Kelet-Magyarország, 1990. december (50. évfolyam, 282-305. szám)

1990-12-01 / 282. szám

1990. december 1.

II Keleta "agyarország hétvégi melléklete

ii

■ A Tiszának reggeli gyönyörűségéből ilyenkor november végén már semmit sem látni. Ködpaplan takarja a Bércéi környéki tájat, kátyús, saras út vezet a Bessenyei által oly szépen megénekelt folyó partjára. A nagy költő-filozófus egyébként sem érezné most jól magát, hisz a kúria fala málladozik, hiába a néhány évvel ezelőtti gondos rendbehozatal, az idő hamar kikezdte a patinás épületet. A régi birtok „utódjának”, a helyi tsz-nek a földjeit is köd borítja. Az emberek pedig bizonytalanok, mi lesz, ha felszáll tavasz- szal a köd. A régi téglagyár, a község egyetlen munkahelyet adó üzemének a helyén, a dud- vák között árván ágaskodó kémény is csak a múlt időről beszél, s talán csak a mezőgazda- sági szakiskola udvarán gereblyéző diákok képviselik egyelőre itt a jövőt.

*

Takaros portájának a kapujában nézelődik Volom Miklós. Tőle kérdezem először, mi újság Tiszabercelen, mi foglalkoztatja leginkább az embereket? Az idős gazda a fejét va- kargatja. Furcsa dolog ez. Any- nyi minden történik manapság, és mégis, itt a föld hátsó udvarán, mintha nem történne semmi. Csakhamar a földtörvényre, az új „földosztásra” terelődik a szó.

— Sok falubelit a föld foglalkoztat. Visszakérje-e, vagy sem? Nézze, nekem 11 kataszt- rális hold földemet vették el harminc évvel ezelőtt, de én már határidőn túl vagyok, minek nekem akkor a föld. Persze, ha ötven éves lennék, húsz holdat is megművelnék. De a mai fiatalok valahogy nem szokták meg a munkát.

A gazda a múltba mereng. A tsz-szervezésről mesél, merre bujdosott akkoriban, s végül is

is. Megtudjuk, egy másik vállalkozó lovasiskolát nyitott. A Tiszán túl fekvő védett terület is sok látnivalót kínál. Ha fürödni nem is lehet itt a folyóban, a szép táj békés és csendes. Ősszel és télen vadászok is jöhetnének, biztos zsákmány reményében. Farkasék büszkén mondják, már most is van érdeklődő, s valamilyen külföldi idegenforgalmi katalógusban is feltüntették a panziójukat.

A velem tartó polgármesterrel a Tisza-partra me gyünk, lássunk valamit a Bessenyei által oly szépen megénekelt folyóról. A kompot kikötötték, éppen pihen. Megtudom, hogy a működtetése komoly gondot okoz, hiszen a költségvetés elosztásakor a megye nemigen gondol arra, hogy a komp fenntartása jelentős összegbe kerül, és nem kap Tiszabercel külön támogatást erre. A kompra pedig szükség van.

A Tisza-part azért - amennyit a lassan felszakadó ködben látni ilyenkor belőle —, így is

szép, hisz minden évszaknak megvan a maga gyönyörűsége. Ha hivatalosan kijelölt kemping nincs is, azért van táborozásra alkalmas terület. Közel az említett lovaspálya és a maga nemében páratlan látnivaló, a műemlékké nyilvánított gőzüzemi átemelő szivattyú- telep, amely még a monarchia idején, 1896-ban épült és még két évtizede is működött. Gyönyörűek a régi mesterek munkáját dicsérő hatalmas százéves gépek, és akár ma is használhatók lennének. A hajdani Schlarck-féle vasöntöde és a Lánggépgyár oly kiváló munkát végzett valamikor a múlt század végén, hogy bizony a mai gyárak is tanulhatnának tőlük. Érdemes lenne ipari múzeummá nyilvánítani az egész telepet, persze ez nem kis költségbe kerülne. Ám a műemlék így is nyitva van, meg lehet tekinteni.

A belvizeket már az új, a nagyobb teljesítőképességű szivattyú vezeti el. A Tisza-part- hoz közel hatalmas tartály, vízműtelep, Nyíregyháza is innen kap vizet. A part melletti területen egy kisebb horgásztanya is van, lakható pavilonokkal, amelyeket a község szívesen kölcsönadna.

Kicsi ablakok a jövőre

Távozáskor a Volom Mikló- sékkal folytatott beszélgetés jut eszembe: az emberekneK dől-: gozniuk kell, hogy kenyér legyen. Az itteniek azt szeretnék, hogy az új, a szebb jövőt megalapozó törvények minél hamarabb' szülessenek' meg;' meTt nincs rosszább a bizónytaTari- ságnál.

