Kelet-Magyarország, 1991. február (51. évfolyam, 27-50. szám)
1991-02-23 / 46. szám
1991. február 23. HÉTVÉGI MELLÉKLETE 7 Hiányok és szükségletek E mberi gyarlóság talán, de olyan, amelyik ellen lehet harcolni. Legyőzhető, megszüntethető. Mindnyájan egyetértünk azzal, hogy legyen a körülöttünk lévő világ igazságos. Mérjenek bennünket azonos mércével, a családban is, a munkahelyen is, állampolgárként is. Mert nincsen annál bőszí- tőbb, ha kialakul bennünk a másodrendű állampolgár tudata. A fodrásznál, a hivatalban vagy az orvosi rendelőben. Nem is vesszük észre, hogy mikor zajlik le belül az átalakulás, de a leginkább akkor mutatja meg magát ez az érzés, amikor megszűnik a kivéteíe- zettségünk, nem hívnak előre, nem intézik el soron kívül az ügyeinket. Amikor várni kell, elszenvedni a korszerűtlenség és a nehézkesség honi viszonyait. Pedig hát ilyenkor inkább egyenlőek vagyunk. A többi másodrendű állampolgárral. Harcolunk a tisztességért, az egyenlőségért, a megkülönböztetett bánásmód ellen. Aztán meglepődünk, amikor közük velünk, hogy nem jogos a kérésünk, nem lehet kivételt tenni. Hogyhogy nem? Ez az a pillanat, amikor zátonyra fut az elmélet, lelepleződünk mi magunk is. Emberi gyarlóság, írtam a bevezetőben. De nem gondolom, hogy ez a vonásunk olyan szorosan kötődne emberi természetünkhöz. Nem valószínű, hogy benne van a génjeinkben. Inkább a társadalomban „termelődik’’ ki ez az alkalmazkodási képesség. Olyan társadalomban, amelyben az egyéni teljesítmények nem vájthatók át pénzre, árura, szolgáltatásra. Olyankor alakul ki a rangsor, amikor nem természetes a javakhoz, a tárgyakhoz, szolgáltatásokhoz való hozzájutás. A hiányokat felmutató társadalmakban. Mert a szükségletek gyorsabban születnek, mint kielégítésük feltételei. Minden kielégített szükséglet újabbat teremt. Aztán meg az információk mai terjedési sebessége mellett a hiányaink is egyre gyorsabban tudatosulnak. Ha a szükséglet kielégítésével baj van, fájdalmas hiánnyá nőhet. E zért is fontos, hogy világosan tudjuk; a hiányok megszüntetésének nem a szükségletek kielégítésének, a visszafogása az útja, hanem a feltételek javítása. Azért, hogy soha senki ne érezhesse magát másodrendű állampolgárnak sem a fodrásznál, sem az ABC-ben, sem a hivatalban. A magyar és az egyetemes történelemben is voltak olyan időszakok, amikor a hatalom a tehetetlenségét úgy palástolta, hogy bűnbakokat keresett. Ezt a szerepet nagyon gyakran a kisebbségben élőkre osztották. Az „oszd meg és uralkodj” hatalmi stratégiája régóta közismert. Az elmúlt néhány hónap politikai csatározásaiban, balsikereiben többször felvetődött a sajtó szerepe és felelőssége. Nem jól állt hozzá a sorsdöntő kérdésekhez, nem látta meg az ügy fontosságát, olyan dolgokat írt meg, amelyekről hallgatnia kellett volna. Mindez azért jut most eszembe, mert a közelmúltban az orvosi kamara megyei szervezetének közgyűlésén felvetetette valaki: minden orvosokról szóló cikket, rádió és tévétudósítást a megyei főorvossal láttamoztatni kellene. Nincs szükség —.éppen a beteg-orvos kapcsolat érdekében — az olyan közleményekre, amelyek orvosi, egészségügyi műhibáról, pontatlanságról szólnak. A felszólalók között mindössze egy akadt — ő sem aratott tetszést —, aki azt mondta: A demokratizálódás szükségszerű következménye, hogy nem maradnak rejtve az egészségügy működési zavarai. A közvélemény jogosan igényli a hiteles és korrekt tájékoztatást. Mert nem az-rendíti meg a betegek bizalmát, ha az orvosok a legjobb szándékuk ellenére, a legalaposabb körültekintés dacára hibát vétenek. Sőt! Emberek ők is, joguk van a tévedéshez, akkor is, ha ez nagyon ritkán tragikus következményekkel jár. A bizalom- vesztést nem az őszinte szembenézés, a hiteles felelősségvállalás idézi elő, hanem az, ha a szőnyeg alá akarják söpörni a hibát, a jévedést. Ha egységesen fellépnek annak érdekében, hogy kifplé meglegyen a hibátlanság, a tévedhetetlenség látszata. Tisztelni kell az embert. Megbecsülni őszinteséggel, nyíltsággal. A hibák, a mulasztások feltárása, megmutatása az esetek túlnyomó többségében nem