Kelet-Magyarország, 1991. február (51. évfolyam, 27-50. szám)
1991-02-02 / 28. szám
1991. február 2. HÉTVÉGI MELLÉKLETE Középszerű labdarúgók és zseniális énekesek Hatalmi líra Plakátpárbaj Tovarisok valutáért Egy ideje laza unalom lengte körül a minden év őszén szokásos plakátkiállítást. Ahol kiosztották az év legjobb plakátja díjat, s mindenki gyorsan elfelejtette ezeket (is). Most két választás eseményei mozgatták meg a fantáziát. A grafikusokét, a megrendelőkét, s olykor még a nézőkét is. Amikor is nemcsak a plakátok „párbajoztak”, hanem a járókelők is át- meg továbbírták, -rajzolták a szöveget, a képeket. Nyoma sincs a hajdani unalomnak a Magyar Nemzeti Galériában, A változás jelei címmel 1988—1990 plakátjaiból rendezett kiállításán. Noha azt sem lehet mondani, hogy minden plakát csupa magas művészi igényű alkotás lenne. A háromszáz — méretben, témában, megfogalmazásban — eltérő falragasz mégis a mai, meg a tavalyi és azelőtti utca képét hozza be a múzeum falai közé. A dolgok természete miatt a legtöbb a politikai plakát. Ismert grafikusoktól (Pócs Péter, Ducki Krysztof, Árendás József, Pin- czehelyi Sándor, Orosz István) és ismeretlen alkotóktól. A szó legszorosabb értelmében. Merthogy a választási plakátok egy részéről szinte lehetetlen kideríteni, ki a szerzője. „Mintha a megrendelők szükséges rosszként alkalmazták volna a reklámgrafikát — véli Bakos Katalin, a kiállítás rendezője. A magyar politikai plakátnak mélyek a gyökerei. Legnagyobb teljesítményeit a Tanácsköztársaság idején érte el, s hasonlóan kimagasló korszaka volt az 1945 utáni koalíció időszaka. Ezt a két hullámhegyet azóta sem érte el az alkalmazott grafika ezen ága. S a mai politikai plakát előzményei is máshonnan — éppen a múltat újraértékelő filmeket, színdarabokat, underground koncerteket, performance-eket hirdető falragaszok közül emelkednek ki. (Jellemző adat, hogy a londoni Victoria and Albert Museum már tavaly beszerezte a legfontosabb magyar politikai plakátokat, s a British Museum a múlt év elején bemutatta a „kelet-európai változások jeleit”. Az olyan feltűnő plakátoknak, mint a Tovariscsi konyec feliratúnak, már megjelenésük hetében valutaárfolyamai alakultak ki a külföldi gyűjtők körében.) Molnár Kálmán plakátja Ducki Krysztof filmplakátja A változás jelei című kiállítás nemcsak az egyes önálló grafikára törekvő műveknek ad helyet, hanem azt a három év alatt kibontakozó plakátpárbajt is bemutatni kívánja, ami az utcákon kibontakozott, s amelyek a változás szimbolikus vagy banális jelei. K. M. Csanády János: Orkán ordít ...forgatja csáklyáját a vérpiros este, mint vitorla fátylát, egy-egy felhőt ránt le ■ nem fújja szél fent: a lobogó selyme kókadozik, pedig hej-de-égrekelne! A zászlórúd orra Nyugat felé mutat, Keletnek integet, recseg-ropog a tat, a komp forgolódik visszavágyva egyre mondát morzsolgatva a mesés keletre! De nem, nem lehet ezt, arrafelé nincs nyom, viharok seprője elverte-törölte, lelked-szíved-lelked ha oda is húzna az éji Hold-fényben, visszatérsz reggelre; itt kell tusakodni, itt kell hadakozni, a két roppant part közt lánccal horgonyozni, mesés napnyugatról új verset koholni... itt kell, itt kell, itt kell... míg viharos este göngyöli be felleg vásznait vörösbe, orkánját ordítva a fülünkbe fújja, lobogót, vitorlát bont és szaggat ujja! Nagy István Attila Álltái Álltái a sugárözönben Röntgen-sugár ölelésben torokszorító magányban lezuhant váltakkal nyitódni készülő hűvös tenyerekkel álltái a fuldokló csöndben hallgatásra kárhozottan befelé kiabálva vártál a sugárözönben Röntgen-sugár virradatban a megszülető szóra simogató csöndjére parázsló lobogására ott dobogtam szived alatt mellkasodnak