Bodnár István

a sok zaklatás után az asszony adta be a derekát, na meg a földet, ő lépett be a tsz-be. Odalett a lassanként szerzett birtok, a jószág, a szekér, az eke, a borona, minden. Miklós bátyám, aki korábban már tizenkét évig cseléd volt, az istennek sem akart a szocializmusban újra az lenni. De végül is kocsisként ő is „felvette” a munkát. Mint mondja, igaz, hogy a 60-as évek elején csak éhbérért dolgoztak, de az utóbbi időben már nem fizetett rosszul a tsz. Volom Miklós bölcs ember. Szívesebben tekintene a jövőbe, mint a múltba, csakhogy ez nem olyan egyszerű.

—- Most már a sok politizálás után jó lenne, ha rendes mederben folyna a munka. Az országnak kenyér kell, ha a paraszt nem fog dolgozni, hiába veszik fel az ország vezetői a sok kölcsönt, abból nem jut a mindennapi betevőre. Új, világos törvények kellenek minél előbb, hogy mindenki tisztán láthasson, dolgozhasson.

Volom Miklósné régi ismerőssel találkozott a nyáron. Olaszországból érkezett túristák között meglepődve fedezte fel a régi Oklacsányi birtokos unokaöccsét. A találkozás örömére be is hívta a vendégeket a portára, sőt a népes vendégsereg a frissen fejt tejet is megkóstolta. Kiderült, az unokaöcs Pádovában él és jól menő belgyógyász. A szíves vendéglátásért egy Szent Antal-szobrocs- kát is küldött a régi ismerősnek.

Szulics Imrénét, a tsz főkönyvelőjét legalább annyi gond foglalkoztatja, mint a gazdákat, ha nem több. Elmondja, hogy 17 földigénylő adta be tavasszal a kérvényét. Kiderül, a parcellázás körül némi huzavona támadt, a tsz a mezei leltár

értéket is be szerette volna hajtani, az igénylők viszont úgy érveltek, hogy ők sem kaptak semmit, amikor a földet elvették tőlük, tehát nem fizetnek, így egyelőre nem volt földosztás Tiszabercelen.

A község egyetlen komoly munkaadójának, a közel 500 dolgozót foglalkoztató tsz-nek nagyobb gondjai is vannak. A csökkenő állami támogatásból alig futja valamire, ráadásul a munkafegyelemmel is baj van, hisz bizonytalanok az emberek, mi lesz a közös sorsa. Kukoricából is olyannyira kevés termett az aszály miatt, hogy valószínűleg a sertéstelep állományát is csökkenteni kell.

Mosolygó, szolgálatkész, középkorú ember az új polgármester, Hajnal András, akit független jelöltként választott meg az öt jelölt közül a község. Tőzsgyökeres berceli, korábban a szakmunkásképzőben dolgozott gazdasági vezetőként. A gondok között elsőként a munkahelyhiányt panaszolja. A 2320 lelket számláló településen szinte csak a tsz kínál munkaalkalmat. Jó lenne zöldséggyümölcs feldolgozó üzemet létesíteni. Van terület, munkaerő. Talán ha a megyei tanács segítene... Persze azért akad dicsekedni való is. Hamarosan új ABC nyílik Tiszabercel ellátatlan területén, és a magánkereskedők is több kisebb üzletet nyitottak. Szó van arról is, hogy magánpatika nyílik. A privatizáció némi pezsdülést hoz a község életében. A legnagyobb esemény, hogy egy panzió is nyílik a jövő év elején. Ez érdekes hír, hát fel is keressük a merész vállalkozót. Farkas An- talék a kisgazdapárt tisztségviselői. Kint dolgoznak éppen az épülő panzión.

Az asszony büszkén mutogatja, hol lesz a tíz ágynak helyet adó négy szoba, a vendéglő, a söntés. Kiderül, a falusi turizmus szolgálatába kívánják majd állítani a panziót. Az elképzelésük életképesnek látszik, hisz sokan fordulnak meg Tiszabercelen, már csak a híres írószülött és az emlékház miatt

Pihen a komp, kikötöttek

A félelem szorításában

ecemberbe fordult az eszD

tendő. Elcsendesedik lassan a természet, ruhatárba kerülnek az óarany és a rozsdamarta ruhácskák, a vidáman fodrozódó zöldszegélyű, irigy sárga szoknyácskák, a kékben tündöklő blúzok, a porral szegett ci- pőcskék.