szolgál sanda szándékokat. Vannak időszakok ebben az országban — mondta valaki —, amikor a gazdasági nehézségeken bűnbakok keresésével akarnak túljutni. Ilyenkor mindig kéznél vannak az orvosok. Azt hittem, rosszul hallok. Azért rossz az egészségügyi ellátás, mert rossz a sajtó? Nem takarítják a járdát. A sajtó tehet róla? F élelmetesen felcserélődnek a szerepek. Rossz az egészségügyi ellátás, mert rossz a struktúra, pazarló minden szempontból: Elkótyavetyéli a szellemi és az anyagi forrásokat. Nem kapta meg évtizedeken át azokat a fejlesztéseket, amelyekre pedig szüksége lett volna. És így tovább... Oe érinthetetlenséget, cenzúrát követelni valamiféle betegénekre hivatkozva?! Ettől a gondolkodásmódtól bizony már régen még kellett volna szabadulni. A beteg és az orvos érdekében egyaránt. Nagy István Attila Elias Lönnrot 1835. február 28-án írta alá a Hági Kalevala előszavát, s bocsátotta útjára a finn nemzeti eposzt, amely későbbi, kibővített formájában bejárta az egész világot. A finnek — felismerve e mű nemzeti jelentőségét — már több mint száz éve rendszeresen megemlékeznek erről az eseményről, s február 28-át a Kalevala és a finn kultúra napjává nyilvánították. A Régi Kalevalát 14 év múlva egy újabb, terjedelmesebb változat követte, amely 50 énekben, több mint 22 000 sorban adja elő az öreg karjalai énekmondóktól gyűjtött dalokat, amelyek csupán a Kajaaniban élő körorvos, Elias Lönnrot kitartó munkájának, meg-megújuló gyűjtőútjainak, az óriási anyag hozzáértő válogatásának és rendszerezésének eredményeképpen rendeződtek eposszá. Finn hősi eposz — abban a formában, ahogy ma is olvashatjuk —- sohasem létezett. Híven ragaszkodva a népi tűnőkhöz (versekhez), hősi eposszá Lönnrot formálta őket, s ha csak lehetett, nem változtatott a népi énekesektől lejegyzett sorokon. De mi is valójában a Kalevala? Valóság vagy mítosz? A finnek elődeinek a sötét Pohjolában lakó ellenfelekkel való küzdelmét megörökítő hősének? Vagy talán ennél sokkal távolabbi múltba visszanyúló mítosz a világ és a Föld keletkezéséről? És ki volt Väinämöinen? Talán sámán, mindentudó varázsló, aki ismeri mindennek a titkát, s a bűvös dalokkal mindent legyőz? Vagy mégis inkább egyszerű, hétköznapi ember, akit a szerencse olykor ugyanúgy elkerül, mint bárki mást? És mi volt a szampó, a csodamalom, mely mindent őröl, ami az emberi jóléthez szükséges? A mesék világából ismert világtartó oszlop-e az alapja, vagy talán egy bálvány? Nehéz ezekre a kérdésekre válaszolni, de talán nem is fontos annak, aki át tudja adni magát a Kalevala varázsának, ahol a valóság oly észrevétlenül szövődik bele a csodák és mesék világába. Ám e csodás, bűvös világ sem rejtheti el szemünk elől a finn ember küzdelmes hétköznapjait, a zord természettel vívott harcát. A Kalevala varázsa Aksell Gallen-Kallela: jou Kahalnen bosszúja Nem csoda hát, hogy e küzdelmekkel teli, misztikus elemekkel átszőtt, olykor látomásszerű világ nemcsak a finn emberek gondolkodásmódjára hatott, hanem mélyen átitatta a művészet minden ágát: az irodaimat, a zenét, a képző- és iparművészetet. Väinämöinen kantelejátékáról már a Kalevala megjelenése előtt is készült dombormű, s a későbbi finn festők és szobrászok is szívesen fordultak a ka- levalai témához. Közülük a legkiemelkedőbb és legismertebb Akseli Gallen Kallela, aki első nagy nemzetközi sikerét az 1900-as párizsi világkiállítás finn pavilonjának kupolájára festett Kalevala-témájú freskóival érte el. Híres, Kalevala ihlette festményei azonban már korábban megszülettek: az Aino-legenda, A szampó kovácsolása, Kullervo átka, Joukahainen bosszúja, Lemminkeinen anyja vagy A csónak panasza. Ezek a képek a finn nemzeti romantika legjobb alkotásai, amelyeken a francia műhelyekben tanult könnyedség a karjalai népművészet jegyeivel s a Kalevala látomásos, álomszerű világával keverednek. A képzőművészeket megihlető kalevalai témák a zeneszerzőkre is nagy hatással voltak. Talán egyetlen ismert eposz sem vált a zeneköltők olyan gazdag tárházává, mint a Kalevala. Mégis talán Jean Sibelius zenéje forrt össze legszorosabban a Kalevalával. Nem csoda, ha ő maga így vallott az eposszal való kapcsolatáról: „Olvasom a Kalevalát, és a lelkemben muzsikát hallok. így alkotok!” S valóban, a leikéiben muzsikáló dallamokból sorra születtek a Kalevala-témájú zenedarabok: a Kullervo-szimfónia, a Karélia, Tuonela hattyúja, Lemminkeinen és a lányok, Lemminkeinen Tuonelában, Lemminkeinen visszatérése, Pohjola lánya, A tűz eredete. A Kalevala — amelyet csaknem 40 nyelvre fordítottak le teljesen vagy részben — nemcsak a finn irodalmat és művészeti életet pezsdítette meg, hanem nagy hatással volt más népek művészetére, s közöttük is különösen jelentős szerepet töltött be a magyar művelődéstörténetben. Az öt teljes fordítás — Barna Ferdinánd, Vikár Béla, Nagy Kálmán, Rácz István és Szente Imre — segítségével a magyar irodalom szerves részévé vált; ott bujkál József Attila Ódájának soraiban, Kodály zenéjében, Szász Endre és Baász Imre Ka- levala-illusztrációiban. Sőt, egy nyíregyházi festő, Berecz András — a magyar népdalokból készített sorozata után — a finn népköltészethez fordult, s néhány Kalevala-témájú képet is festett. Az idei Kalevala-napról nemcsak Finnországban, hanem Magyarország több általános és középiskolájában is megemlékeznek, mivel a Magyar—Finn Társaság és a Művelődési Minisztérium felhívására a magyar iskolák finn hetet szerveznek, melynek rendezvényei február utolsó hetében a Kalevala-nap idejére esnek. Révay Valéria Finn hét a megye iskoláiban Krutilla József: Jégvirág Iskolakereső Szükség van-e a magyar iskolastruktúra megváltoztatására? Indokolt-e központilag, koncepcionálisan irányítani az átalakulási folyamatot? Melyek azok a követendő alapelvek, melyeknek érvényre kell jutniuk egy markánsabb szerkezet-átrendeződés esetén? Akarják-e, s ha igen, hogyan fogadják a pedagógusok az újító törekvéseket? Ezekre a kérdésekre próbált válaszolni Hoffmann Rózsa, a budapesti Németh László Gimnázium igazgatója, a Független Pedagógus Fórum alapító tagja a megyei pedagógiai intézetben tartott előadásában. A nagyszámú érdeklődő is jelezte: a téma aktualitását megyénk pedagógusai is pontosan érzékelik, hiszen naponta tapasztalják munkájukban azokat a működési zavarokat, melyek okai éppen a megmerevedett iskolaszerkezetben gyökereznek. Az átalakulás elodázhatatlan- ságát több tényező is alátámasztja: az oktatásügy általános színvonalemelésének szükségessége; az eddigi tartalomcentrikus reformok helyett egy pedagógiai szempontú szerkezetváltás végrehajtása; a különböző iskolafokok és típusok közötti „átfedések" kiküszöbölése; egy olyan új iskolamodell kialakítása, mely a pályaválasztás kényszerét jobban „elnyújtaná” időben, s több választási alternatívát kínálna a diákoknak. Természetesen a tények feltárása önmagában még nem biztosítja a megoldás realitását. Ehhez kormányzati ráhangolódás és okos döntések sora is szükségeltetik! Átgondolt oktatáspolitikai koncepció s az ezzel összhangban megalkotandó új oktatási törvény (mely tartalmazza a struktúraváltáshoz a szakmai és működtetési garanciákat!) hiányában a felvetések a hipotézisek szintjén maradhatnak. Egy mihamarabb kimunkálandó, központilag meghatározott követelmény- és vizsgarendszer az egyik legfontosabb előfeltétele a szerkezetváltásnak. A tizenkét éves oktatási folyamat ugyanis három közbeiktatott vizsgafokozattal tagolható (tizenkét, tizenhat és tizennyolc éves korban), s valójában biztosítéka az átalakulás alapelveinek (rugalmasság, differenciáltság, átjárhatóság az iskolatípusok között, a minőség- és követel- ményelvűség) érvényesítésére. A Független Pedagógus Fórum szakértői a „6+6’’-os iskolamodell (hat éves alapkézés + hat éves, líceumszerű, általános, középfokú műveltséget adó iskola, melyből különböző szakkép- zési-specializálódási elágazások eredeztethetők) mellett foglaltak állást tervezetükben. A jelenleg igen népszerű nyolcosztályos gimnáziumot, megítélésük szerint, nem lenne célszerű tömeg- oktatási formaként kezelni, ugyanis ez az alternatíva főként a gyorsabban érő gyerekek számára lehet igazán kedvező. Kállai János Bizalombetegség
