeknek mó­dot kívánnak nyújtani arra is, hogy kötetlenebb formában me­gismerkedjenek hazánk megvál­tozott viszonyaival. Nemcsak egyéni, de gazdasági kapcsola­tok is létesülhetnek ezáltal. A találkozó fővédnöke, Göncz Árpád köztársasági elnök jelen lesz június 2-án, pénteken a megnyitó ünnepi istentiszteleten a Kisstadionban. Másnap Debre­cenben pedig miniszterelnökünk köszönti a résztvevőket. A ren­dezvény szinte az egész ország­ra kiterjed. Nagykőrös, Cegléd, Sárospatak, Pápa egyaránt hely­színül szolgál. Ifjúsági világtalál­kozó, benne ifjúsági zenekarok találkozója lesz Zánkán, ahová 20 országból várnak fiatalokat. A művelődési minisztérium a Gyer­mekcentrum — az egykori úttö­rőváros — használatát szemé­lyenként napi 170 forintért enge­délyezte, és ez komoly támoga­tást jelent a szervezőknek. A vi­lágtalálkozó költsége — a tervek szerint — ugyanis 70 millió forint körül várható, a rendezők vi­szont nem kívánják ezzel a gyü­lekezeteket terhelni. A cél nem a látványosság, hanem a puritán református kegyesség gyakorlá­sa. A kormány a kiadásokhoz 25 millió forinttal járul hozzá, a pénz többi részét — alapítványi for­mában — az önkéntes támoga­tóktól várják. Az adakozók között máris ott van több nagyvállalat, intézmény, kft és kisvállalkozás. Az a tíz intézmény vagy ma­gánszemély, aki a legnagyobb összegű segítséget nyújtja, meg­kapja és használhatja A Világta­lálkozó Hivatalos Támogatója címet. Az adakozók teljes névso­rát a Reformátusok Lapja ké­sőbb nyilvánosságra hozza a té­teles elszámolással együtt. A világtalálkozó megrendezé­sét az teszi időszerűvé, hogy az egyház vezetésének megújulása után végre sort kell keríteni az egyház egészének megújulására is. Az a társadalmi és erkölcsi mélység, amelyben ma Magyar- ország él — és amit valamennyi­en a bőrünkön tapasztalunk — mindenképpen szükségessé te­szi a közösségek tevékenységé­nek élénkítését. A lehetőségek, az alkalmak bővítését arra, hogy az emberek visszataláljanak gyülekezeteikbe. A találkozó másik — jövőbe mutató — célja, hogy létrehoz­zák a Magyar Reformátusok Vi­lágszövetségét. A világ reformá­tus egyházainak tizenkét püspö­ke a legteljesebb jóindulattal tá­mogatja a gondolatot. R. A. nak egymásra, mindaddig, amíg létezőnek érezzük az így kiala­kuló állapotokat, dolgokat. Ezek szerint a grafikákon folyamatok jelennek meg? Determinálja ez valamilyen módon a technikát? Természetesen. A kiindulást mindig a rézkarcok jelentik. Ezek alapján készülnek a grafikai la­pok, melyeket egymás mellé, fölé, egymásra nyomva viszek rá a végleges képre; a technika nyomait lehet is látni a grafiká­kon. így tudom megjeleníteni a teremtési processzust, érzékel­tetni a folyamat automatizmusát. Az így született alkotásokból, érthetően, más atmoszférájú tár­latok „állnak össze”. Hallottam a múlt év decemberi kiállításáról, amikor Koronczi Endrével olyan kiállítószobát építettek, ahová nem lehetett belépni: „a nézőket hozták „képbe”, akik kintről be­lestek.” Modana valamit erről? Igaz! Grafikáim elsősorban nem falra akasztható képek. Deák Mór: Nem szobadíszek. Kiállításokon akarok velük megjelenni. A tárla­taimat leginkább a koncertekhez