Kelet-Magyarország, 1991. március (51. évfolyam, 51-75. szám)

1991-03-02 / 52. szám

1991. március 2. HÉTVÉGI MELLÉKLETE POLITIKAI CSÖMÖREINK Á talakulóban vannak a közéleti fórumok. A régiek nagy része megszűnt, de helyet­tük az újak még nem minde­nütt alakultak ki. A kérdéses persze az: mennyire akarnak most (akarnak-e egyáltalán) politizálni az emberek. Gya­korta úgy tűnik ugyanis, hogy a rengeteg új lehetőség ellené­re a pezsgő közélet csak vágyálom — nagyon sok te­hetséges, értékes ember módszeresen távol tartja ma­gát a mai politikai élettől. Feltehető a kérdés: vajon törvényszerű ez? Hiszen mos­tanában minden eddiginél na­gyobb lehetőségek vannak a nyilvános véleménymondásra. Sokan úgy tartják: megcsö- mörlöttek az emberek a politi­kától. Sok volt tavaly a szava­zás (országosak, helyiek, munkahelyiek), s meglehet: visszájára fordult az ország- gyűlés nyilvánossága, az élő tévé- és rádióközvetítés is. A látványos eredmények, válto­zások közepette féloldalas a közélet. A gondot szerintem az okozza, hogy nagyon sok olyan téma kerül pártfórumok­ra (vagy állami fórumokra ugyan, de pártcsatározások tétjeként), ami nem oda való. Ezért is örültem a héten an­nak, hogy a koalíció vezető pártja, a Demokrata Fórum országos elnöksége politikai állásfoglalásban tette közzé: kívánatos, hogy a kormány pártharcok helyett az ország kormányzásával foglalkozzék. Sokak szívéhez közel álló lehet ez az állásfoglalás, hi­szen sokszor éppen az váltot­ta ki eddig is a türelmetlensé­get és az állampolgári kézle­gyintést, hogy fontos fórumo­kon. az országgyűlésben, a kormányban nem érdemi, az ország sorsát alapvetően be­folyásoló dolgokkal foglalkoz­tak, hanem pártérdekekre ala­pozott presztízsharcokkal. Egyáltalán nem vagyok biz­tos abban, hogy az állam­polgárok általában csömörlöt- tek meg a politikától Inkább az általános, nagypolitikától. A konkrét döntésekre, az életün­ket, mindennapjainkat megha­tározó tervekre, elképzelé­sekre nagyon is kíváncsiak. Sajnos, ezekből ma az indo­koltnál kevesebb van — vagy nem kerülnek a nyilvánosság elé. Magam tapasztaltam a múlt héten egy városi olvasó­találkozón, hogy az újsággal összefüggő jobbnál jobb té­mák is egyre-másra tolódtak át a várospolitika területére. Mind több kérdést címeztek a jelen lévő polgármesternek: városrendezés, szanálás, pri­vatizáció, helyi adók, segé­lyek, bérlakásépítés, közrend, közbiztonság — mindez már az első körben terítékre került. És nemcsak kérdés, hanem vélemény is volt bőven. A közönségtalálkozó helyi politi­kai fórummá bővült. Ami szá­momra azt is jelentette, hogy a jelenlévők akarnak is, tudnak is politizálni, de az úgyneve­zett „nagy és sorskérdések” feletti vitákból a többség már nem kér. Sürgető lehet tehát, hogy a politikacsinálók fent is, lent is átértékeljék a helyzetet, s mi­előbb a valódi, konkrét, konst­ruktív munka váljék jellemző­vé. Legalább arra az időre, amíg az ország szekerét a ká­tyúból kilendítik. Aztán — ha még mindig szükségét látják — lehet megint a sorskérdé­sekről vitatkozni. „FELFÚJVA...” F elfújja-e a sajtó napjaink politikai ügyeit? — ugyanis szin­te minden hétre jut már egy jeles politikus, aki szóvá teszi: nem azt mondta, nem úgy mondta, nem azért mondta... ahogy végül „a sajtó" közölte. Kétségtelen, nagyon hirtelen lett sokszínű a hazai sajtó a még most is szinte hetente megjelenő újabb lapoktól. Konkurenciaharc van, s ha egy divatos témát felkapnak, arra bízvást elmondhatjuk: „a vízcsapból is az folyik". Bár az írások nem egyformák, az is megtörténhet, hogy egyazon témáról ugyanaz és az ellenkezője is megjelenik — a szerző és a lap vérmérsékletétől (néha érde­keitől) függően. A reagálások sokatmondóak. Az