Kelet-Magyarország, 1990. december (50. évfolyam, 282-305. szám)
1990-12-23 / 301. szám
1990. december 23. || Kelet » magyarország ÜNNEPI MELLÉKLETE NEMZETKÖZI FAMÍLIA Álmában sem hitte volna az anya és az apa, hogy Erika lányuk ja-t, Sándor fiúk da-t mond az anyakönyvvezető előtt. Márpedig kénytelenek voltak megbarátkozni a gondolattal: mindkét gyermekük külföldről választ házastársat. Kovács Mihály nyíregyházi, Városmajor úti lakásában időnként bábeli zűrzavar uralkodna, legalábbis ami a nyelveket illeti. Egyébként a szeretet és a megbecsülés, a kölcsönös tisztelet irányítja a sokszínű család életét. Ritkán ülnek közös karácsonyt, legközelebb a húsvétot ünnepli együtt a család. így a szülők elmondásából kerekedik ki a kép Erikáról, a tanárképző főiskolán orosz-történelem szakot végzett lányról, aki az akkor még NDK-beli Wittenbergében járt egy csoporttal, és a diszkóban megismerkedett Günterrel. A romantikus kapcsolat házassággal végződött, s azóta Erika a wittenbergei tanácson a lakásügyekkel foglalkozik. Günter egy vasipari szövetkezetnél művezető. Bár két hónapja nincs megrendelésük, a fizetésük 65 százalékát vehetik fel, és az egyesült Németországban jobban élnek, mint korábban. Katalin lányuk 11 éves lesz májusban. Sándor pedig Harkovba ment tanulni, hogy a mérnök-közgazdász szakon szerezzen diplomát. Közben megismerkedett a törékeny, szőke „szibirjács- kával”: Jelena ugyanis még Szibériában született. Az orosz család történetét Klavgyija Szerafi- movna Nyekljudova, Jelena édesanyja folytatja, aki éppen látogatóban tartózkodik itt Harkov- ból. — El tudja képzelni, egy anyának milyen nehéz pillanat az, amikor lánya bejelenti: külföldre megy férjhez. Féltettem az idegen országtól és az esetleges csalódástól. Noha Sándort, a vömet már megismertük az egyetem utolsó évében kötött házasság alatt. Ennek immár nyolc esztendeje és mára teljesen megnyugodtam, hiszen remekül élnek, az unokám az ötéves Petya igen aranyos kisfiú. Jelena boldog, befogadták, mérnök-közgazdászként dolgozik a vízügyi igazgatóságon. Bár a szavakat nem érti, a hangsúlyból Kovácsnéérzi, miről beszélünk, így ő is folytatja a megkezdett gondolatot: — Ugyanazt az érzést én is átéltem, amit Kláva. Amikor EriA család néhány tagja (balról jobbra) Kovács Erika, Jelena Kovács, Kovács Mihályné, Katalin és Péter a nagyapával. ka német földre készült, én is roppant izgultam, hogy alakul az élete. Viszont az eltelt 12 év bebizonyította, helyesen döntött Günter mellett. Jól élnek, boldogok. Évente egyszer, ritkán kétszer jönnek haza. — Én azért hadd tegyem hozzá, féltem, hogy az orosz és a német rokonság hogy jön ki egymással. Noha a családban nem politizáltunk, azért jó tíz éve még nem illett mindenről beszélni. Rendkívül jóleső érzés, hogy első perctől kezdve szoros kapcsolatot tartanak nemcsak a családok, hanem a rokonság is. Viccesen mondtam is itthon: bár a politikusok lennének ennyire jóban, hogy Kelet és Nyugat közeledjen, mint a mi családunkban ez már megvalósult. S lám, mit tesz a sors, ledőlt a berlini fal, lehet, hogy a Szovjetunióból is korlátozás nélkül utazhatnak az emberek, s már nem számít különösnek a mi nemzetközi famíliánk. Tóth Kornélia JÖVŐRE MEGNYITJÁK A MUNKÁCSI VÁRAT MÉG KŐHALOM A munkácsi vár bejáratánál több mint húsz éve ugyanaz a felirat fogadja a gyanútlan látogatót: felújítás miatt a látogatás szünetel. Az elmúlt évtizedek alatt néhányszor cserélhették a táblát, a tilalom azonban változatlan maradt. Ugyanúgy, mint a