Kelet-Magyarország, 1990. december (50. évfolyam, 282-305. szám)
1990-12-08 / 288. szám
1990: december 8. II Kelet a Magyarország hétvégi melléklete 9 BESZELGETES SAROSI KATIVAL Azelőtt boldog voltam — A felvételeidet még ma is gyakran hallani a rádióban, de fellépésedről régóta nem tudok. r*. Körülbelül két éve voltam utoljára színpadon. A Kabos- showban szerepeltem a Vidám Színpadon, nagy sikerrel ment. Szép előadás volt. De többször már nem akarók fellépni. — Miért? — Úgy éreztem, itt van az ideje abbahagyni. Ezt a szakmát nem lehet a végtelenségig csinálni. Most már egészen más a stílus is. Idővel pedig az ember külsőleg is óhatatlanul megváltozik... Édesanyámmal és a húgommal élek, a fiam már elköltözött, megnősült, van egy kislánya is. Nem vagyok rosszkedvű, csak azelőtt boldog voltam, most meg vannak boldog óráim... És ez nagy különbség. — Mikor volt az,.azelőtt"? — A férjem, Zsoldos Imre tragikus halála... Öt éve volt a karambol... Ez volt az életem választóvonala. Addig maximálisan szerencsés és boldog embernek érezhettem magam. Utána pedig minden összeomlott. Hozzá kellett szoknom egy másfajta élethez. Huszonöt évet éltem Imrével, és annak a második felében kizárólag vele léptem fel. Utána újból elölről kellett kezdeni az egyedütiiellépést... Harminc évig énekeltem! És én annyira komolyan vettem minden fellépésem! Teljesen mindegy volt, hogy az Erkel Színházban vagy egy vidéki kul- túrházban lépek fel, hogy dupla gázsiért vagy pénz nélkül. Mindig, mindenhol a maximumot akartam adni. — Egyáltalán hogyan lettél táncdalénekes? — Már kisgyerek korom óta imádtam a zenét... Egy dolog biztos volt az életemben, hogy én mindenképpen énekelni akarok. Ez volt az életcélom. Mást el sem tudtam volna képzelni. Ha úgy adódik, akkor egy életen át például az opera kórusában énekeltem volna, vagy bárhol. Húszéves korom óta folyamatosan tanultam énekelni, 1958-ban kezdtem Budapesten egy lokálban, a Moulin Rouge-ban. Imrével egy év múlva találkoztam, amikor bementem a rádióba próbát énekelni. — Hogyan indult vele a kapcsolatod? Rögtön beleszerettél? — Ó, igen! Kedves, jó humorú, mindig vidám ember volt. Bárkit nagyon hamar le tudott venni a lábáról, mindenkit meg tudott hódítani. Én pedig alig vártam, hogy egy olyan ember hódítson meg, akivel maximálisan jól ér- .zem magam, és akire ráadásul fel lehet nézni... Mi Imrével úgy passzoltunk össze, mintha egy pénzdarabot kettétörnek, és utána összeillesztenek. És ezért volt nekem elmondhatatlanul szörnyű csapás az ő halála! Amibe én is majdnem belehaltam... Az volt a nagy szerencsém, hogy akkor született az unokám, és a fiam is mellettem volt... — A régi lemezeidet gyakran hallgatod? — Nem. Soha nem hallgatom. Pedig rengeteg lemezem jelent meg, legalább ötven. A rádióban is van háromszáz-négyszáz felvételem. De az a helyzet, én nem szeretek a múltban járni. Csak a jelenben. E. É. Egy régi kép Sárosi Katiról A bozótba lépve eltolom az arcomhoz tapadó pókhálót a bodzaággal együtt, s a vaskerítés kibicsaklott ajtaját átlépve a tornyos kripta kifeszített, pántos vasajtaja előtt állok. Olvasom az ajtó feletti feliratot: „Itt az út véget ér!” A kripta elhanyagolt állapotban. Bent régi oltár — valószínűleg a hajdani templomé — közepén szekrényes, kulcsos szentségtartó, felette Mária-szobor, ölében Jézus, oldalt két-két szárnyaszegett angyal, majd négy gyertyatartó, és az oltár jobb oldalán faragott misekönyvállvány. Az oltár alatt három sírkamra. A baloldali felett: „Az Úr az én örökségem!” Juhász János érdemes főesperes, nyugalmazott plébános, gyémántmisés áldozópap, született 1872. május 25. meghalt 1957. február 22-én. „Ahol nyugvik a nyáj, ott pihen a pásztor is." — felirat. 'Trianon után a honi szatmári részen mindössze három sváb település maradt: Mérk, Vállaj és Zajta. Mindhárom másodlagos telepítések révén jött létre. Károlyi Ferenc 1746-ban vásárolta meg Mérket és Vállajt Aspre- mont Károly gróftól. Legelőször Vállaj települt be svábokkal. 1749, elején már 40 gazdát írtak • össze, mellettük 9-10 magyar családot. 1779-ben már 68 sváb családfő élt Vállajon, míg magyar egy sem. Mérkre 1772-ben telepít először Károlyi Antal svábokat. A legtöbben Csanálosról érkeznek, de ekkor még itt lakik 39 magyar és rutén gazda is. Zajta ugyan már nem tartozott a ' Károlyi-uradalomhoz, mégis, 1790-ben betelepült svábokkal, akik főleg Kaplonyból, Erdődről ékeznek. Magda Pál jegyzi fel Zajtárói 1819-ben: „már ma nincs köztük olyan boldogtalan, ki magyarul ne tudna, sőt, néhol, mint például Zajtán kis idő múltával nyelvüket elfelejtik.” Elfelejtették? Tény, hogy ma a faluban, a román határ mezsgyéjén egyetlen ember sem tud németül. Az asszimiláció ellenére miben maradtak mégis svábok a Szatmárba települtek? — kérdezzük manapság. Csűrös János így látja: „Vállaj határa két részre oszlott. A gróf majorsági földjeire és az úrbéres gazdák telkeire. Nálunk egy birtok föld 22-24 hold volt. Az állatokat a közös legelőn tartottuk, az erdő is közös volt. A faluban 72 gazdálkodó család volt. 54 zsellér, ezek nagyrészt iparosok lettek, kőművesek, ácsok, asztalosok, kovácsok. 4 család mindenes volt, ahogy az öregek mondták. Különösen az állattartást kedveltük, a marhatartást meg a lótartást. A lófajták közül a kis-nosz- tár, nagy-nosztár, a nóniusz, meg a gidrán volt a legbecsesebb. Minden háznál legalább négy ló, meg két-három csikó volt. A teheneket és a lovakat az éjjeli legelőn tartották, bár a lovakat inkább a lókertben, amit kör- beárkoltak és a partját beültették gledícsiával. A disznók a csürhé- re jártak, a hízókat befogtuk és a hídlásos ólban tartottuk. Leginkább mangalicát, amit váltakozva, hol tengerivel, hol makkal etettünk, így lett a szalonnája réteges. A vállaji sváb sonka és szalonna onnan kapta a „svábos ízt", hogy fokhagymás páclében érlelődik, majd huzatos helyen szikkad, s így kerül enyhe tölgyfafüstre. A kolbászba fokhagyma, szekfűszeg, bors, majoránna, só gyúródik belé és gyenge füstön érlelődik.” Szamosvári György képesített kőművest faggatom 1980 nyarán. Elmondja, hogy beszél és ért svábul. Templomokat is épített. Apja is kőműves volt, két testvére szintén kőműves, a harmadik gépész, a negyedik tanítónő, kettő pedig ferencesrendi szerzetes. A vállaji csűrök teteje 1892-ben leégett —- emlékezik —, ettől kezdve építik a falazatot téglából és fedik cseréppel. A sváboknál a csűr fontosabb volt, mint a lakóház — bizonygatja —, mivel itt egy fedél alatt volt állat, bor, takarmány, gép, szekér, gazdasági felszerelés, szerszámok. A 20-24 holdas gazda 25 méter hosszú, 12-15 méter széles csűrt épített. A csűrben szemben baloldalt kis kamra volt, alatta pince. A szerszámokat a kamrában tartották, a krumplit meg a bort a pincében. A jobb oldalon a katonaól, a sol- data stall volt, itt tartották a katonaságnak nevelt lovakat. A csűrben öt-öt fiók volt jobbról és balról. Minden fiók 5 méter hosszú és 2,5 méter széles. A fiókok között középen, a csűr piacán két szekér is el tudott járni lovakkal. Régen nyomtattak a csűr piacán, később behúzatták a cséplőgépet és úgy csépeltek. A fiókokban szalmát, gépeket, felszerelést (vetőgép, eke, borona, henger) tartottak. A fiókok feletti „Robbanásveszély” Harcos politikai szembenállásaink megnyilvánulásai között lassan „elkallódik” a társadalom, és mindent eltakar a pártok presztízsének növeléséért folytatott küzdelem. Az ország szerencséjére, a politikai arénáktól távol dolgozgat még egykét ember, akiknek az a meggyőződése, hogy vannak olyan feladatok nemzedéktársaink előtt, melyeket pártpolitikai hovatartozástól függetlenül kell kezelnünk és megoldanunk. Ilyen például a drogveszély. Néhány éve már a rádió, a tévé és az írott sajtó is megkongatta a vészharangot, de mintha az utóbbi időben ismét közöny burkolná a témát. Pedig az országhatárok megnyitásával, a hazai legális és illegális valutaforgalom megnövekedésével, a forint várható konvertibilitásával, a magyar bűnüldöző szervek tehetetlenségével párhuzamosan növekszik a kábítószerfogyasztás veszélyessége. Erre figyelmeztet az a levél is, amit Gerevich József pszichiáter és Bácskai Erika szociológus aláírásával minden egyéni körzet képviselője megkapott. A levélhez négy térképet mellékeltek az aláírók. Lármafák ezek a térképek. Robbanásveszélyt jelző SOS-jelek. A NEVI DROGPROGRAM kutatói 1990 januárjában kérdőívvel fordultak az ország összes körzeti orvosához, az általuk számon tartott drogfogyasztók országos regisztrálása céljából. A megkapott válaszokból döbbenetes kép rajzolódik elénk. Hadd idézzem a levél egy mondatát: „A körzeti orvosok 25 475 rendszeres drogfogyasztóról számoltak be." Döbbenetes ez a szám, ismétlem, mert ez csak a jéghegy csúcsa. Csak az orvosilag megfogható esetek és egye- dek vétettek számításba. Elgondolkoztatóak a szerek fajtái ís.: íme: marihuana, szerves oldószerek, benzodiazepinek, barbipadláson tárolták a morzsaszénát, bükkönyt, a kényesebb takarmányt. A közel 90 éves Szakolcay (Solomayer) Leóval ülök a mérki „katolikus”, vagy „sváb" utcában (Béke u. 20. sz.), a lakóház tornácán egy gerendán, melyben az évszám 1820. (Födémcsere volt, de a szép gerendát sajnálták tűzre aprítani, végigfektették dísznek a tornácon). Életéről faggatom az öreget. Mondja, hogy az első világháborúig Vállajon szinte kizárólagosan a legidősebb fiú örökölte a vagyont, a többi testvér szakmát tanult: tanító, pap vagy apáca lett. (Vállajon is volt egy apácazárda.) Amikor megnősültem — magyarázza — megkaptam a vagyont, az öregek eltartására szerződést kötöttünk. (Kikötötték a szabad tüzelést, vagy elegendő tűzifát kellett adni, ezenkívül 4 mázsa búzát, 4 mázsa rozsot és haszonélvezeti földet kellett adni. ■■■H régi gazda a gazA ? daság átadása f után hátraköltözött a „Pfreandner- hausba”. Mérken nem beszéltek magyarokról meg svábokról, hanem reformátusokról és katolikusokról. Egymáshoz, egymás utcájába soha nem költöztek be. Azért ellentét is akadt a falu lakói között, bármennyire is „tűrték egymást”. Versbe szedve így vélekednek egymásról: „Mérka-Mérka Zumpapack, Vallei-Vallei scheni Stadt, Chinal-Chinal Stiegla Rosa, Karol-Karol Rom-kibl. ” „Mér-Mérk rongycsomó, Vállaj-Vállaj szép város, Csanálos-Csanálos rózsáskert, Károly-Károly római kert." Farkas József túrátok, hallucigének (LSD), gyógyszeres op iátok, házi ópiumkészítmények, kokain, pszichostimulánsok. Nem vagyok szakember a témában, de azt tudom, hogy a marihuana, a kokain és az ópium már a kemény drogok csoportjába tartozik. Aligha van, aki meg tudná mondani, hogy az orvosilag ma még regisztrálatlan drogfogyasztók milyen fajtáival rongálják önmagukat és a társadalmat. A térképről leolvasható másik döbbenetes következtetés, hogy nincs az országnak olyan pontja, ahol ne regisztráltak volna az orvosok vészhelyzetet. Sajnálattal kell megállapítanunk, hogy bár a gazdasági, társadalmi fejlettség legalsó grádicsán áll Sza- bolcs-Szatmár-Bereg megye, de a drogfogyasztásban hazánk legveszélyesebb zónája. Sza- bolcs-Szatmár-Bereg megye körzeti orvosai 2412 drogfogyasztóról tudnak. Ez azt jelenti, hogy a megyében élő 572 242 ember közül 2412 azoknak a drogfogyasztóknak a száma, akik e szenvedélyük révén már kapcsolatba kerültek körzeti orvosokkal. Szomorú tény tehát, hogy Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében minden ezer emberből négynél több rendszeres drogfogyasztó szorul orvosi és társadalmi segítségre. Ismételnem kell: «z a legfertőzöttebb területe az országnak. Fertőzöt- tebb, mint Budapest, ahol a 2 016 132 lakosra 5028 drogfogyasztó esik, tehát Budapesten kétezer lakosra esik annyi kábítószerező, mint Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében ezerre. Döbbenetes és cselekvésre kényszerítő ez a szám. íme egy társadalmi deviancia, egy veszélyhelyzet, ahol orvosoknak, lelkészeknek, pszichológusoknak, tanároknak, iskolaigazgatóknak, rendőrségnek, közbiztonsági szerveknek, országgyűlési képviselőknek, politikai pártoknak, művelődési szakembereknek, Szabolcs-Szatmár-Bereg megye felelős közigazgatási dolgozóinak, polgármestereinek, a települések önkormányzati képviselőinek, a jövőért felelősséget érző minden embernek össze kellene fogni, s e robbanásveszélyt el kellene hárítani. E téren ugyanis nincs helye a pártoskodásnak, nincs helye a presztízsépítgetésnek. És nincs helye még annak az érvnek sem, hogy az én falumban nincsenek drogosok, mert mindenütt vannak, íme az adatok, országgyűlési választókörzetenként: Nyíregyházán 560 drogfogyasztó találtatott 1990-ben, s ehhez az 1-es számú választó- körzethez tartozó térségekből még 16, a 2-es számú körzet „vidékeiről” 61 veszélyeztetett számláltatott össze. A tiszavasvári körzet településein 219; a Nagykállóhoz tartozó 4-es körzet drogfogyasztóinak a száma 191. Baktalórántháza térségében, az 5-ös választókörzetben 138; a 6-os körzetben, melynek székhelye Nyírbátor, 196 kábítószerező; a 8-as, tehát vásárosnaményi körzetben 104; a 9-es, vagy mátészalkai körzetben 134; a 10-es vagy fehér- gyarmati körzetben 118 drogfogyasztót regisztráltak a körzeti orvosok. Szándékosan hagytam utoljára a 7-es, a kisvárdai körzet adatait. Ebben a körzetben ugyanis 1990-ben, tehát ebben az évben 675 drogfogyasztóról adtak hírt a körzeti orvosok. Ami azt is jelzi, hogy e térségben vagy egy nagyon veszélyes góc lappang, avagy a drogutaztatás valamilyen megálló-elosztó helye „bujkálhat” itt. Hangsúlyoznám, nem vagyok a témában szakember. Orvosilag sem tudom pontosan felmérni a fogyasztott drogok fajtáit és azok egészségre veszélyes fokát. Társadalomtörténészként és botcsinálta politikusként érzékelem csak a veszedelmet. Ez viszont megérzésem szerint súlyosabb annál, semhogy egyszerűen rendőrségi vagy közbiztonsági ügyként kezelje térségünk lakossága ezt-•ártársadalmi devianciát. Nagyon sürgősen tennünk kell minden lehetségest a veszély elhárítására. Ezért hát rendhagyó módon engedtessék meg, hogy kéréssel forduljak mindazokhoz, akiknek szakértelmük, gyakorlati tapasztalatuk, segítőkészségük megszólaltatja lelkiismeretüket: levélben vagy telefonon jelezzék segítő szándékukat a Magyar Demokrata FórurTi Megyei Koordinációs Irodájában (4400 Nyíregyháza, Felszabadulás tér 6. Tel.: 11- 183), hogy amennyiben lehetséges, megszervezzük a veszély elhárításának, csökkentésének lehetséges módozatait. E témában minden ötlet, minden megoldási kísérlet kényszerűen sürget, mert nemcsak a számadatok riasztóak. Itt emberi sorsokról, fiatalokról, jövőnkről van szó. Bárha ne lenne késő összefogásunk. Takács Péter SVÁBOKRÓL Petkes József: Kazimierz