illetékesek legerősebbjei (ha megtehetik) igyekeznek kordában tartani az információra éhes új­ságíróhadat. Ennek legutóbbi gyöngyszeme szerintem az volt, amikor a sajtóval egyébként nagyon jó kapcsolatot tartó köztársa­sági elnök valamelyik hivatali stábja csak közelharc árán engedte interjúközeibe a tv-híradó riporterét — méltatlan körülmények közepette. Meg is lett az eredménye. Bizonyára sokan emlékez­nek a kínos esetre: a megrövidített és a vita miatt aztán három­szor közvetített e\nö\<\ interjúra. Mások a zárt ülések számát kívánják gyarapítani (megyénkben is volt látványos példa, csütörtöki lapunkban írtunk is róla). A köz­vélemény kitiltásához rendkívüli okra volna szükség, olyan nagy dologra, amilyen bimbózó demokráciánkban talán nincs is mosta­nában. Persze a hatalom bűvöletében minden elképzelhető — hiszen maga az információ is hatalom. Mégis az a véleményem, hogy az eddiginél jobban meg kellene fontolni, hogy miért, milyen alapokon és milyen megfontolásokból akarják kizárni a legkülön­bözőbb testületek az állampolgárok széles köreit. A közelmúlt néhány példája egyébként is azt mutatja: majdnem teljesen fölösleges az erőlködés, a zárt ülés révén is csak ideig-óráig lehet megőrizni a titkot —, ami mellesleg nem is titok, csak legfeljebb ufónak gondolják. Akkor meg miért a felhajtás? Visszatérőben vannak a névtelen levelek is. Mostanában gya­korta olyasmiket olvasok postabontás közben az aláírás nélküli, vagy nyilvánvalóan fiktív névvel jegyzett levelekben, amiket egy esztendeje éppenséggel büszkén írt alá megalkotója. Ezekben megkapja a magáét egyik párt, másik párt, nagyon sokszor a kormány — esetenként kijut az újságírónak is, aki nem amellé állt írásában, akit a levélíró kedvel. Nehezen alakul tehát a többpárti ország, nehezen szokjuk a pluralizmust. Igaz, kezdetben nehéz is azt elviselni, hogy vitában születnek a valódi döntések — nem pedig hatalmi szóval. Azt is nehéz megszokni: ha két ellentétes vélemény van, akkor nem feltétlenül bűnös az egyik. E téren bizonyára hamarosan másképpen lesz. Fontos lenne azonban, hogy már most, a kezdeteknél vegyük észre ha nem kultúrált a hang, ha nincs tolerancia. És nem kell szégyellni azt, hogy a nyilvánosság előtti hatásos előadásmód nem mindenkinek adatik meg. De tanulható— mint ahogy az is: ha egy nyilatkozat­ra rácímkézhető a ,,felfújt" jelző, akkor nem biztos, hogy a sajtó fújta fel. Az biztos: az eligazodáshoz egyre újabb sarokpontok kellenek. Marik Sándor Állandóan úton, de mindig révben Tóth Sándor szobrászművész éremkiállítása Párizs, 1991 A Párizsi Magyar Intézet első emeleti kiállítóterme egy hóna­pon át (január 16—február 20.) adott otthont Tóth Sándor szob­rászművész éremkiállításának, mely az eddigi életmű egyik leg­jelentősebb állomásának tekint­hető. Érmek, pénzek és más kis­plasztikák sorjáznak a látogató előtt — az elmúlt évtizedek hét­köznapjainak és ünnepnapjainak művészi dokumentumai... az első, 1953-ban készített érem­névjegyet a kiállítás előestéjén befejezett alkotással 468 műal­kotás köti össze (367 öntött éremfelület, 90 pénz- és vert­érem és 13 egyéb kisplasztika). A kiállítás tárlói tematikus sor­rendben mutatják be mindazt, amit a művész leginkább a kö­zönség elé kívánt tárni a rendel­kezésére álló gazdag anyagból. Amit a látogató tüstént megál­lapíthat: az 1953-as névjeggyel kezdődő sor egy intim világra nyílik, melynek derűjét és érzel­mi gazdagságát leginkább a köz­vetlen családtagokat, a család életének diszkrét és harsányabb eseményeit ábrázoló alkotások fejezik ki. (Mint például az iker- gyermekeit tápláló anya képe.) A közvetlen családtagok, a mű­vész felesége és gyermekei rendre visszatérnek az évek