vár állapota. Illetve mégsem. Egy aprócska részletében most múzeum működik. De mi ez ahhoz képest, amelyről a korabeli krónikák azt írják, hogy: „A vár felső területe 3873 négyzetölet tesz. Maga a vár téglából boltozatosán épített, 5 öl mély, kettős sánccal és nyolc 7-9 öl magas bástyával van megerősítve, s a számos folyosókon kívül 126 helyiséget, részint igen nagy termeket és börtönöket foglal magában.” (Hunfalvy János: Magyarország és Erdély, Darmstadt, 1860.) A bejárat — csodák csodája (vagy figyelmetlenség?) — nyitva. Bemegyünk a főtérre — eláll a lélegzetünk, tátva marad a szánk. Fantasztikus! Impozáns méretek, erőt sugalló falak, a sárospataki vár belső udvarát idéző épületrészletek. Valahonnan egy kutya rohan elő, nem túlságosan meggyőző ugatással. Aztán megjelenik a gazdája. Bemutatkozunk. Ki ukránul, ki magyarul. Az öreg (nevezzük így) tud egy keveset magyarul is, de ruszin. Mindabból, amit a várról és a restaurálásról elmond, kiderül: magyar is lehetne. Körbevezet bennünket a várban. A kíséretünkben lévő újságíró, a Kárpáti Igaz Szó munkatársa, szintén először jut be a várba. — Tudják, mi ez? Rablás, pazarlás. Nem folyik itt semmiféle munka. Látnak valakit dolgozni? Elvileg mindenki itt dolgozik. Innen kapják a fizetésüket. De elment a brigádvezető, utána a munkások. Maszekplnak valahol. Senki sem ellenőrzi őket. Teremről teremre haladunk. Nem tudjuk eldönteni, hogy rombolás vagy helyreállítás folyik-e. Az elkezdett munka abbamarad. Zrínyi Ilona hálószobájában az ablakok még nincsenek a helyükön, a mennyezet még nincs készen, de az intarziás mozaikparketta már le van rakva. Sok hiányzik belőle, a szomszédos szobából az összest ellopták! Nincs a termeknek ajtaja. — Azért rakták le, hogy el lehessen lopni. A lényeg az: ki legyen írva a raktárból. Attól kezdve szabad a préda — mondja az öreg villanyszerelő. — Száma sincs azoknak a millióknak, amiket eddig a felújításra költöttek, de mindent elloptak, amit csak lehetett. A téglákat kettesével- hármasával. Nézzék csak! — mutat körbe egy boltíves nagyteremben. — Ablakokat kellene berakni, bevakolni a falakat, és kitűnő söröző lehetne belőle. A három teraszról csodálatos a kilátás. Asztalokat, székeket kellene oda nyaranta kirakni. Kitűnő vendéglátóhelyek lehetnének, s a turisták fizetnének. Hozzájárulnának a vár felújításához. A villanyszerelő kiváló közgazdász. Elmondja, hogy szerinte a vár egy-egy részletét tökéletesen rendbe kellene hozni, s átadni a látogatóknak. Jönnének ide a kereskedők, a vállalkozók, s összedobnák a hiányzó milliókat. — Ezek a muszkák nem érnek semmit! Lusták, isznak meg zabáinak. Nem törődnek a munkával, csak azzal, hogy mit Pillanatfelvétel tokról a mai állapolehet lopni. De ha azt mondanák a vállalkozónak: ezért a munkáért ennyi meg ennyi pénzt kapsz, a te dolgod, hogyan csinálod, mennyi idő alatt. Én például nem kaphatok három rubelnél többet óránként, akárhogy dolgozom. Ha leülök, akkor is annyit kapok. Elkeseredünk. Mindenben egyetértünk az öreggel, vérzik a szívünk, könnycsepp fészkelődik a szemünk sarkában. Nem a nemzeti érzés ágaskodik benA munkácsi vár egykoron nünk, hanem az érték értelmetlen pusztulása szorítja össze a torkunkat. Milyen kevés kellene, hogy az egész vár régi pompájában tündökölhessen. Micsoda üzlet lenne ez a tulajdonosnak. — Nem lesz ez kész sohasem! — sóhajt lemondóan az öreg. — Azokat a falakat már rendbe hozták, de a csatornát elfelejtették megcsinálni. A beömlő esővíz már tönkretette az egészet. A