hasonlíthatnám, „élőben” hat igazán az, amit én csinálok. Nem birtoklásra, megszerzésre szán­tam munkáimat, mivel célom a megközelítési, megértési, gon-; dolatserkentő folyamatokkal operáló esztétikai örömszerzés. Na, és az a bizonyos szoba! A művészetszociológia mai értel­mezése szerint a műélvezet há­romtényezős: néző—alkotás— környezet. A totálisan formált környezet létrehozására tettünk kísérletet a decemberi tárlaton. Az egész installációnak, a meg-j hökkentésen kívül, volt valami tréfás hangulata. Ezt akartuk! Nehéz lezárni az egyre több irányba kanyarodó beszélgetést, de sürget az idő. Közben készül a kiállítás. Egymás mellé kerül a No 131., 132., 133. (A nagy uta­zás), a Rézkarc P-M, a Tanul­mány arról, ami van. Fekete-fe­hér, monoton ritmusú, a hagyo­mányos kompozíciós elveknek ellentmondó „nem is képek”. És mégis valami magával ragadó izgalom, vibráló nyugtalanság. Kállai János Kállai János: Fohásztalan napjaim elé majd valamikor ismét áradni kezd a csönd és nem törik meg sirály-panaszok segítséget hívó könyörgő jelek csomósodni csupán a semmi jog bután tagadom hogy szerettelek ostobán vigyorgok a fénytelen tükörbe mit a csontvázarcú tart elém múltam iszaposán átcsap rajtam megtörtöm roggyant szemüvegemet és úgy teszek mintha boldogulnék pedig megbénulok minden szavadtól lépésem lebeg fejem hanyatlik védőszárnyad melegéből Kihullva halálra ítélem fohászaimat A TOLVAJ ilágított a hó, nem húzták be a füg­gönyt. — Fölkapcsoljam a lámpát? — nyúj­tózkodott a kicsi. — Mondta valaki? — förmedt rá Kiss János. A félhomály kijött a sarokból, leült a konyha közepén, nézte őket. Néha még barátságos volt, családias, de már egyre ritkáb­ban. — Kérek még — mondta a kicsi. Tányérján egyetlen morzsa sem maradt. — Nincs több — Kiss Jánosné magához ölelte, fejét mellei közé rejtette, bárcsak még mindig szoptathatnám, elbújtatta, el az éhség, el az apja haragja elől, el a minden esti két zsíros kenyér elől, ami minden este kevés. — Neked semmi sem elég? — Kiss János felemelkedett, aztán leült, zavarodottan, szégyenkez­ve, mint akit rajtakaptak. Mint aki rajtakapta magát. — Gyere ide hozzám is — mondta. — Nem — a kicsi kikémlelt Kiss Jánosné karjai közül. — Nem. — Majd én odamegyek — ajánlkozott a nagylány. Kiss János végighúzta kezét az arcán. Bőre sercegett. —- Szúrsz — mondta a lánya, nevettek mindketten. Kiss Jánosné nézte őket, a kicsi fészkelődön, s hirtelen na­gyokat kellen nyelnie, kettő na­gyot és mélyet, így nyeli az em­ber a keserűségét, ne tudja sen­ki, ne lássa senki. Kiss János tudta, Kiss János látta, de inkább elfordult, ha már segíteni nem lehetett. — Mi volt az iskolában? — kérdezte a nagylányt. A gyerek szeme elsötétedett, fel kellett kapcsolni a villanyt. — Megint csúfoltak a ruhám miatt — mondta. Hangja elcsuklott. Kiss János összeszorította a száját. Kiss Jánosné látta, de inkább elfordult, ha már segíteni nem tudott. — Ki? — kérdezte Kiss János. Keze beletúrt a gyerek hajába, összeborzolta, simogatta. Mint a szél, gondolta Kiss Jánosné, olyan finomak ezek a nagy, vas­tag ujjak, mint a szél, amit úgy szerettem lánykoromban. || Kelet i A Magyarország

Next

/
Oldalképek
Tartalom