Kelet-Magyarország, 1990. december (50. évfolyam, 282-305. szám)

1990-12-01 / 282. szám

1990. december 1.

Másképpen lesz végre?

Várakozni veszélyes

N

éhány üzemünk, vállalatunk, intézményünk igazgatói szobájának ajtajára úgy tűnik, nem ártana kitenni a „Várakozni veszélyes” táblát. Egyes helyeken ugyanis a közismert újraválasztási, pályázatos rendszer miatt, a vezetők némelyike fordítva üli meg a lovat. Mintha nem a sörényébe kapaszkodna, hanem a ló farkát fogná. De komolyra fordítva a szót, nem egy munkahelyen tapasztalható, hogy a vezető várakozik, nem tudja, marad-e a helyén vagy sem, s így addig teng-leng, nem akar komolyabban belevágni az egyébként vészesen tornyosuló munkába.

Útitársam mesélte, hogy már szánalmas, ahogyan az igazgatójuk viselkedik. Félnapokig jár-kel a folyosón, a gondnokkal, sofőrökkel, mindenkivel riyájaskodik, jópofás- kodik, csak éppen a munkája marad. Várja, hogy megerősítsék, addig nem strapálja magát, pedig a cég jócskán leült az idei esztendőben, és jó lenne legalább a jövő év első lépcsőit valahogy megalapozni, hogy ne kopogtasson az ajtón a kilátástalanság, a munka- nélküliség.

Persze, így általánosságban emlegemi a vezetőket nem éppen etikus dolog, vethetné közbe bárki, hisz számosán vannak olyanok, akiknek úgymondván a napjai meg vannak számlálva, mégis az utolsó órát is tisztességgel végig dolgozzák. Már rég nem bizonyítani akarnak, nem is a saját székük miatt ügyködnek,

egyszerűen a vérükben van, hogy amíg azon a poszton vannak^ »hová helyezték őket, addig becsülettel el kell végezni a napi feladatokat. Létezik egy ilyen vezetőréteg is, amelynek tagjait alig, vagy egyáltalán nem zavarja, marad-e az első számú vezető posztján, vagy másod-, harmadhegedűsként folytatja a munkát. Dolgozik, mert nem is tud mást tenni. Nem tud, nem akar várakozási álláspontra helyezkedni...

Ha valamikor szükség volt rátermett, tehetséges vezetőkre, most ennek a korát éljük. Nincs szükség természetesen újrateremteni a régi mítoszt, vagy új babérokat fonni a főnökök feje köré. Ismerünk olyan cégeket, ahol közepes vezetői tehetséggel és erényekkel megáldott emberek, igaz eddig központi vezérléssel, a felszínen tartották a vállalatot, míg számos kiváló vezető nem bírt a cégét körülvevő és az azt lehúzó gondokkal. Különösen a megváltozott piaci viszonyokkal. Alulmaradt, bár mint vezető, kitűnőre vizsgázhatott volna.

A mostani várakozók egy kicsit hasonlítanak azokhoz — a közúti balesetek példájánál maradva —, akik cserben hagyják áldozatukat. A várakozás emberek százait, ezreit érinti. Ezért nagy a felelősségük azoknak, akik előbb megvárják, merre fordul a sorsuk, és csak azután folytatják vagy kezdik el az érdemi munkájukat. A várakozás ugyanis köztudottan nem a holnapba, hanem a tegnapba visz...

Nyitott ajtó

E gy színháztörténeti sorozatban hallottam a rádióban a napjainkban is időszerű mondást: Paulay Ede,; a Nemzeti Színház egykori igazgatója megparancsolta a színházi ajtónállónak — akkor így hívták, szolgának —, hogy mindenkit engedjen be az igazgatói szobába. Nem kell senkit bejelenteni, nem kell előzetesen bejelentkezni, az igazgató ajtaja mindig nyitva állt és mindenkit fogadott... Már csak azért is, mondta állítólag, amikor erről faggatták, mert soha nem tudom, aki Hozzám valamiért, segítségért jön, egyszer nem én szorulok-e az ő segítségére...

Megfogott a múltszázadi színigazgató imponáló stílusa, s eszembe jutott, milyen nehezen lehetett — az átlagállampolgárnak, de még az ő képviseletükben járó-kelő toliforgatónak is olykor — bejutni egy-egy hatalmassághoz. Nem is olyan rég. Igaz, a személyes kapcsolat, az ismeretség rendszerint segített, de ki segített azon, akit a magasságos főnök nem ismert. Ez jár az eszemben a formálódó önkormányzatok első —• olykor bizonytalannak látszó — lépéseit hallván. Vajon sikerül-e majd, ha nem is azonnal, eljutni addig, hogy a hivatalokba — elsősorban a város és a községházákra gondolok — úgy mehessen be az állampolgár, hogy ne kelljen tartania a megszégyenüléstől, a megleckézte- téstől, s ahol nem fogják küldözgetni, nem csak a tizedrangú előadó, hanem az ügyben szakavatott és a döntésben illetékes osztály-, főosztályvezető tárgyal majd vele. Nem szeretnék azonban a naivitás kelepcéjébe esni, jól tudom, az állampolgári igény egyik oldalon azt kívánja, sürgeti, követeli: csökkentsék az ésszerűség határáig minden hivatal létszámát. Elege van a felduzzasztott, alibi tevékenységet végző ügyintézők „apparátusából”. Elfogadható létszámú gárda intézze az ügyeket, de azok viszont valóban intézzék is. De az állampolgár kívánsága a gyors, szakszerű, emberséges bánásmód, ügyintézés is. Vajon össze lehet a kettőt egyeztetni?

Másképpen lesz-e végre a hivatalokban, ha az állampolgár jogi, közigazgatási és egyéb ügyintézési ismeretei nem éppen naprakészek, hisz nem az a szakmája? De nem szereti azt sem, ha nagy csecsemőnek nézik. Úgy gondolom, a szakértelem, a hoz- záértés, az emberismeret és az empátia amikor is beleéli magát az ügyintéző az ügyében járó, olykor csetlő-botló ember lelkivilágába —, talán ez hozhat majd igazi változást. A türelmet azonban mindenképpen meg kell előlegeznünk, mindnyájunknak.

Szellemében, mentalitásában is át kell alakítani a közügyek intézésének „gépezetét”, anélkül, hogy valóban gépezetté válna és ebben az ember egy apró csavar, vagy szög szerepét töltené be. Tehát a nyitott ajtó híve vagyok, amiről rég kiderült: ősi, de jó találmány és csak a bizalom tarthatja életben. A bizalom az érkező iránt, akiről valóban elképzelhető, hogy nem csupán panasz- szal, intéznivalóval kopog, hanem közreműködését, munkáját is felajánlja. S erre igen nagy szükség lenne napjainkban az asztal mindkét oldalán lévő embernek.

Páll Géza

II Kelet

A Magyarország

HÉTVÉGI MELLÉKLETE

Villányi László:

Hiány

A mindent látó pádról figyelek, követem a busz valamennyi utasát, kérdéseimmel a mozi nézőit

faggatom:

helyszíneid fényképei villannak, visszapörög egy elejtett szavad, lassítom a nem létező filmet : kavicsokat dobálok a folyóra, hogy legyen végre valami időm, s vélem, irányt mutat a varjú

röpte;

megyek a nem logikus úton, de nyomra így se bukkanok, vagyok viszont végképp gyanús; kinek is ajánlhatnék jutalmat, arcképedet melyik fal mutatná, mikor bennem az egyetlen hiteles.

Ámos Imre: Szentendrei házak. (A Jósa András Múzeum anyagából)

NEM VASÁRNAPI JÁTÉK

Ú

gy látszik, a 90-es Őszi Tárlatról nem lehet sokat írni. Antall István is a művészetről gondolkodik inkább általában (KM nov. 24.) és írásában fölvet olyan problémákat, amelyek megkerülhetetlenül arra indítanak bennünket, hogy beszéljünk róluk.

Antall kifejti: az összkép a Pál Gyula Teremben azért .olyan, amilyen, mert hiányoznak a szakkörök, műhelyek, a mesterek köré csoportosuló „holdudvarok”, amelyekből szárnyra kelhetne egy-egy tehetség. Jó példaként Debrecent említi, ahol van ilyen lehetőség, s az eredmény a fentieket igazoljaLehetséges, hogy igaza van Antall Istvánnak, nehéz megállapítani ugyanis: hol és hogyan születik a művészet, s még nehezebb megismerni a művésszé válás sokszor kíméletlen, nehézségekkel tűzdelt útját. A terem névadója, Pál Gyula is a Bessenyei György Képzőművészeti Népfőiskoláról indult útnak, Diószegi Balázs és Berky Nándor segítségével. Értelmetlen a kérdés, mi lett volna, ha nincs ez a lehetőség, ugyanis ő már korábban is rajzolt, s valószínű, egyedülálló tehetsége más módon is felszínre tört volna, ha nehezebben is. De szaporíthatjuk a példákat napestig, a tehetség mibenlétére ily módon nem jövünk rá. Kant megoldása, miszerint a zseni mint a „természet gyermeke” közvetítő a törvény- szerűségek és közöttünk, „csupán” szép közelítés. Nem tudjuk meg, hogyan függ össze egy levágott fül egy izzó-sárga napraforgóval, a cédrus csonkolt karja az örökre elfelejtett patikamérleggel. Hogyan válik az alkotó láz martalékává a szerelem, és hogyan maradnak el lassan-las- san a társak a művész mellől a senki mással meg nem osztható küzdelemben a műért.

Egyet azonban biztosan tudunk: művészt képezni nem lehet! Mint ahogy a költő is születik, a festő vagy szobrász is csak a szakmát sajátítja el, a többi, a fontosabb már ott van belül a .világrajöveteikor.

A rajzoláshoz, -festéshez, min» tázáshoz kell valami, amit nem lehet átadni, akár a zengő énekhangot. De miért nem állunk oda ezer ember elé és énekeljük Bánk áriáját, holott néha a fürdőkádban megpróbálkozunk vele? Túl nagy a kockázat: a közönség esetleg paradicsomért nyúl, ez a tudat hozza működésbe az önkritikánkat.

A kép azonban kitart a falon, elviseli a hümmögést, a csendes, elfojtott morgást, miközben olykor dilettáns szerzője otthon örül: megtette első lépéseit a hallhatatlanság felé.

Kötődések. (Balázs Attila felvétele)

Pedig jó lenne, ha megszívlelnénk a kiállítóterem névadójának intő szavait: A művészet nem vasárnapi játék, nem az üres órák hobbi tevékenysége, hanem egész embert és életet igényel, mint ahogy azt a festő saját sorsával bizonyította. Élete egyik mélypontján súlyos betegségével kapcsolatban úja: „Ekkor is festettem. Festettem, mert életemben csak ez hozott megnyugvást. Festettem mindent és mindennel, elfestettem maradék festékeimet, s folytattam szénnel... Tulajdonképpen nem is festeni, hanem problémákat akarok megoldani festői nyelven, kevéssel sokat mondani, érzelmeimet való képpé érezni: számomra ez a »nagy titok«".

Papp Tibor

Párt-tolta az amatőröket

Aki dudás akar lenni — pokolra kell annak menni, jut eszembe Baraksó Erzsébet „A művészet sértettjei, a sértődés művészei?” című cikke olvasása

közben. .Qlyuu problémából van

szó-ugyanis,, mjnl, a profi, amatőr szembesítése minőségi és szakmai szempontok figyelembe vétele nélkül. Az értelmező szótár szerint az amatőr, vagy dilettáns olyan személy, aki csak szórakozásból, kikapcsolódásként műveli a művészet, tudomány, a technika valamelyik ágát.

Eszerint már eleve ki van zárva a szakmai ismeretek magasabb szintű birtoklása, a tudás, a tapasztalat, a kifinomultság mint minőségi tényező. Egy profi művész, aki ha nem is mindent, de sokkal többet tud művészeti ága szakmai problémáiról, nyilvánvaló, hogy minőségileg is mást produkál, mint egy dilettáns, nem hozzáértő. A profi művész alkotómunkáját jellemzi: sokszor gyötrelmes, hosszú vajúdás után születik meg egy mű, mert minél alaposabb valakinek a szakmai felkészültsége, annál komplexebb, tartalmasabb lesz az alkotása is. Régóta tudott dolog, hogy egy szakma magas szintű művelése, bármi legyen is az, alapos felkészültséget, szakmai ismereteket, tudást igényel. Azért tanul az orvos, a mérnök, a tanár, hogy tudjon, a sportoló is azért edz. Ne legyen ez alól kivétel a művészet sem. Persze nem diplomát követel az ember (Leo- nardónak sem volt), de tudjuk, hogy a régi mesterek évtizedeket töltöttek tanulással, amíg mesterré váltak, és persze csak az, aki egy bizonyos minőségi szintet elért. Hadd mondjam meg nyíltan, tisztán, érthetően, hogy én azoknak adok igazat, akik nem állítottak ki az idei őszi tárlaton. Számomra teljesen világos a távolmaradásuk oka. Nem sértődöttség és nem féltékenység és nem irigység, ahogy sokan állítják, hanem egy olyan állapot teremtése, ami részükre elfogadhatatlan és ez így helyes. Nem valószínű, hogy egy amatőr, zongorázni szerető ember Ránki Dezső világhírű zongoraművészszel merne vállalkozni közös hangversenyre. Baraksó Erzsébet azzal érvel, hogy „zseniális amatőrök hányszor múltak felül színiakadémiát végzett profikat”.

Persze ő is tudja, hogy nem is olyan sokszor, mert ugye ebben az is benne van, hogy általában a profi a jobb, de néha vannak zseniális amatőrök -is. Nyilvánvaló, ha valaki,'Z,se{úúlisB'ipár- nem j.s szoktuk .pi, .pipndupi, hogy- grpa-i tőr, mert eleve feltételezi a szakmai tudást, és ráadásul ennek magas szintű birtoklását.

Sajnos, a képzőművészetben senki nem fog semmilyen károsodást szenvedni, ha közösen állít ki az amatőr és a profi. Ugye, hogy tudunk kiabálni, amikor amatőr futballistákat látunk a TV-ben, hallunk dilettáns Vezetőkről. politikusokról. Kárt okoznak, hibás döntéseket hoznak, aminek következményei vannak. Az elmúlt évtizedekben kialakult egy olyan művészetpolitika, amelyik erőteljesen pártolta (Párt-tolta) az amatőrizmust. Nem emészti a pénzt, leköti a jámbor polgárt, nem kocs- mázik, hanem fest, „szoborol”, esetleg tűzzománcot készít. Ez így helyes is, de csak ha itt marad ezen a szinten, és nem vágyik olyan babérokra, amik nem az ő számára teremtődtek. Az amatőrnek — akinek az „alkotás” örömöt, boldogságot kellene, hogy jelentsen, mint mondjuk bárki másnak a jól elvégzett munka után egy kis amatőr focizás vagy teniszezés — teljes ki- kapcsolódást, jó közérzetet biztosíthat, ha nem törekszik erejét, tudását felülmúló produkcióra és mások sem keltenek benne hamis illúziókat, nagy művészi ábrándokat. Az amatőr mozgalom, az amatőrizmus maradjon meg annak, ami: örömforrás, ki- kapcsolódás, hobbi legyen, ne próbáljon helyettesíteni valamit, amihez nincs minősége.

Jó lenne, ha itt nálunk is egy olyan „céhrendszer” létezne, mint a középkori szakmáké volt. Aki képes egy mestermunkát elkészíteni, az annak a céhnek a tagja lehessen és ne mások döntsék el, hanem maga a szakma, hogy ki kivel állít ki, ki miért marad távol.

Ha ezen nem változtatunk, akkor jövőre megint arról vitatkozunk, ki miért nem állított ki, és hogy kétszázan állítanak ki, vagy csak öten. De profik legyenek!

Madarassy György Tamás festőművész

7