kapuig kísér bennünket. Ott összefutunk két férfival. Meg kell magyaráznunk, kik vagyunk. Az egyikről kiderül, hogy Vaszil Cihák, a munkácsi városi tanács elnökhelyettese. — Tavasztól látogatható lesz a vár — mondja. — Ez kettős haszonnal jár majd. Egyrészt a látogatók meggyőződhetnek arról, hogy semmiféle titkos munka nem folyik itt, másrészt plusz bevételekhez jutunk. Az öreg villanyszerelő a gazda hiányát emlegette, Cihák úr szerint is az volt a legnagyobb probléma, hogy eddig a felújítás a lembergi tanácshoz tartozott. Most született a döntés: a vár gazdája ezentúl a munkácsi városi tanács. December közepére szakembereket várnak Budapestről, akik tanácsokat adnak a helyreállítás menetét és kivitelezését illetően. Úgy szeretnék üzemeltetni a várat, mint ahogyan a pataki vár is működik. Látogatókat is fogad, de az építkezés is folyik. A legenda szerint, amikor a magyarok negyven napon út megpihentek itt, Álmos vezérnek nagyon megtetszett a hely. A magyarok elhatározták, hogy a magányos hegyen várat építenek, melyet Munkásnak, vagyis Munkácsnak neveztek el, mivel az építése nagy munkába került. A vár helyreállítása kínkeservesen halad. Aszfaltút is csak azért vezet fel hozzá, mert Grósz Károly — amikor itt járt — mégsem mehetett fel az ide-oda bukdácsoló hegyi ösvényen. A munka szavunk szláv eredetijében a kín jelentés húzódik meg. Innen a lassúság magyarázata? A gondolatmenet groteszken önironikus. A fájdalom védekezik így a tehetetlenség ellen. Nagy István Attila BESZÉDES DOKUMENTUMOK FELLEBBEN A TITOK FÁTYLA? Egy költő élettörténete — történelem kicsiben Még szeptemberben történt. Burgaszban megjelenő testvérlapunk, a Csernomorszki Far szerkesztőségében ismerkedtünk meg Nedjalko Jordanov költővel, aki a Bolgár Szocialista Párt akkor zajló kongresszusának küldötte, egyik platformjának szóvivője volt. A találkozásról, a kongresszus kulisz- szatitkairól akkor frissiben be is számoltam a Kelet-Magyarország- ban. A beszélgetésnek azonban folytatása is volt, mert a kongresz- szusi események latolgatása után arról váltottunk szót, miként politizálnak ma, az új helyzetben a bolgár írók, költők és művészek, hiNedjalko Jordanov 1940. január 18-án született Burgasz városban. Ott érettségizett, majd a szófiai egyetemen szerzett bolgár szakos diplomát. Gimnáziumi tanárként tanított rövid ideig, 1963-ban került vissza szülővárosába: a Burgaszi Drámai Színház dramaturgja és rendezője lett, a legutóbbi időkben ennek igazgatója és művészeti vezetője volt. Tizennégy éves korában jelentek meg első versei, első kötete 1963-ban látott napvilágot, (azóta további tíz) 1968- ban mutatták be első színdarabját, egy év múlva a következőt (amit további tizenöt követett). szén most közülük feltűnően sokan állították tudásukat a pártok szolgálatába. * Jordanovnál a politizálás talán atyai örökség. Édesapja a Burgasz környéki partizánok vezetője volt a negyvenes évek elején. Élfogták, halálra ítélték, de nem végezték ki. A felszabadulás számára a szabadságot is jelentette, sőt hamarosan a BKP területi titkára lett. Innen kezdve sorozatosan magyar analógiával mutatta be édesapja életének eseményeit a költő: hazaérkezett a szovjetunióbeli emigrációból a bolgár kommunista politikusok csoportja, s hamarosan kezdetét vette a konfrontáció köztük és a korábban itthon maradottak között (mint Magyarországon). Az idősebb Jordanov volt az első áldozat — talán azért, mert a forradalmárok egyik legintelligensebbje volt, művelt, verseket író, önállóan gondolkodó ember. 