Kelet-Magyarország, 1991. február (51. évfolyam, 27-50. szám)

1991-02-02 / 28. szám

1991. február 2. HÉTVÉGI MELLÉKLETE A TIPP M anapság a miniszte­rek úgy jönnek- mennek közöttünk az országban, ahogy soha eddig. Régebben is divat volt az ilyesmi, de ekkora méreteket nem öltött a „nép közé járás". Egy-egy ilyen összejövetelnek a hangulata pedig végre közelít ahhoz, amilyennek lennie kell. Ettől aztán az illető főember időn­ként kutyaszorítóba kerül. Kupa pénzügyminisztert nemrég a tv kamerái előtt a ménfőcsanaki polgárok iz- zasztották meg — ke­ményen állta a kritikát. Min­ket a múlt héten Siklós Csa­ba tisztelt meg, akire a pos­tát, a vasutat, nemrég pedig még a környezetvédelmet és a vízügyet is rábízta An­tall József. Az alább követ­kező történet a mátészalkai „aktíváról” való. „Az én fizetésem nem túl alacsony, tizenkétezer fo­rint fölött van” — kezdte a középvezetői beosztásban dolgozó, nem túl idős vas­utas. „Képzelje magát a he­lyembe, Miniszter Ur! Ha ki­fizetem a törlesztéseket, plusz még most az 1500 fo­rint megemelt kamatot, meg a gyerektartást két gyerek után — mert hát elvál­tam —, marad a kö­vetkező fizetésig negyven- nyolc forintom.” A férfi hangja a vége felé gyanú­san elcsuklott. Nem is foly­tatta, a hangsúly fent ma­radt, a levegő megtelt fe­szültséggel. A miniszter, aki addig ele­gáns módon kapásból vála­szolgatott, hosszú másod­percekig meredt az illetőre. Mit lehet erre válaszolni, gondolkodtam magamban. A pénztelenségen csak a pénz segít. A miniszter pe­dig nemigen fog a zsebéből előhúzni egy borítékot, sem fizetésemelési értesítést. Siklós Csaba hátrasimította őszülő haját, aztán kivágta: „Magának, kedves barátom, legjobb lenne megnősül­ni!” A teremben a hallgatás még ijesztőbbé vált. Az agyakban forogtak, kavarog­tak a gondolatok: viccel ez az ember? Vagy komolyan gondolja? Egy színházi pre­mieren lehet ilyen nyomasz­tó a sztár számára a közön­ség némasága. Ám az élet, a nagy rendező, a gyöngyö­ző homlokú miniszter segít­ségére sietett. A postások oldaláról megszólalt valaki. „Vegyél el barátom egy pos­táskisasszonyt! Elváltat, sok gyerekkel, van belőlük elég.” Felcsattant a megváltó kacagás, feloldódott a moc­canatlan emberek arca, hir­telen mindenki beszélni kez­dett a társának, és még a szegény sorsú vasutas hátát is elkezdték veregetni: Na látod, na látod, meg kell nő­sülni. A párbeszéd az előadó és közönsége között új erőre kapott, jó hangulatban folyt tovább és fejeződött be. A kérdés azonban kérdés ma­radt, a jelenség pedig él ve­lünk, keseríti hétköznapjain­kat. Tűz és víz C supa nagy ember: Nagy Ferenc József miniszter, Nagy Tamás, az Agrárszövetség vezetője, ugyan­onnan Nagy Husszein Tibor... Nagy szellemek, ha találkoznak, nagy dolgok történnek. El lesz boronáivá? — elemezte a helyzet kilátásait kollégám a minap. Valóban tűz és víz a földjét követelő paraszt, és a nagyüzemet védő, le- zöldbárózott, agronómus? Az eddigiekből erre lehetett kö­vetkeztetni, hiszen nem nagyon takarékoskodott egyik fél sem a válogatott sértésekkel. A közös nyilatkozatnak már maga a ténye is akkora hala­dás, hogy érdemes tovább vizsgálódni, mélyebb összefüg­géseket keresni. A felsorolás pedig, amely megmutatja mennyi mindenben találtak kölcsönösen elfogadható platfor­mot, már-már bizonyítéknak tűnik, hogy valóban „el lesz boronáivá” az ellentétek nagy része. Lehet-e ez egyáltalán másképpen? Gyűlölheti e a