feszültem kilüktettem bőröd alól hús tenyeredbe csukódtam Nagy Lajos: Lány tulipánokkal A haj ószöktető « utóbbi időkben mind több visz- szaemlékezés lát napvilágot a második világháborúról. A megjelenő írások túlnyomó része a keleti fronton történtekkel foglalkozik. Annak a többszázezernyi magyarnak a sorsáról, akik a nyugati fronton harcoltak, s estek fogságba, alig- alig beszélünk. Ám, hogy teljes képet kaphassunk a világháború magyar vonatkozású történéseiről, róluk is szót kell ejtenünk. Él Nyíregyházán egy kis gödrös, falusias utcában egy idős ember, Kecskeméti Kálmán, aki régóta szerette volna már elmondani az életét, a háborús élményeit. Néhány óvatos próbálkozás után most látta alkalmasnak az időt erre. Ülünk a csendes Rigó utcai lakás nagyobbik szobájában, és arról beszél a házigazdánk, hogy ő „csupán” egy bekerült nyíregyházi, Esztergom vármegyében, Tokodon született. Bányászcsaládból származik, s az elemi után ő is leszállt a mélybe. Aztán jött a katonaság, a 14. kerékpáros zászlóalj Esztergomban, s mikor már várta a leszerelést, kitört az égiháború. — Vásárosnaményba dobtak át bennünket, s mikor visszakaptuk Kárpátalját, Nagyszőlősre vezényelték át a csapatunkat. Végre letelt a katonaidő, s megkérdezték tőlünk, tisztesektől, hogy akarunk-e állami szolgálatban maradni. Én igent mondtam, s a csendőrséghez kerültem. A 8. kassai kerület parancsnoksága Sóstófürdőre helyezett, mint próbaszolgálatost, nyolcvanöt pengős havi javadalmazással. Tizennyolc hónap után véglegesítettek, egészen negyvennégy őszéig ott szolgáltam. De ahogy jött a front, minket nyomtak mind nyugatabbra. Már valahol a határ környékén jártunk, mikor észbekaptunk, hogy hohó... még itt kell hagyni az országot! De hiába volt a berzenkedés. A német tábori csendőrök szemünk láttára lőtték agyon azt, aki vissza mert fordulni... Negyvenöt telén, s tavaszán tökéletes volt a zűrzavar Bajorországban. Később is, sokáig. Ott lézengett Kecskeméti Kálmán is a társaival, s fogalma sem volt arról, mit hoz a jövő. Végül egy magyar tábori kórház konyhavezetője lett, majd megjöttek az amerikaiak. Kerített két rossz biciklit, megjavította, s egy Párkány környéki, felvidéki barátjával hazaindult. München mellől Sóstóra. Kerékpárral. Úgy, ahogy az isten teremtette őket. Pontosabban nem, hisz volt rajtuk ruha, bakancs. De élelem egy falatnyi sem. Majd csak lesz valahogy... gondolták. Már valahol Regensburg környékén jártak, fakuló hajnali csillagok kísérték útjukat. || Kelet. Magyarország 8 _________ A nAI ITIK A nemcsak táborokba gyűjti, de el is • wl— I I lix« távolítja egymástól az embereket. Olykor azokat is, akik valaha egy szellemi mozgalomba, egy közös eszmény követői közé tartoztak. Azt hiszem, ilyen elidegenülés történt az irodalom úgynevezett „népnemzeti" irányzatában is. (A „népnemzeti” kifejezésen most ne vitatkozzunk! Magam is tudom, hogy ami igazán nemzeti, az már az egyetemes műveltséget is gazdagítja.) A széttagolódás egyik oka minden bizonnyal az, hogy az említett „áramlat” néhány meghatározó írója, költője közvetlen politikai tisztséget vállalt a hatalmon lévő pártban, holott — szerintem — nem ez lenne a feladata. Kölcsönveszem Kosztolányi szavait, hogy véleményemet indokoljam: „Shakespeare-nél nyilván nincs különb emberismerő. Mégse őt küldeném el egy tárgyalásra, ahol a létem érdekei forognak kockán, hanem egy jól fésült gentlemant, aki olyan közönséges, mint maga az élet; egy minden hájjal megkent államférfiút bíznék meg ügyem védelmével, akiben a telekügynök szimata párosul a kígyó ravaszságával. Az ábrázoló, föltáró ember- ismeret más, mint az alkalmazott, gyakorlati emberismeret.” Egy másik paradoxon: miközben a kormány nincs híján íróknak, az irodalom talán most szenvedi a legnagyobb vérveszteségeket. Csak egyetlen precedens: kulturális lapok szűnnek meg, (ezek közül legjobban a Magyar Naplót sajnálom), ugyanakkor virágzik a pornó, a ponyva. (Bár az igazsághoz hozzátartozik: ezt nem írók terjesztik.) Efféle ellentmondások foglalkoztatták a Magyar Rádió irodalmi hetilapja, a Magyar írás munkatársát nemrégiben. A riporter (Antall István) először Lezsák Sándortól kérdezte meg, hogyan lehetséges autonómnak, kritikusnak, a hatalmon kívüliek képviselőjének maradni — hatalmi helyzetben. Egyáltalán lehetséges-e? Lezsák megnyerőén felelt. Azt mondta, hogy úgy érzi, időben sikerült kicsusszannia a hatalom öleléséből — mely mindenkor lehet halálos is. Most egy mozgalmat szervez, amely nem tapad szigorúan az MDF-hez, ezenkívül nem zárja ki a verset, a drámát, azt sem, hogy jókat lehessen beszélgetni, csavarogni. Munkájának része a Lakitelek Alapítvány életre hívása is. Ennek célja: újabb, különböző szellemi műhelyek: népfőiskolák, tanfolyamok, menedzserképzők, folyóiratok támogatása. ppixi"'|| kirí/ magamban ezzel a férfival, csak DCiXULIitix egyvalamit nem tudtam még feledni: azt a gyászbeszédet, amit Ratkó József koporsójánál tartott ’89-ben. Az politikai szónoklat volt — a nagykállói református templom kellős közepén. Személyes fájdalomról szó sem esett benne. Arról annál inkább, miként fog elégtételt venni az MDF -annyi művész korai haláláért. Jó lett volna odamenni hozzá, és szólni arról, hogy az eltávozott nem kívánt elégtételt szerezni a szenvedéseiért... De feleslegesnek éreztem. Ezentúl talán könnyebb szívvel fogom hallgatni Lezsákot. Nem úgy Czakó Gábort, aki az MDF etikai bizottságának tagja és kormányfőtanácsos. Nem omolok rá, hisz ki vagyok én? — de nem értem. Több dolog miatt. Az említett műsorban azt nyilatkozta:,,...a politikai és a művészi gondolkodás... szellemileg igazából ösz- szeegyeztethetetlen. De az emberi életben pontosan az a gyönyörű, hogy egyszerre vagyunk középszerű labdarúgók és zseniális énekesek...” Később így folytatta: ...... a hatalom természetesen megrontja az embert..., mert egyszerűen nem képes személyesen találkozni azokkal az életmotívumokkal, amelyek nélkül nem lehet pontosan tudni, hogy mi van az országban... Hogy ez... mit fog jelenteni az énszámomra, azt nem tudom.” Én sem, csak kérdezem: nem áll-e fenn a veszély, hogy egy „zseniális énekessel” fizetünk, egy „középszerű labdarúgóért”? Isten őrizzen, hogy így legyen! A Czakó-interjúban is szóba kerültek a megszűnt kulturális lapok, melyeket a pénztelenség vert szét. Az író-politikus arról beszélt: például a Magyar Naplót úgy tudta volna megmenteni a kormány, ha a 20 milliós veszteségét mondjuk a magyar lírától elvont összegből finanszírozta volna. Akkor most nem jelennének meg verseskönyvek. pc cm MFfílNT csak n®ztem- Mert ®n se k'' CM IVIkaili I vántam soha azt a variációt, amit Czakó felvázolt. Viszont: mikor havonta levonják állampolgári adómat, akkor naivan azt remélem: a színvonalas lapok eltartására is hagynak belőle. Ha nem fordul a kocka, nem „táborokban", de egy szál egyedül maradhatnak a toll művészei. (Aztán: esetleg az olvasók is.) Mint ahogy a Magyar írásban megszólalt (nyírségi születésű) Szőllősi Zoltán. Álljon itt legvégül József Attila-i, Pillinszky János-i mélységű művének részlete (nem vészmadárkodásként): „Koromnak egyetlen közös élménye maradt — igen paradox módon — a magány. Magányos vagyok, és szégyellem magányomat. A magány nem emberhez méltó álllapot, ahogy nem az az éhezés sem, a hazátlanság sem, az otthontalanság sem, a családtalanság sem, a szerelem és szeretet nélküli élet.” Gyüre Ágnes ^USzombati OAL^QIAl I