1947-ben rejtélyes körülmények között halt meg — máig sem tisztázták, hogyan. 34 évet élt... (A magyar Rajk esetével rokon — mondta fia.) Nagy temetést rendeztek a politikusnak, két napig gyászolta Burgasz. Aztán — két év múlva — ellenségesnek minősítették. Hajdani barátait, elvtársait bebörtönözték, hatalmas kampány keretében azt Nedjalko Jordanov mutatták be: elárulta népét. Újabb változás: 1956-ban csöndben rehabilitálták. Most Burgaszban utca, a Fekete-tengeren bolgár hajó névadója. De halála változatlanul titok. Tavaly novemberben, amikor új szelek kezdtek fújdogálni Bulgáriában, s aztán megtörténtek a nagy változások is, Nedjalko Jordanov azt hitte: eljött az idő, hogy megtudja, kik felelősek édesapja haláláért. De — mint mondta — ellene volt „az egész sztálinista csapat”, a 47-es eseményeket változatlanul homály fedi. Az ifjabb Jordanov pedig megfogadta: elmegy szülővárosából, ha ott nem tudhatja meg az igazságot. S a neves költő — aki a legutóbbi időben a burgaszi színház igazgató- főrendezője volt — közel egy esztendeje Szófiában él. Pedig minden Burgaszhoz köti. Miközben az archívumokban édesapja sorsának nyomait kutatta, bőven gyűjtötte az egyéb dokumentumokat is: miként is működött négy évtizeden át a pártállam. E dokumentumok szubjektív összekötő szövegekkel megerősítve — színpadon is előadhatóan — kötetté álltak össze. Amikor beszélgettünk, még csak egy hete volt kész. A kötetet egy új kiadó, a Plamak jelentette meg Szófiában, de az anyagot — mivel sok burgaszi vonatkozása van — a megyei lap, a Csernomorszki Far közölte elsőként, folytatásokban. Levezetésként — a már-már bontakozó ismeretségünkre utalva — Nedjalko Jordanov megemlítette: sok barátja van Magyarországon. Legjobb versei antológiákban magyar nyelven is olvashatók, nemrégiben önálló estje volt Budapesten — ahová mindig szívesen jön. * A beszélgetés közben megérkezett Mladen Karpulski főszerkesztő is. Szót váltottunk az éppen legfontosabb teendőkről, majd Jordanov nemsokára elbúcsúzott. A fiatal közgazdász-újságíró fel éve dolgozik a főszerkesztői poszton, és az egyébként százezer példányban megjelenő, kedvelt lapot országosan is ismertté szeretné tenni. Többek között ezért is vállalkozott Jordanov szókimondó dokumentumkötetének közlésére. — De van itt más is — lépett a páncélszekrényhez, s egy kézirat- köteget vett elő. — Itt találtam, munkahelyi örökségem... Jordanov 1965-ben betiltott színdarabja, a Nem hiszünk a gólyákban. Maga a szerző is úgy tudta: nincs már egyetlen példány sem belőle, hiszen amikor betiltották, minden példányát elkobozták. Hogyan maradhatott meg ez? Az újság — felsőbb sugallatra — a színháztól szerzett egy példányt, mégpedig azzal á céllal, hogy bírálata alapján leállítsák a már javában zajló és bemutató előtt álló da rabot. Az egyik neves újságíró, aki a feladatot kapta, nem vállalkozott a „hóhérszerepre”. De — mint majdnem mindig — volt egy másik, aki megtette. Ez a darab halálát :s jelentette. A kézirat azonban a szerkesztőségben megmaradt. A szerző most, ennyi év után elérzé- kenyülve írt néhány sort a címlapra, a megtalálónak, az alkotónak, az alkotás ,,második szülőjének" ajánlva azt. Újraolvasva az akkori oldalakat — Jordanov már 1965-ben is kemény volt. De a nyilvánosság előtt akkor még nem lehetett. Most az az újság közölte elsőként — többek között a negyedszázaddal ezelőtti események kritikáját is tartalmazó — írását, amely akkor betiltásában segédkezett. Marik Sándor