kisgazda apa az agronómus fiát? Meglepő lehetne egy vizsgálat eredménye, ha felmér­né valaki, mennyi a családi összefonódás a két tábor között. Mert bizony a „zabbul zab kél”. Lehet-e tartósan haragban egymással a magas tudással felvértezett nagyüzemi szakembergárda tapasztalata ősei földszeretetével, szorgalmával és tulajdonlási vágyával? Sajnos lehet. Eleddig erre szolgált bizonyítékokkal mindkét tábor. A végtelenségig azonban mégsem. Ez a következte­tésem nem a mostani összeborulásból ered, hanem a két előbbi tényből. Haragvás ugyanis jöhet még, mert túl szép a menyasszony, ki tudja hová fordul az ügy. Az agrárágazat viszonyai a múlt rendszerben is idegen testként ékelődtek a létezett szocializmusba. Az „igaz kol­hoz” ugyanis sokkal messzebb ment volna a tagság jog­fosztásával, erre történtek próbálkozások. A mai viszonyok pedig egyelőre sehová sem illeszkednek, és az a csoda, ha egyáltalán fennmarad valami folyamatosság, és egyáltalán lesz mit aratni a nyáron. A múlt kiváltságaitól — legalábbis azok nagy részétől — nyilvánvalóan meg kell válnia annak a rétegnek, amely a kisgazdákkal ma ellenkezik, tőlük azonban nemigen válhat meg a magyar mezőgazdaság. Ha maguk a kisgazdák is felülkerekednek árvalányhajas álmaikon, és végre mindenki által elfogadható módon rendeződnek a tulajdonviszonyok, szükségszerűen nyugvópontra kell jutnia a dolgoknak. Még­iscsak nevetséges volna, ha itt van Európa közepén néhány millió hektáros zsíros föld, egy korábban világszerte elismert termelési színvonal — tízmillió enni akaró száj, és akkor gurdaly veri fel a magyar rónát. Esik Sándor Finnugor családi album Normantas Paulius képei a Pál Gyula- teremben Normantas Pau­lius, Litvániából hazánkba települt fotóművész képei láthatók a nyíregy­házi Pál Gyula-te­remben február 4- ig. A látogató egyetlen pillanat alatt három na­gyon erős szállal is kötődik a lát­ványhoz. Meglepő, hogyan lehet valaki ennyire megszállott és céltuda­tos, hogy kb. 42 ezer kilométert bebarangol, felkeresi az eltűnő­ben lévő finnugor népeket, az egzotikus keleti kultúrákat, meg­örökítve a még láthatót, doku­mentálja a jelenben a visszavon­hatatlanul elmúlót. Nem véletlen, hogy a kiállítás képeit nem egy magyar fotográfus készítette ál­lami megrendelésre — a magyar mentalitásnak már régen nem része a másik emberért érzett önzetlen aggódás. A litván fotós szeretetteljes közeledését a sarkkörtől Tibetig mindenütt egy­formán fogadták az emberek. A következő szoros kötést a képek néprajzi háttere adta szá­momra. A nem szakember szá­mára is nagyon tanulságos elné­zegetni a képeket, mert nekünk, innen, nem mindennapi pl. a tibe­ti építészet vagy az újgur öltözködés. A képeken a hang- súlytalan részek szándékosan ilyen motívumokkal töltöttek. MANÓ BROLIAI - AMDO TIBETIEÖIAI Ugyanitt érdemes megemlé­kezni a litván „Keresztdomb” sorozat politikai éléről. A látvány alapján elmondhatjuk, hogy ez a szent hely olyan, mint a világ egyik csodája. A képek nagy műgonddal készült kompozíciók. De ha valaki még arról is érte­sült, hogy a Brezsnyev-korszak- ban hányszor tolták el dózerek­kel és másnapra újra több tíz ezer kereszt állt a dombon, sok­kal többet megérthet a baltikumi emberek érzékeny lelkivilágából, és már nem a kompozíció tiszta­sága, érdekessége, vagy a lát­vány egzotikuma jelentik számá­ra e képek lényegét. A fotográfiai vonal legfonto­sabb jellegzetessége a szerző agyon