so­rán: az ő életük eseményei, a család belső ihletője volt és ma­radt, melynek holdudvarában sorra jelennek meg a rokonok és barátok éremmé formált emlékei. Az érmek tanúsága szerint Tóth Sándornak igen sok barátja és hozzá foghatóan gazdag él­ményanyaga van: gondol ma­gyar és külföldi pályatársaira, gondol tanítványaira (a szegedi Tömörkény gimnáziumban eltöl­tött évek természetes hozadéka az osztály érettségi találkozójára készített érem), s gondol az 1956-os harcokban elesett főis­kolás társaira is. Mint mondja, szerencséje is volt — bár talán itt többről is van szó —, hiszen nem kellett soha olyan megbízatást elfogadnia, melyért később szégyenkeznie kellett volna: a portrék között erőteljes alkotások sorjáznak Szent-Györgyi Alberttól Sabin professzorig, Bartóktól Kodályig, Krúdytól Babitsig... A kiállított anyag egyértelmű vonzódást mutat a természettudományos szuperprodukciók résztvevői irá­nyába (mint pl. a Hold megkerü­lését, a Holdra lépést és a Hold­ra lépőt ábrázoló sorozat, (míg a vele egy tőről fakadni látszó al­kotások egy másik része a modern világ egyre fokozódó veszélyeire figyelmeztet (mint a tengerpart szennyezett homokjá­nak felkavaró bronznyomata...) Külön egységnek látszik a kiállított anyagban — mindazon­által az életműben szervesen il­leszkedik — az a rész, mely a Dante-biennáléra benyújtott pá­lyaműveket tartalmazza. Mint ismeretes, Tóth Sándor első nagy nemzetközi elismerése a Firenzében rendezett Nem­zetközi Georgi' Vasari-pá\yá- zathoz kapcsolódik: a mintegy hétszáz beküldött pályamunka közül sikerül elhódítania a har­madik díjat, 1974-ben. Dante és műve — melyhez a művészt szemmel láthatóan különös affi­nitás is fűzi — ezt követően kivé­teles helyet foglal el az életmű­ben: vérbő reneszánsz formák' és szelíd hangulatok jellemzik a „Dante-ciklus” alkotásait (az ember újjászületése a sze­relemben, Purgatórium, Beatri­ce), de nem hiányzik a „rene­szánsz modernség” huszadik századi drámai átélésének bizo­nyítéka sem (a modern ember Dante-pokla). A firenzei sikert követően Tóth Sándortól nem lehetett megta­gadni az önálló műhely lehetősé­gét: az akkorra már Szegeden meggyökeresedett, Szegeden élő és tanító művész így jutott szobrászműhelyhez — Nyíregy­házán... A kiállítás alapján az embernek az a benyomása tá­mad, hogy Tóth Sándor állan­dóan úton és valahol — többé- kevésbé — mindig révben van. A kiállított anyag egyben művészi bédeker is: az érmeken sorra je­lennek meg magyar és környező országbéli tájak, illetve városok. Ez utóbbiak közül kivételes hely jut a szülőváros Miskolcnak, a műhelynek otthont adó Nyíregy­házának. Tóth Sándor gondolt arra is; hogy bemutassa sajátos hangu­latú, művészi útinaplóját. Szép bizonyítékát adják ennek a „Magyar tájak” sorozat darabjai, a Litvánia—Lettország vagy ép­pen Potsdam sorozat érmeire vetült tájak, melyek annál izgal­masabbak, minél inkább van tör­ténetük, mint például a Thomas Mann- házból Gö/ir/rjg-villává, majd Brezsnyev-vadászházzá lett építmény ablakából elénk tá­ruló Ostsee képe. A további, ab- báziai és lengyel tájak és egy je­reváni utazás emlékét őrző ér­mek mellett külön tematikai és------- --------------------­művészi egységet mutat a Kár­pátalját megörökítő éremsorozat: a Latorca medrének bronzba ön­tött lenyomata vagy éppen a ser- boveci temető képe, ahol a fala­kon belül egymás mellett emel­kednek a katolikus, görögkeleti, a református és a zsidó síremlé­kek világos, korunknak is szóló üzenetet hordoz... Tóth Sándor párizsi tárlata azonban nemcsak Közép-Euró- pa tájain ígér utazást, hanem — a kötelező numizmatikus hagyo­mányok szellemében — a régió történetében is: az érmeken ter­mészetesen mindenekelőtt a magyar történelem és művelő­déstörténet kiemelkedő alakjai sorjáznak. Rákóczi. Bocskai, Kölcsey, Zrínyi, Fráter György vagy éppen a rendház- és iskolaalapító Kelemen Didák portréi tárulnak a látogató elé. A történeti személyiségek éremkollekciójához szorosan kapcsolódnak a kiállításon be­mutatott vert érmek és pénzter­vek. Ezen a területen az első si­ker 1977-ig nyúlik vissza. Leg­kiemelkedőbb darabjai a Bethlen Gábor-e mlékpénz, a Szent László-érém, illetve az 1982-ben indított és azóta már teljessé lett Erdélyi fejedelmek sorozata. Mint ahogy az első — Körmöc­bányán rendezett — vertérem- szimpozium emlékét megörökítő érem rajza is hangsúlyozza (az érem egyik oldalán a Körmöcbá­nyán vert magyar tallérok lenyo­mata látható), a vertérem-készí- tés erősen kötődik a hagyomá­nyokhoz. Az 1988-as bécsi bemutatko­zást követő párizsi kiállítás — melyhez gratulálunk — talán kis­sé késve, de még jókor érke­zett... Csernus Sándor Atyafiak éneke Varázsos pillanat egy finnországi vacsora után Számtalanszor megtapasztaltuk a bibliai tör­vényt: „Az atyák vétkéért a fiúk bűnhődnek he- tedíziglen.” Azt, hogy az atyák jótette a fiúk ja­vára válik, ritkán hangoztatjuk. Nem mintha nem tapasztalnánk naponta az ősök jóságából faka­dó szebb, könnyebb életet... De hát a jót, amit kapunk, ter­mészetesnek vesszük. A sérel­mest nehezen viseljük, ezért megjegyezzük. A fent írt élettapasztalat a né­pek viszonylatában is igaz. Nyil­vánvalóan sokkal több jót tesz­nek kölcsönösen egymás részé­re a szomszédos népek, mint rosszat. És mégis... Gondoljunk szomszédnépeinkhez való vi­szonyunkra... Éltem már át megalázó perce­ket magyarságom miatt lakóhe­lyemtől keletre, északra, né­hányszor tíz kilométerre szülő­városomtól országhatárainkon túl. Más ok nem lévén, hajdan élt őseim vélt vagy valóságos bűné­vel magyaráztam helyzetem. Azt azonban biztosan tudom, hogy a több mint kétezer kilométeres messzeségben, a távoli Finnor­szágban — ahová egy iskolai delegáció tagjaként érkeztem —, annak a csodálatos estének a melegségét azoknak a magya­roknak köszönhetem, akik közel ötvenkét évvel ezelőtt, az ún. „téli háború" idején a nemzeti lé­tükért harcoló finn testvérnép megsegítésére indultak, 344-en, önkéntesként, Szent-Györgyi Albert Nobel-díján és a testvér­nép részére adakozni kész ma­gyarok pénzén vásárolt felszere­lésekkel. Történt pedig, hogy kifogásta­lan ceremonitással és protokollá­ris udvariassággal eltöltött közös vacsora után, felváltva énekel­tünk. Mi magyarok magyar nép­dalokat, finn vendéglátóink is a sajátjukat. Daltudásunk fogytával egyre hosszabbakat hallgattunk, amíg egy új dalba kezdett társa­ságunk valamelyik tagja. Egy kínosan hosszúra nyúló, dalra váró szünetben delegá­ciónk legidősebb tagja dúdolni kezdett egy dallamot, amire finn vendéglátóink feszesen ünnepé­lyes testtartásba rezdültek. Majd ugyanezen a dallamon idős bará­tom énekelni kezdett: ,,Oi, maamme Suomi synnyinmaa, sói sana hultainert!” A finnek átvették a dalt, és meghatott ünnepélyességgel énekelték végig, nemzetük him­nuszát. A tolmács segítségével kér­dezték, honnan ismeri magyar vendégük a finn nép himnuszát. „A bátyámtól” — jött a felelet. „1939-ben, amikor ti nagy baj­ban voltatok, ő is jött segíteni nektek." Mély csend ült a teremben míg a tolmács beszélt. A lelkek azonban valami nagyon megha­tót mondhattak belül... Legalább­is erről árulkodtak a meleg suga­rú, itt-ott könnyel is megtelő sze­mek. Aztán végeérhetetlenül fúj­tuk a dalokat mindnyájan! Együtt finnül és együtt magya­rul. Tóth Lajos tanár, Vásárosnamény I Másképpen lesz végre? II Kelet , A Magyarország _____7 Moldovan Traian: Pantarei

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom