Kelet-Magyarország, 1990. december (50. évfolyam, 282-305. szám)

1990-12-08 / 288. szám

II Kelel­A Magyarország NYELVEBEN ELED A NEMZETISÉG A VÁLTOZÁS, a rendszer- váltás gon­dolata elérte a kárpátaljai iskolákat is. Az okta­táspolitikusok azt már látják, sőt el is fogadják, hogy ami van, az nem jó, de hogy hogyan és merre kellene indulni, abban nemcsak a tanács­talanság, a bizonytalanság nagy, hanem jószeri­vel még a minden változáshoz nélkülözhetetlen tettrekészség is hiányzik. Persze ez az ítélet sommás. A dolog itt korántsem egyszerű. Hely­zetüket a merev iskolastruktúrán, az iskola- rendszer fejletlenségén és szétszórtságán, az intézményrendszeren uralkodó szélsőséges ál­lami monopolizmuson túl erősen bonyolítják a térség ismert népességi, nemzetiségi viszonyai. Iskolaügyben pedig ez utóbbi — éppen napjaink történelmi tapasztalatából tudható —, hogy mennyi veszélyt, feszültséget akkumulálhat, vál­hat kerékkötőjévé egészséges társadalmi moz­gásoknak. Kárpátalján azonban a kétségtelen jelenlévő peresztrojka szele még olajfaágakat lenget, a helyi politikában és a helyi társadalomban — úgy tűnik —, bölcs megértéssel próbálják kezelni a történelmi realitásokat. Iskolaügyben itt naciona­lizmus ma még nem tapasztalható. Az irányítás a nemzetiségek e területen tett kezdeményezést elfogadja, és támogatni igyekszik. Bölcs belátás­sal ismerik fel, miként Vaszil Rosszul, a területi közoktatási főosztály vezetője a Kárpáti Igaz Szó 1990. november 3-i számában nyilatkozta: „Évtizedek mulasztását kell pótolni”. KÁRPÁTALJÁN * ™S?9r aránya 13 %, ezzel szemben az általános isko­lák tanulóinak mindössze 8,6 %-a jár magyar is­kolákba, de ennél nem jobb a helyzet az óvodák­ban sem, és lényegesen rosszabb a középfokon. Különösen elgondolkodtató, hogy főleg a jelen­tős magyarlakta területeken is mennyire sok a pótolnivaló. A terület 737 iskolájából mindössze 59 a tiszta magyar nyelvű, 18-ban vegyesen ta­nulnak magyar—ukrán nyelven, 8-ban az orosz .anyanyelvűkkel kpzös, az iskola, 3-ban pedig i^gyütlJajájh^tó, a ;ipagy*ir—ukrán éa(a& gcosz nyelvű oktatás. Igen figyelemreméltó azonban az elmozdulás. Egy év alatt 6 új magyar nyelvű iskola kezdte meg működését pl. az ungvári járásban Császló- don és a beregszászi járásban Gecsében, de magyar osztályok nyíltak a helmed, a ráhói és a jacinai ukrán illetve orosz iskolákban is. Érdekes jelenség, amire a fentebb idézett interjú is utal: .....az ukrán és az orosz iskolákban egyre foko­zottabb érdeklődés nyilvánul meg a magyar nyelv elsajátítása iránt”. Ennek az igénynek ele­get téve, Ungváron, Munkácson, valamint a nagyszőlősi, a munkácsi, a ráhói, a técsői, a huszti járásban — összesen csaknam harminc tanintézetben — oktatják fakultatív jelleggel a magyar nyelvet. Ezt az oktatási formát döntően ott szervezik, ahol ma még hiányzik a magyar iskola, így a jelentős létszámú magyar népesség mind sikeresebben ragaszkodhat gyermeke anyanyelven történő oktatásához. A magyar is­kolaügyben kialakult kedvezőbbé váló folyamat­ra talán legszemléletesebben az első osztályok­ba beiratkozottak számának (arányának) alaku­lása utal, mert míg pl. az 1988-89-es tanévben az első osztályban tanuló magyar kisdiákok szá­ma 1622 volt, ami az összes első osztályosok­nak 7,5 %-a, addig a jelen tanévben számuk 2147-re emelkedett, arányuk pedig 9,5 %-ra módosult. Jövőre meg akarják nyitni Ungváron, Munkácson, Huszton, Beregszászon az első gimnáziumokat, több helyen pedig már a szak­képzésben is indítottak magyar nyelvű osztályo­kat. A QAI ITIH’A niindenhatósá- ~1 Igát előbb-utóbb ott is a szakma szolgálata, a demokrácia uralma kell, hogy átvegye. Egy ilyen iskolapolitika már tovább szélesítheti a terület nemzetiségeinek oktatásfejlesztését is. A megkezdett úton való továbblépésnek azonban itt számos más aka­dállyal is számolnia kell. Mindenekelőtt külön utalnék az iskolarendszer fejletlenségére, tárgyi, dologi ellátottságának rendkívül alacsony szint­jére, a megfelelően képzett (magyar) óvónők, tanítók, tanárok súlyos hiányára és nem utolsó­sorban az oktatási segédeszközök, ezen belül is a tankönyvellátás (nem csak magyar nyelvű) mind sokasodó nehézségeire. így érthető, hogy a magyar kollégáink, a kárpátaljai magyar isko­lák elsősorban ez utóbbiakban várnak tőlünk több segítséget. Sokra értékelik eddigi fáradozá­sainkat, amit a tanárképzésben és továbbkép­zésben való közreműködésünkben, a tanköny­vellátásban (megjegyzem, hogy ma az általunk kijuttatott 3000 db ABC-s könyvből tanul a kis­diákjaik többsége), az eszközfejlesztésben és a tehetséggondozásban nyújtunk. Ezektől ösztönözve, ezek szellemében a Mű­velődési és Közoktatási Minisztérium megbízá­sából Megyei Pedagógiai Intézetünk és az Ung­vári Pedagógus Továbbképző Intézet a napok­ban együttműködési megállapodást kötöft. Eb­ben közösen vállaltuk fel a kárpátaljai magyar iskolák pedagógusainak továbbképzését, az is­kolák tanügyi dokumentumokkal való ellátását, magyar tudománytörténeti, földrajzi és népisme­reti tankönyvek közös írását és kiadását, a hazai iskolakísérletek némelyikének kinti kipróbálását, a tehetséggondozásban való közreműködést és a közös taneszközfejlesztést. TÁVOLABBRA szovjet—” ukrán barátaink együttműködésünktől — nem tit­kolva — azt is remélik, hogy megyénkén keresztül közelebb juthatnak a haladó magyar iskolai törekvésekhez, ezáltal a távoli Európá­hoz' Kuknyó János Benjámin László: Nap nap után Nap nap után, év év után odábbállt, ha mit hozott, elvitte mind — limlomokat hagytak hátra neked, fakuló fényképeit az életnek, ami egykor a tiéd volt. Elhagytak, el barátaid, egyre többen gyülekeznek a föld alatti országban, kihűlt ajkukon a néma intelemmel, hogy utolsó napodra annyi marad, amennyit másoknak adtál. Megismerted az anyaggal viaskodók iázatát és gyönyörűségét, 'megdolgoztál kudarcaidért is — Emlékeidet lapozva ne bújj meg falaid közt, i munka ne hulljon ki kezedből: háncs más esélyed, ■ jgy amíg még vannak nappalaid és éjszakáid, együtt tudj élni magaddal, kén feküdj le, könnyű szívvel ébredj. Sipos Nóra: Teremtés (sgrafittó; zománcozott réz) HÉTVÉGI MELLÉKLETE 1990. december 8. Bölcsen, rezignáltan... HETVENÖT ÉVE SZÜLETETT BENJÁMIN LÁSZLÓ Azok a „romlatlan új­szülöttek”, akiket éber­ségre intett, most van­nak férfikoruk delén, hiszen figyelmeztetése az ötvenes évek köze­pén, a nagy csalódások és felismerések éveiben született. A harminca­sok mára valóban kel­lően józanok, s átve­szik, átvehetik a sorsuk, meg egy ország irányí­tását, amely egészen más úton jár majd, mint ama nemzedék hitte, amelynek tagja volt Benjámin László is. A Munkásírók csoportjából, de a „munkásirodalom” le­szűkítő felfogásának sosem engedve, úgy indult a pályá­nak, hogy egy emberibb, igazságosabb társadalom megvalósítása áll majd osztá­lya és nemzete előtt. S ha az ötvenes évek legelején írt is sematikus verseket — meg­győződés nélkülit sosem. Számon tartani nem is e mo­rális tartásért kell, hanem azért, mert a szocializmusnak nevezett — mára elvetéltnek tekinthető — kísérlet roppant történelmi csalódását ő fejez­te ki — valószínűleg egész Kelet-Közép-Európát tekintve — kortársai közül a legmé­lyebb tragikummal. Mert az elkövetett bűnökkel nemhogy egyenértékű, de talán még súlyosabb az a csalódás, hogy igaz emberi jó szándé­kot, sorsokat és reményeket áldozott fel a hibás politika, egy utópia kíméletlen megva­lósítása. Benjámin László az 1956- os forradalmat követő mély depressziója után sem adta fel azokat a nemes eszmé1 nyékét, amelyeknek jegyében elindult az úton. Történelmi folyamatosságának és a maga eszmei küzdelmének volt nagyerejű verse a költő újramegszólalásakor a Vérző zászlók alatt. Ö maga a könyvtárosi létbe vonult visz- sza, s a „köznapi dolgok igé­zetébe”. A hetvenes években még egyszer — nem könnyű szív­vel — újra kiállt a közélet me­zőire, elvállalta az Új Tükör egyik szerkesztői tisztét. Ké­sőbb ő lett a főszerkesztő, de a napi csatározásokban már nem kívánt részt venni. Higgadt volt, néha kimért, néha derűs, aki sosem pa­naszkodott a régi sérelmek, a valamikori hitek nyomán ka­pott indokolat­lan támadások miatt. A költő­szerep amúgy is zavarta. A kétkeziek vilá­gában gyanús eme ténykedés helyett, ahogy írta: „Hej, let­tem volna in­kább futballis­ta”. Nem mondta, de akik ismerték, tudták, érez­ték: idegenked­ve nézte — nem a világot, amit nagyon is szeretett — mindazt, ami körülötte ifjúko­ri eszméi meg­valósulásának kinevezve, de azt meg sem közelítve, ki­alakult. Jóslata, kívánsága — túl korán is — bekövetkezett, be­következőben van. Az ember­ség gyönyörében így írt: „Az lesz, az! A boldog kor!— min­den dolgaimnak / értelmük azzal leszen ott, hogy már nem értik őket.” A fiaskónak bizonyult küz­delmek tanúját, megharcolóját bizony elfelejtik. Benjámin László most lenne hetvenöt éves, s költészete most „ős­kövületnek” tűnhet, pedig Arany János-i bölcs rezigná- cióval írt sorait újraolvasva a múlt és a közelmúlt zsarátno­kát fedezhetjük fel, s általa önmagunkat érthetjük jobban. S ha a költőt felednénk is — ezt nem feledhetjük. Marafkó László Hm ényes Elek így ír a F szatmári svábokról: | „kik a királyi váro- ,1', sokban laknak szép, . szálas, szorgalmatos és művelt emberek. Azok pedig, kiket gr. Károlyi Antal, József a Sváb kerületből, s Németország­nak más vidékeiből is kihívott, s terjedelmes jószágaiban letelepí­tett, száraz, sovány testalkatú emberek, szőkék, gyenge sza- básúak, szerfelett takarékosak, de egyszersmind igen szorgal­matos, okos és vagyonos földmí- velők, kiktől a magyarok is sokat tanultak. Ők tenyésztenek a megyében legjobb lovakat, a dohány termesztést és szőlőmí- velést kedvelik.” A XVIII. század folyamán (1712-től 1798-ig, 86 esztendő alatt) Szatmár megyében — Fé­nyes is utal rá — a kialakult ho­mogén sváb telepek létrejötte a Károlyi család nevéhez fűződik. Károlyi Sándor — a szatmári béke megteremtője — egyike volt a legtöbb svábot telepítő föl­desuraknak. Már a békekötést követően azonnal megkezdi a te­lepítést. A vállaji utcán, a boltba tipegő öregek így vallanak magukról: „Sem magyarok, sem nímötök — mink sovábok vagyunk!” Csűrös János így tudja a vál­laji svábok történetét: „A Rákóc- zi-szabadságharc, a hosszú há­borúskodás megtizedelte a kör­nyék lakosságát. A földek elva­dultak, parlagon maradtak. Árvi­zek pusztítottak, járványok jöt­tek. Szárazság és éhség, a ma­radék lakosság földönfutó lett. Mérk esztendőkig kihalt telepü­lés volt. Őseinket szép szóval, ígéretekkel Károlyi felhajtói ide­csalogatták. Hajókkal hozták a Dunán Pestig, majd fogadott szekerekkel ide a Károlyi birtok­ra. Évekig éheztek, földkunyhók­ban laktak, sokan hazaszöktek, elpusztúltak, megnyomorodtak, megőrültek. Csak a maradék tu­dott évtizedek múlva lábraállni.” A telepítés okmánytárát is­merjük, így nyomon követhetjük az eseményeket. 1712 júniusá­ban írja Károlyi Pozsonyból fele­ségének: „több mint 14.000 öm­lik lefelé, Magyarország felé." Útközben sokan éhenhaltak vagy visszafordultak. Mindezek ellenére még ebben az évben Csanáloson, Kaplonyban, Cso- maközön és Károlyban 168 sváb családfőt írtak össze, akik kizá­rólag Württemberg vidékéről, a Fekete-erdő környékéről települ­tek át. Egy 1716-os becslés sze­rint az 1400 szatmári telepes­családból 1000 visszatért hazá­jába, 200 meghalt és csupán 200 maradt itt. Károlyi különböző kedvezmények ígéretével pró­bálta helybenmaradásra bírni őket, több-kevesebb sikerrel. így például a háromévi adómentes­ségen túl engedélyezte nekik a szabadköltözködést, de csak abban az esetben, ha helyettest állítanak maguk helyébe. Német községi önkormányzatot, maguk közül való és választott bírót, német iskolát, német grófi alkal­mazottat és német papot ígért a nagyobbrészt földműves, kisebbrészt kézműves megtele­pültöknek. Az ígéret és a szatmári való­ság keserves, emberöltőt meg­haladó évtizedei alatt — a végle­ges faluképek kialakulásáig — nyomon követhetjük az esemé­nyeket. Elősorolhatnánk a halá­szok, hálókötők, molnárok, a te­jért majd meghaló kicsinyek és öregek az ökörvásárlást szorgal­mazók, a vetőmagot, fejőstehe­neket igénylők, a maradék pén­züktől megfosztottak, a gabona vetőmag igazságtalan kiosztása ellen tiltakozók, a maguk költsé­gén idejöttek, a lovak vásárlásá­tól eltiltottak, az .új falunak való irtásokban megrokkantak, a név­jegyzékekből kimaradottak, az összeírások elől menekülők, a végleges gazdatelkek tulajdono­sainak, a mérnökök által kijelölt és kimért házhelyek gazdáinak, a román falubeliekkel való ve- szekedőknek, a hoppon mara­dottaknak, az átkölözőknek pa­naszait — de minek! Magukkal vitték a jeltelen, néhol még fel­fellelhető sváb rangos temetők sarok-zugaiba, egy-egy gótbe- tűs, alig olvasható sírfeliratba. Botorkálva járom az odaáti kaplonyi, majtényi, bélteki, fényi, csanálosi, homoródi, csomaközi, szaniszlói, az ideád mérki, válla­ji, zajtai temetőket. A mái gene­ráció az új temetőrésiben a ran­gos, dombra épített stáció közöt­ti kőcsoda „öröklakások” virá­gos kertjeit gondozza, kapálja, öntözi, sváb alapossággal. Ar­rébb földbetaposott nagybánya­környéki mészkőkeresztek, fel­irat nélküliek. Ahogy szemréve- szem, soha nem is volt rajtuk fe­lirat. Svábul-németül nem írhat­ták? Magyarul nem akarták? Maradt az üzenetnélküli sírjel! Az utódok, míg éltek, tudták, hol „pihen” a „mutter" a';,fater”, más meg minek tudja! Csak a pap dacolt, dacol a zajtai sváb temető pókhálós, fa- tuskós, gyökeres, bodzabokros kripta-magányábán. 8

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom