Kelet-Magyarország, 1991. március (51. évfolyam, 51-75. szám)

1991-03-23 / 69. szám

1991. március 23. 7 A sajtó mint hatalom A szabad és független sajtó nem nagyhata­lom. Az újságíró nem mindenható. Sőt! Az újságírót a tehetetlenség kellemetlen ér­zése gyakran keríti hatalmába, mert tapasztalnia kell, hogy a gondok és problémák megol­dásában még az írott szó sem segít. Egy példa: Az idős hölgy végigfagyoskodta a telet, mert mint mondta, a gázkonvektora szivárgott, nem fűtött rende­sen. Látszatra egy sima, köny- nyen elintézhető, hétköznapi ügy. Nem az. Az újságíró hiá­ba közölte a hölggyel, hogy kihez kell fordulnia, mert ő már minden lehetséges fórumot végigjárt. Véleményezték és javították is a készüléket, de a konvektor rossz. A hosszú panaszáradat, a konvektortortúra-ismertető megrázó része volt, amikor a hölgynek könny szökött a sze­mébe és megkérdezte: „Az újság valóban nem tud segíte­ni? Hát már az újság sem tud­ja rendreutasítani, felelősség­re vonni azokat, akik miatt egy ember nap mint nap kénytelen fázni, szenvedni”? Kiábrándító, de valóság: az újság nem hatóság. Sohasem volt az. Sohasem volt joga uta­sítani vagy felelősségre vonni. Az újságnak ez a státusa nem hiányzott és nem hiány­zik. Valószínű, hogy az elmúlt évtizedek rossz beidegződése és gyakorlata hozta, hogy a sajtólevelezés, az újság és az olvasók kapcsolata a szoká­sostól és hagyományostól elté­rő lett. Valamikor a levelezők írá­saikban véleményt mondtak, tudósítottak, egy-egy cikk okán helyeseltek vagy cáfoltak, ta­nácsot kértek. Egyszóval a le­velezésre és olvasószolgálatra egy bensőséges emberi kap­csolat volt a jellemző. Ez menet közben átalakult. Az olvasó- szolgálat panasziroda lett, sőt bepanaszoló iroda. Ez volt a jellemző a nemrég letűnt társa­dalmi rend egészére. Panaszirodák sokasága léte­zett pártnál, tanácsnál, nép­frontnál és egyéb szervezetek­nél, és miért éppen a sajtó ma­radt volna ki ebből a játékból? A panaszirodák pedig működ­tek. Az újság is tette a magáét. Hogy miíyen eredménnyel? A sajtó útján és révén sok ember gondja megoldódott, de leg­alább annyi megoldatlanul ma­radt. Lakást például a sajtó sem tudott adni, pedig ezren is kér­ték. Ma sem tud adni. A panaszirodák megszűntek, az újság, az nem. Nem szűnt meg az a hit sem az emberek­ben, hogy a sajtó majd segít, A gondok, a problémák szaporod­nak, és nincs más lehetőség, csak az újsághoz fordulni. Saj­nálatos, hogy ez így van, de a csupa nagybetűs SAJTÓ a leg­több esetben nem tud segíteni. Még egy vacak konvektor ese­tében sem, mert az újságíró nem gázszerelő. Lássuk, miből élünk! A legtöbb magyar ember sajátossága a szűkszavúság és az ehhez társuló bölcsesség. Utal erre számtalan szólás és közmondás. Ha valaki nem kívánja beleártani magát má­sok ügyeibe, azt mondja: Ne szólj szám, nem fáj fejem. De néha mégis szólni kell , mert mások ügye előbb-utóbb a mi ügyünk is lesz. Azzá teszi a politika, a gazdasági helyzet, véleménymon­dásra kényszerítenek a körülmények. Itt van példának a privati­záció avagy a kárpótlás és nem utolsósorban a szegénység kér­dése. A privatizáció ürügyén kérdeztem meg ismerősömet, aki kör­nyezetében közismerten kulákcsemete volt, katonaként muszos (munkaszolgálatos), és élvezte a rendszer hátrányos megkülön­böztetését egy életen át. Szóval megkérdeztem, mi lesz a földdel, az ősi jussal, amit az apjától elvettek, amit az öreg beadott. „Visszakéred?” A válasz nem lepett meg. „Kell a nyavalyának... A hátamra púpnak!” Elmondta még: ahhoz, hogy a nyugdíját kiegészítse uborkatermesztéssel és ezzel-azzal, van földje elég. És mert ősidők óta ismerem, tudom, nem él benne az a tulajdono­si, birtoklási vágy, ami csak kismértékben a földszeretet. Más­részt azt a tempót, azt az életvitelt, ami az őseinek sajátja volt, ő már nem tudná követni, megvalósítani. Az ős talán a munka, de valószínűbb, hogy a vagyongyűjtés megszállottja volt. Szavajárása utalt a jelenére. Ha früstökre, ebédre ült le a család, alig volt ideje bárkinek az utolsó falatot lenyelni, máris elhangzott: „Akkor hát lássuk, miből élünk!” Ami­ből éltek, munka volt. Rabszolgamunka, a földnek rabjaként. A család apraja-nagyja, de a napszámos is hajtott, mint a meszes, és koronként gyarapodott a vagyon néhány holdnyi rossz homok­kal. Pihenni, jóllakni, élni és mulatni, arra soha nem volt idő. Szóval az én ismerősöm nem kér sem a privatizációból sem a kárpótlásból. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy ha kárpótol­ják valamiért, azt ne fogadná el. De hogy az életét, az életvitelét ez a nagydobra vert és túlkiabált dolog nem fogja új mederbe terelni, az biztos. A magafajta emberek élete, mint a Tisza vize, jó és biztos mederben van, és csendesen folyik. Amiért viszont aggódnia kell, az a jövő, a holnap. Nem az ő jövője és holnapja — mert mi van még neki hátra? — A tét a gyermekek, az unokák jövője. Ők hogyan és miből fognak élni és megélni? A politika a privatizációval, a magántulajdon erősödésével, a piacgazdasággal a polgáriasodással, a demokráciával, a szabadsággal és függetlenséggel úgy hiszi sokat ígér. Hamleti monológ: „Szó... szó...”, miközben lélekölően gyarapszik körünkben a sanyarú szegénység. A munkanélküli nem mondhat­ja azt, lássuk miből élünk, de ha a farmer, a gazdálkodó mondja: „lássuk, miből élünk” annak is mi értelme? A tejre nincs vevő, a sertés eladhatatlan és a jonatán nem aranyalma... A legtöbb magyar ember sajátossága a szűkszavúság. Sajnos ki tudja miért, most mégis sokat beszélünk. Lehet, hogy azért, mert nem tiszta a kép. A jövő kép, amit optimistán ugyan, de sötétre festenek. Seres Ernő HÉTVÉGI MELLÉKLETE Piheléptií Primavera Tizennegyedik alkalommal rendezték meg a Primavera balettcsoport tavaszi bemutatóját. Ezúttal a Soros-alapít­vány jóvoltából került sor a látványos koncertre az MVMK-ban. A Feketéné Kun Ildikó balettmester által vezetett csoport szép sikereket arat évről évre. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy hét növendék gyarapítja tudását táncművészeti főiskolán. Elek Emil képriportja A kisvasúti tanoncidők Intelligenciateszt a forgalmistáknak A keskenyvágányú vasút építése Kótaj, Ibrány felé már 1887-ben felve­tődött, de beindulása csak 1905-ben (86 évvel ezelőtt) történt meg sóstó— ibrány—dombrádi vonalon. Később, 1911-ben Herminatanyától is elága­zott Paszab—Gáva—Balsa felé. Eb­ben az időben a tehervonatokat gőz­mozdonyok továbbították, míg a sze­mélyszállításra fagázmotorok, ké­sőbb benzinmotorok, majd dieselmo­torok, s végül sínautóbuszok álltak rendelkezésre. A balsai Tisza-híd megépíté­sével egyesítették a két kisvasu- tat. Ekkor kapta a Nyíregyháza Vidéki Vasút és Bodrogközi Gaz­dasági Vasút nevet. Ettől az idő­től kezdve a nyíregyházi és a sárospataki fűtőháznak külön igazgatósága volt, nyíregyházi székhellyel. A kisvasút végállo­mása, egyben javító főműhelye még ma (s megvan a Huszár so­ron, a MÁV-bérházzal szemben. A mozdonyok, motorok fő javítá­sát, felújítását, továbbá a sze­mély- és teherkocsik újjáépíté­sét, javítását — ebbe beleértve a bodrogközi vasút kocsiállomá­nyát is — ebben a főműhelyben végezték. A fűtőház létszáma 65—70 fő körül mozgott. Nyíregyházán a villamosháló­zat kiépítése a városi világítási hálózat megteremtése után (1897) indult meg, és 1911. au­gusztus 11 -én elkezdődött a vil­lamosközlekedés is. Ez a főmű­hely munkáját nagyban megnö­velte, mert a villamosmotorok, a kapcsolóberendezések javítása, tekercselése, a kocsik teljes fel­újítása, sőt, új kocsik építése is a főműhelyben történt. A tanoncidő általában 3-4 év volt. Középfokú iskolai végzett­ségnél 3, általános iskolaiaknál 4 évre kötöttek szerződést. A fű­tőház főnöksége gondoskodott ar­ról, hogy a szak­mát, amelyre szerződtünk, tel­jes mértékben el­sajátítsuk. Szak­mai tudásunkat gazdagították az­zal, hogy a laka­tos szakma mel­lett 5-6 hónapon át a motorszere­lő, a kovács, az esztergályos és a tekercselő mű­helyi gyakorlatot is kötelezővé tették. így került ki egynéhány motorszerelő, esztergályos, akik a választott szakmában legalább két éven át tanultak. Tanoncidőnk nagyon sokrétű volt, jóformán mindent kötele­zően írtak elő. Pl: a tanonciskolái oktatáson való megjelenés, az ottani előmenetel, a hittanórákon való részvétel, a 21 órakor törté­nő lefekvés, a reggeli munkakez­dés előtti sorakozás, a hétfő reg­geli általános tisztaságszemle, a szombat délutáni műhelytakarí­tás, gépek tisztítása, a vasárnapi inspekciózás, a kazáncsövek tisztítása, engedélykérés a mozi­látogatáshoz, továbbá két-három tanuló reggel és este történő fog­lalkoztatása a műhelyfőnök és a művezető lakásán stb. Kedvező volt viszont, hogy a Stibi- féle cipőboltban 6 hónapi részletre lábbelit vásárolhattunk a műhelyfőnök által adott igazo­lásra. Az is kedvező volt, hogy az idősebb tanoncok és a fiatal segédek részére a kisvasúti kul- túrotthonban (Huszár sor) tánc­tanfolyamot indítottak szá­munkra. Ahogy az élet nagy kereke for­gott, úgy változtak az évek, évti­zedek. Más volt a tanoncsors az 1930-as, az 1940-es és az 1950- es években. Ez vonatkozik a nevelésre, a bánásmódra, a bé­rezésre egyaránt. Birtokomban van az 1938. évi műhelyi munká­sok bérezési grafikonja, mely szerint a szakmunkások órabére 30 fillértől 71 fillérig alakult a 25 évi szolgálati idő alatt. A gépfi­gyelők, mozdonyfűtők ebben az időben (az 1930-as években) naponta egy pengőért dolgoztak. Ami a tanoncok mozgalmi, po­litikai életét illeti, a háború végéig néha csendben kellett marad­nunk, mert tiltva volt minden ilyen megmozdulás. Kivétel volt a május 1 -je, amikor a sóstói erdőből éjnek idején hozott zöld gallyakkal befontuk a transz- misszió kerekeit, mely lehetet­lenné tette a gépek beindulását. Mégis ezt a napot Fried Sándor igazgató úr fizetett munkanap­nak számoltatta el. Az 1930—1940-ig terjedő idő­ben a tanoncokkal való bánás­módot senki sem vette köszönet­tel. Voltak egynéhányan, akik felszabadulásuk előtt otthagyták a kisvasutat az akkori emberte­lenség miatt. Említésre méltó Takács János magatartása, bá­torsága, aki 1934-ben azt mond­ta a műhelyfőnökének: „úgy merjen megütni főnök úr, hogy nem vállalok felelősséget maga- mért.” Az igazságért való kiállás, a harc abban az időben óriási je­lentőségű volt. Tudtuk, éreztük, hogy az emberrel való bánás­módnak más formája is van. Nem szívesen, de mégis meg kell említenem, hogy sok eset­ben egészen apró, jelentéktelen dolgokért néha órákon át kaptuk a megtorlást. Pl. Tibor Ferenc barátunk, aki az 1930-as évek­ben kispuskás céllövő versenye­ken vett részt, másnap érdeklő­désünkre elmondta az élményeit, amelyet a műhelyfőnök azzal há­lált meg, hogy barátunkat behív­ta az irodába, s mert munkaidő alatt beszélni mert, megkapta érte a tiszteletpofonokat. Ilyen és ehhez hasonló esetről sokat le­hetne beszélni. Tanoncidőnkről, élményeinkről külön-külön re­gényt is írhatnánk. Az akkori nevelési módszer nagyon szigorú és kegyetlen volt. Utólag visszaemlékezve van egy olyan érzésem, hogy volt ebben a rosszban némi jó szándék is. Most, a 60 év távla­tából úgy érzem, számunkra nem volt haszontalan az ott eltöl­tött idő, mert aki ebből a főmű­helyből kikerült, az az életben mindenütt és mindig megállta a helyét, s az ott szerzett szakmai tudást és általános műveltséget fel tudta használni. Erről jut eszembe, hogy abban az időben a fűtőházi, a forgalmi vezetők, középvezetők csak akkor kapták meg kinevezésüket, ha a kötele­ző szakmai tudás mellett megfe­leltek az „intelligencia-" (általá­nos műveltségi) vizsgán. A kisvasúti inasokból nagyon sokan lettek mozdonyvezetők, motorvezetők és egyéb vasúti vezetők. Többen kerültek a köz­lekedés és posta vonalán más, magasabb beosztásba. Voltak, akik a vasút kötelékéből mint munkáskáderek kiváltak. A kisvasút dolgozói arról is nevezetesek voltak, hogy mind politikai, mind gazdasági rendez­vényeken szinte kivétel nélkül megjelentek. Pedig abban az időben a szakszervezeti gyűlést, a termelési tanácskozást a fűtő­házban vagy a kocsijavító mű­helyben tartottuk, nem valami kulturált körülmények között. Balázs Pál ny. MÁV-főtanácsos

Next

/
Oldalképek
Tartalom