egyszerű eszköz- használata. Semmi hókuszpó­kusz. Egy átlagos országos fotó- kiállításon ma már a trükkök és képmódosító technikák olyan ar­zenálját vonultatják fel a résztve­vők, hogy egy jobbérzésű látoga­tó elriad és a tájékára sem megy a galériának, ha ott fotókat muto­gatnak. Normantas Paulius kiállításán minden klasszikus és mani­pulációmentes. Soha nem láthat­tunk tőle grafikus-szolarizált és helyenként barnított fotókat egyszerűen azért, mert idegen a leikétől a fotóművészet-csinálás. Ő fényképeket készít, és a legki­sebb gondja is nagyobb annál, hogy ezek végül a fotóművészet illetőségi területén landolnak-e. Az ő módszere egészen más. Utazik, fényképez, laborál, archi­vál, publikál. Ami megszületik, sajátja lesz, és megosztja ve­lünk. Nagyon érdekes a keleti filo­zófiák hatását felfedezni a ké­pein. Itt nem arra gondolok, hogy mondjuk a tibeti képein egy ko­lostor motívumait láthatjuk. Ezt akkor is képes ábrázolni, ha Nyíregyházán fényképez valami nagyon egyszerű tárgyat, és a buddhizmus függőleges erői su­gároznak belőle. A kiállítás ren­dezése során is sikerült ezt na­gyon szerencsésen belopni. Ünneprontás nélkül akarom leírni a kiállítás színes fotóival kapcsolatban, hogy itt láthatóan egy számára idegen területre té­vedt a szerző. Még arról sincs szó, hogy ezek ne lennének ja­varészt jó fotók, de sajnos a leg­jobbak fekete-fehérben még job­bak lehettek volna. Szerepe le­hetett megszületésükben a szponzorok elvárásainak, vagy kikötéseinek, ugyanis nem hi­szem el, hogy saját magától egész életében egyetlen színes felvételt is készített volna a szer­ző. Végül minden kiállításnak az a sorsa, hogy lebontják, átadja he­lyét a galériában a követ­kezőnek. Aki speizolni szeretne magának a látottak szellemisé­géből, annak az „Apadó forrá­sok” c. könyvét ajánlanám a pol­cára. Boros György KETTANNYELVU ISKOLÁK MEREV MÉRCÉK Kevesebb titokzatoskodással és idegeske­déssel, mint korábban, rendben lezajlottak — még az elmúlt év novemberében — a két tanítási nyelvű iskolák felvételi vizsgái, s azóta már a „boldogító igen”-röl, ill. az eluta­sításról szóló értesítéseket is megkapták az érintettek, talán már azok is (124 ilyen tanuló volt a közel 11000 felvételiző közül), akiket valamilyen adminisztrációs pontatlanság következtében (személyi szám elírása, az is­kolakódok hibás jelölése stb.) a számítógé­pes feldolgozás során nem tudtak azonosíta­ni. Az érdeklődés az ilyen típusú iskolák (közöttük vannak szak­képző intézmények is) iránt — jóllehet az utóbbi években más, hasonlóan intenzív nyelvoktatást „megcélzó” formációk is kiala­kultak — alig mérséklődött, leg­feljebb az arányokban fedezhető fel módosulás; erősödött a divat­nyelvek pozíciója (angol, német), s csaknem eltűnt (a tiszalöki gimnáziumra vonatkozóan a „csaknem” is elhagyható) az orosz a palettáról. Jóllehet, már 32 különböző tanulmányi időtar­tamú intézmény közül lehetett választani (elvileg akár mind a 32-t isi), a reális esély a „beke­rülésre” kb, 14-15%-os lehetett csak a tanulói keretszámok (átla­gosan 36 fő/osztály) függvényé­ben. így aztán érthető, hogy a nem könnyű írásbeli vizsga, illet­ve az elért eredmények csak keveseknek biztosították a felvé­telt. A kéttan nyelvű iskolák két­harmada ugyanis csupán az ab­szolút teljesítményértékek alap­ján végzi a beiskolázást, szóbeli és pályaalkalmassági mindössze 11 intézményben differenciálja tovább az írásbelin elért százalé­kok alapján rangsoroló listát. A felvételi mechanizmus korszerű­sítésének, változtatásának, jogi buktatói kiküszöbölésének is egyik megválaszolandó kérdése lehet a jövőben, hogy továbbra is megmarad-e a tesztteljesítmény- centrikus döntési rendszer, vagy kidolgoznak egy árnyaltabb, az egyes iskolák felvételi autonó­miájának jobban megfelelő módszert. A kísérletet'irányító szakem­berek véleménye e tekintetben megoszlik. Többek szerint a je­lenlegi három (a célnyelvből is vizsgázóknak négy) tesztből álló írásbeli is igen jól szelektál, holt­versenyre (századszázalékra azonos eredményre) legfeljebb a felvételre már amúgy sem szá­mítható középmezőnyben lehet példákat találni. A legtöbb tanuló három, nem elsősorban a tárgyi ismereteket mérő tesztet old(ott) meg a vizsgán: szövegtanit (ol­vasás-értés), matematikait és egy ún. kognitív feladatsort. Látszólag tehát semmi gond, semmi különösebb előkészület nem igényeltetik! Az igazsághoz azonban hoz­zátartozik, hogy ezek a feladat­sorok, ill. megoldásuk egy sajá­tos logikájú gondolkodásmódot, absztraháló képességet, kreati­vitást, taktikai érzéket is feltéte­leznek, s ami ennél is fontosabb: hasonló jellegűekkel a tanulók döntő többsége sohasem találko­zott az általános iskolában. Jo­gos felvetésként fogalmazódott meg tehát különböző fórumokon, hogy a már „lejárt” tesztek külön kiadványként jelenjenek meg (erre volt már példa régebben is), s ha mást nem is, a szemlé­letalakítást, a megoldási gyakor­lat rutinját segítsék. Lényeges továbbá, hogy ezt a füzetecskét minden érdeklődő beszerezhes­se, ill. az általános iskolák meg­kaphassák. A közelmúltban lebonyolított írásbeli feladatonként eltérő mér­tékű eredménytelensége is az előbb megfogalmazott kívánal­mat erősíti. A 40—70% között „szóródó” teljesítmények azt mutatják, hogy a legtöbb tanuló­nak komoly erőpróbát jelentettek a feladatok. (A „legsűrűbb" a 60%-os szóródási sáv volt.) A mostani, alacsonyabb értékű százalékos mutatók nem a fel- készültség, a rátermettség hiá­nyával, hanem sokkal inkább a feladatok nehézségével magya­rázhatók, ill. a már emlegetett megoldási rutinhiánnyal. Érde­kes momentum, hogy az ún. kognitív (értelmi képességeket vizsgáló) tesztet igen kevesen oldották meg, gondolván: tréfá­ról, játékról van szó (a feladatok sugalltak is valami ilyen érzést), ezért nem is kell vele időt tölteni! Megyénk egyetlen — talpon maradt — kéttannyelvű gimná­ziuma a nagykállói. Ebbe a né­met oktatási nyelvű iskolába 195 tanuló jelentkezett első helyen (72 helyre), s még további 100 jelölte meg az intézményt a va­riációk valamelyikeként. Hazai (megyei) terepről 129-en próbál­koztak, s némiképp figyelmezte­tő, hogy a felvehetők közül csak huszonhármán megyebeliek, kö­zöttük „egyszem” nagykállói! Pedig a felvételhez szükséges alsó ponthatár — több kétnyelvű iskoláéval összevetve — nem volt magas, mindössze 45,3%. A túljelentkezés mutatja: Nagykál- lónak továbbra sincsenek be­iskolázási gondjai, s eddigi ered­ményei alá is támasztják nép­szerűségét. Ahhoz viszont, hogy szűkebb pátriánk gyerekei közül minél nagyobb számban tanulhassa­nak ebben a gimnáziumban, még szélesebb körű propaganda, erő­teljesebb odafigyelés az érdeklő­dő tanulókra, s lehetőség szerint: pontosabb, részletesebb és idő­ben érkező tájékoztatás szüksé­ges. Kállai János 7 || Kelet bh a Magyarország

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom