Kelet-Magyarország, 1990. december (50. évfolyam, 282-305. szám)
1990-12-30 / 305. szám
10 H Kelet a_ Magyarország ÜNNEPI MELLÉKLETE 1990. december 30. Ivor, az új-zélandi Ö ó messzire keveredett egyik hazánkfia, Farkas Ivor középiskolai tanár, aki egy nyári itthon tartózkodása alatt Kisvárdán is járt. Több mint harminc éve él a csodálatos klí- májú szigetországban, Új-Zélan- don, ahol az anyagi jólét is igen irigylésre méltó. — Akár elhiszik nekem itthon, akár nem, én vagyok Új-Zélan- don az egyik legszegényebb magyar. Csak egy házam van. A legtöbb magyarnak kettő-három is akad. Persze, sajnálni azért nem kezdtem újdonsült ismerősömet, akit alig néhány órás beszélgetés után barátként is elfogadtam, és úgy hiszem, ő is engem. Igazi mesélő típus, akinek van is miről mesélnie, hiszen fiatalkorát — származása miatt — üldözöttként élte meg, de megúszta a koncentrációs táborokat. Később angol fogságba esett, amelynek drámai és kissé humoros epizódjait egy róla szóló írásban már megismerhette az olvasó. Engem elsősorban az érdekelt volna, hogyan tud, ha egyáltalán tud, egy magyar angollá válni nyelvében, gondolkodásmódjában, életstílusában... — Sehogysem — mondta Ivor tömören. Akcentussal beszélem az angolt, pedig már diákkoromban is foglalkoztam nyelvvel. De nem is ezt akarom elmondani. Az iskolában, ahol évekig tanítottam, se a tanárkollégák, se a diákok, még véletlenül sem ejtették a nevem helyesen. Eleinte azt hittem, ez nem szándékos, az Ivorhoz van egy hasonló angol név, s talán emiatt nem fordul a nyelvük az enyémre... Aztán rá kellett jönnöm, hogy nem egészen arról van szó, hogy nem tudják kiejteni a nevem. Talán nem is akarják. Évekig napirendre tért afölött, hogy hol így, hol úgy ejtik a nevét. Elfogadta, rendben van. Aztán egyszer mégis erősebb lett benne az önérzet, ami talán egy kicsit az adomákból ismert Csor- tos Gyula-sztorira hasonlít. A neves művész minden külföldi útján vérig volt sértődve, hogy a házigazdák nem tudnak magyarul... — Az történt, hogy kigondoltam valamit — folytatta Ivor. Minden különösebb él nélkül, közönyös arckifejezéssel egy napon elkezdtem én is minden kollégámnak hibásan ejteni a nevét. Ez történt az osztályban is a gyerekekkel. Ez hatott.. Nem esett jól nekik, hogy itt-ott csava- rintottam egyet a nevükön, elég volt egy-egy hangot másként ejteni. Már-már csoda történt. Elkezdték az én nevemet is helyesen, jól mondani. így a béke, egymás megbecsülése a megszólításban is helyreállt. Mert való igaz, ha más népek fiai, lányai érzékenyek, igényesek a saját nyelvükre, nevükre, mi magyarok sem lehetünk alább valóak ebben sem. De erre úgy tűnik, olykor rá kell ébreszteni a más nyelvűeket... Páll Géza Övön túl A közlekedési rendőrnek és a tanárnak van egy félelmetes hasonlósága: addig nyaggathatja az autóst vagy a diákot, míg sikerül rajta kapnia az illetőt: mégsem készült fel tökéletesen a vizsgára. Ez jutott eszembe, amint a Nyíregyházáról Nagykálló felé vivő úton a helységnévtábla közelében autóztam. Agyamban cikáztak a gondolatok: hatvannal megyek, ez rendben, lámpa bekapcsolva a köd miatt, de azt a fránya biztonsági övét nem csatoltam be. Nem ám a feledékeny- ség miatt, hanem vigyázni akartam a bundámra. Ugyanis a kis Polskiba jó ha beleférek én, meg a bunda, ha az övét becsatolom, levegőt sem tudok venni. Mire gondolatban idáig értem, jelzett a rendőr, álljak le az út szélére. A szemerkélő esőben kiszálltam — sajnálhattam még a frizurámat is —, vettem elő a jogosítványt, forgalmit, személyit és még mielőtt különösebb kér- dezősködésbe kezdhetett volna a járőr, nőtől ritkán várható szak- szerűséggel fogadtam a köszönését: Jó napot kívánok, szakaszvezető úr! A három csontcsillagos poszt szeme tárgra nyílt, a gyengébb nem tagjai közül igen kevesen szólították eddig a rendfokozatán. Megéreztem, elnyertem a bizalmát. Még néhány udvarias mondat a viszontagságos időben teljesítendő szolgálatról. Szerencsére, ilyen semmiséget, mint a biztonsági öv, szóra se méltattunk. Azért nagy levegőt vettem, amikor szerencsés utat kívánt, és első gondom volt az övét bekapcsolni. Zebrák között Két pont közt a legrövidebb út az egyenes. Erre esküsznek a gyalogosok is. Természetesen így tettem én is, amikor Nyíregyházán a Hotel Szabolcs és a Hungária Biztosító közt relatíve messze lévő gyalogátkelőhely közül egyiket sem választottam, hanem a kettő között vágtam neki az úttestnek. Autók jobbról, balról, de azért Szerencsésen landoltam a járdán. Mit tesz az ég, pont egy rendőrbe botlottam! A legkézenfekvőbb kérdést azonnal feltette: miért ott jöttem át, és nem a zebrán? A kérdés oly gyors, nyílt és egyenes volt, hogy kár lett volna kibúvót keresni, ezért az igazsággal álltam elő: — Azért jöttem át a két zebra közt, mert nem vettem észre, hogy Ön itt áll! Mint mondjak, a hatás döbbenetes volt, de legalább mosolyt csalt a rendőr arcára. — Ha már a szabályokat nem nézi, legalább rajtunk akadjon meg a szeme! — s ezúttal eltekintett a büntetéstől a rend szigorú őre. Tóth Kornélia „Itt a piros...” Egyik vidéki városunk „KGST- piacán” a rendőrök az ,,ltt a piros, hol a piros?” — tiltott szerencsejáték egy prominens szervezőjét elfogták. Közölték vele: legyen szíves a kapitányságra jönni. Előtte lelkiekben felkészültek a két méter magas, kb. 130 kilós hústorony ellenállására. A rendőrök kellemesen csalódtak, ugyanis a dunántúli játékmester szavai, mozdulatai készségről, udvariasságról, sőt némi arisztokratizmusról árulkodtak. Igenám, de a rendőrök időközben megtudták: a gépkocsijukat más sürgős intézkedésekhez elirányították, következésképpen az ijesztő termetű fickót kénytelenek a kapitányságra gyalog kisérni. A nyomozók a férfit nyugtatgatták, csupán néhány kilométerről van szó. — Jaj, jaj — csóválta a fejét a férfi, majd így szólt: elnézést uraim, ha nem sértem meg Önöket, az előállításomhoz felajánlom a saját gépkocsimat. A nyomozók egymásra néztek, kissé haboztak, de szégyen ide, szégyen oda, a dologba belementek. Miközben a parkoló felé baktattak, a megbüntetendő férfi cigarettával szájában néhány másodpercre megállt, annál is inkább, mivel gyufáját keresvén, zsebeit tapogatta. Addig a nyomozók egy sáros, ütött, kopott, autónak csak jóindulattal nevezhető Wartburg mellé álltak. Az elfogott illetőt ez rendkívül meglepte, sőt megsértette. Kis idő múlva elnéző, megbocsátó hangon így szólt: — De uraim, ebbe parancsoljanak! — s azzal egy csillogó-villogó Mazda típusú autó ajtajait kitárta. A rendőrök a járműből büszkén nézelődtek, hiszen végre „menő” autóba is ülhettek. A férfi a kapitányságon is úriemberként viselkedett. Az adminisztráción igyekezett gyorsan túllenni, mert — mint mondta — a szabolcsi fellépésének árát, a 6-8 ezer forint bírságot hamar be akarja hozni. Mivel? Természetesen azzal, amihez a legjobban ért: „Itt a piros, hol a pirossal”. Cselényi György Ugye elhiszi a Kedves Olvasó, hogy 1990. január első napjaiban Nyíregyházán igazi sárkányt lovagoltam? Ma is a fülemben cseng a pilóta hangja, aki egy felszállás megbeszélésére invitált a repülőtérre. Időpontegyeztetésre gondoltam, amiből aztán egy felszállás kerekedett. Percek alatt a gép ülésébe szí- jaztak, a csodamadár csőrébe kerültem. Lenge öltözetem — félcipő, zokni — derűre fakasztotta a földi személyzetet. Riadt varjúkat kergetett szét az emelkedő sárkány, éles fordulóba kezdett a kabin nélküli motoros repülőgép. Már a „mirelit zónában” utaztunk, amikor egy váratlan szélroham hatására, recsegve-ropogva jajdultak fel a merevítők. Jósaváros fölött voltunk, amikor pilótám megkérdezte: „Fázol?” Láttam, hogy el volt foglalva, dörzsölgette a kor- mányrudat, amelyre jégvirág és zúzmara rakódott. Hogy enyhítsen a helyzeten, rövid légitáncba kormányozta a repülő szerkezetet, gondolván: ha az utas izzadni kezd, talán kevésbé fázik. Már fél órája voltunk odafenn, úgy éreztem, akár egy Lehel hűtő- szekrényben ülnék, a cipőm talpa a gép hágcsójához fagyott. Aztán végre süllyedni kezdtünk. Még egy utolsó nagyot dobott rajtunk a rakoncátlankodó szél. Hopp!... Lábbujjhegyen ért talajt a sárkány, futott a hóban, amíg meg nem állt. Akár egy karácsonyi hóember, úgy szálltam ki az ülésből. Mohó voltam, mert mindenáron repülni akartam. Képletesen és a valóságban is „ráfáztam”...! Kovács György Légitánc Tódorka libája Kalandom Carlossal Minden korszaknak megvannak a maga viccei. Az ötvenes években, amikor a lógyulai, a dupla fekete rummal, a lóden- kabát és a svájcisapka volt a divat, már léteztek a különböző egyes, kettes és hármas típusú téeszcsék. Abban az Időben hallottam a Tódorka-viccet, amely megragadt bennem, mint kutya szőrében a bojtorján. Az iskolában környezetórát tartanak. — Mondjatok hasznos háziállatokat — kéri a tanítónő. — Tyúk — mondta Juliska. — Helyes. És miért hasznos a tyúk? — Tojást tojik. Én nagyon szeretem a tojást főve is, rántva is. Jánoska említi a tehenet a tej miatt. Piroska a disznót a hurka-kolbászért. Ez így ment sorban és Tódorka, a tszcs-elnök fia már majdnem kiesik a pádból, úgy jelentkezik. — Na, halljuk, Tódorka! — Liba. — Helyes, Tódorka. És miért hasznos a liba? — Töpörtyűje van. Én nagyon szeretem a töpörtyűt. — A libának tényleg van töpörtyűje, de van más is, amiért a liba nagyon hasznos háziállat. Gondolkozz, Tódorka, mije van még a libának? — Töpörtyűje. A tanító néni — végtelen türelmű, jó pedagógus — arra gondolt: rátereli Tódorkát a helyes válaszra. Cselhez folyamodik: — Figyelj rám, Tódorka! Édes gyermekem! Este, ha lefekszel, mivel takarózol? — Kiskabáttal. — És az öcséd? — Az a nagykabáttal. — Ejnye, Tódorka! Nálatok mindenki kabáttal takarózik? — Apukám, anyukám, az nem. — Nagyszerű. Anyukád, apukád mivel takarózik, Tódorka? — Dunyhával. — Nagyszerű. És mondd, Tódorka, ha a te jó édesanyukád meg az a te jó édesapukád dunyhával takarózik, akkor meg tudnád mondani, hogy mi van abban a dunyhában? — Talu, tanító néni kérem. — Na, látod Tódorka! Most már csak azt mondd meg, szentem, bogaram: ha abban a rohadt dunyhában talu van, akkor mije van még a libának? — Töpörtyűje! Lejegyezte: Seres Ernő Egy viszonylag nyugodt, már- már derűsnek tűnő nyári estén robbant a bomba. A hír nem kevesebbet tudatott országgal-világgal, mint hogy Carlos, a rettentő, a nemzetközi, a hírhedett, valóságos üdülőnek, még inkább edzőtábornak használta kicsi hazánk festői lankáit. Itt pihente ki magát, és itt készült fel rövid, közép- és hosz- szú távú gaztetteire. Nosza, — gondoltam ceruzát ragadva — micsoda lehetőség, hogy egy rövidke szatírában görbe tükröt tartsak a SZOT-üdültetés megkövesedett tradíciói elé! És már folytak is a sorok a papírra. Egy levél Carlosnak arról, hogy most már világos előttem: együtt üdültünk valahol, valamikor. Arról, hogyan kapott szobát protekciósán, hogy étkezhetett az első turnusban, hogy vett részt a fakanalas táncban, az ismerkedési esten és hogy térítette el a vízibuszt Badacsonyba anélkül, hogy ez bárkinek feltűnt volna. Arról, hogy támadtak rá kiéhezett, magányos nők az üdülő árnyas parkjában. Satöbbi, satöbbi, satöbbi. Aztán a dolgozatocska mégsem került a szerkesztő asztalára. SZOT ide, üdültetés oda, hogy mernék én nevetségessé vagy akár mosoly tárgyává tenni egy profi terroristát a nyájas olvasó előtt? Tudom, hogy a történtek óta Carlos visszavonult, de azért nem árt óvatosnak lenni. Hátha maradt azért tartalékban nála a számomra még egy pukkantó. Jobb a békesség, néha nem árt gyávának lenni. Réti János