Gyászmhába öltözik minden. Feketébe, fehérbe. A fekete komorabb, több benne a méltóság, egyértelműbb a letaglózott vidámság fölött érzett bánat. A fehér természetes hűvösségével reményt is sugall, mert felmutatja a tisztaság, a megtisztulás lehetőségét is. Decemberben fázik bennünk a lélek, összébb húzódnak a nyári emlékek, a befelé forduló figyelem hajlik a számvetésre.

A hideg meleget kíván. Cserépkályhák sugárzó melegét várja a hátunk, cigarettafüstbe burkolózik a tenyerünk. A családi melegség öröme bizsereg az érzékeinkben; nagyapa meséi úsznak emlékezetünkben, nagymama kalácsillatú arca nyitja meg a szívünket. Lobog a tűz.

A tűz bizony kevés helyen lobog a kandallóban, a kályhában, a tűzhelyben. A gázkonvektor kerek üvegén át hiába bámuljuk a lángokat, az a fény már nem az a meleg; a villanykályhából pedig csak a bekapcsolt ventilátor hangja hallatszik.

Holnap lesz advent első vasárnapja. A világ Jézus születésének megünneplésére készülődik. A vallásos hangulatban eltöltendő bűnbánati idő alatt az istentiszteletekből hiányzanak az ünnepélyesebb mozzanatok. Egészen december huszonnegyedikéig. Akkor ünnepiünk, s az év hátralévő részéig abba se hagyjuk. Mit is? Hogy megszületett Jézus, hogy szeretteink ismét együtt vannak, lobognak a gyertyács- kák a fenyőfán. Megértük ezt az esztendőt is: elkerült a betegség vagy nem alázott meg bennünket, egyáltalán, az

is öröm lehet, hogy élünk. Voltak gondjaink, lassan távolodik a hátunk mögött a régi, de haladunk valami új felé. Jobb lesz? Ma még ezt se tudjuk, legfeljebb csak azt, hogy más. Ha nyersebb is, de nyíltabb, őszintébb. Tudunk-e együtt haladni vele? Muszáj. Ha végképp lemaradunk, magunkat is elveszítjük.

Ezúttal azonban mégsem a velünk, élő történelemről szeretnék írni, nem arról, hogyan éljük meg a változásokat, hanem valami másról. Vagy talán köze van ehhez is? Meglehet.

Egy pszichológiai alapfogalmakat ismertető kis könyvecskében olvasom: „A félelemérzés legegyszerűbb, legősibb (primer) formája akkor lép fel, ha az ember veszélyhelyzetben van, testi károsodás fenyegeti. Az ember felé irányuló, veszélyt jelző környezeti ingerek hatására félelmi állapot jön létre. Ez a primer félelem már az állatoknál is megtalálható.”

Kardos Lajos szerint: „A nagyon hirtelen keletkező félelem: az ijedtség, a megriadás. A tartós, de nem túl közeli veszélyre vonatkozó félelem: az aggodalom és a szorongás. Az igen intenzív és indulatszerűen lefolyó féléiéin: a rémület vagy — tartós formábban — a rettegés. ’'

A velünk, a bennünk élő félelemről : éretnék tehát írni. A homlokunkon e- a szívünkön átsuhanóról, meg a • i re she rándítóról. Mert a félelem i eyanúgy sokarcú, mint a szeretet, cgrajzolja a kor, amelyben e két cüsőséges érzést megélik az embeiiink a szegénységtől, a nélkülö- ; ől, hogy elveszítjük, feléljük mun- ) megszerzett értékeinket. Félünk

a magánytól, a társtalanság hideg csöndjétől, a némaságtól fuldokló ajtóktól, az elkerülő tekintetek gyászától, attól, hogy nem tudunk megszabadulni a teherré vált társtól, baráttól, kedvestől. Félünk a kudarctól, a sikertelenségtől, a hiábavalóságtól, de attól is, hogy nem tudjuk állandósítani a sikert, mert valami mindig közbejöhet. Félünk a betegségektől: a foghúzástól és a térdre kényszerítő ráktól. Az alattomosan támadóktól ugyanúgy, mint a csendesen érkezőktől. Félünk a végérvényestől és az ideiglenestől. Félünk, hogy egyszer kiszolgáltatott helyzetbe kerülünk, s akkor nem lehetünk azok, akiknek magunkat tudni, ismemi szeretnénk. Félünk a régi helyzetek unalmától és az újak váratlanságától. Félünk, hogy nagyon szeretnek, s belőlünk hiányzik az önfeladás képessége, de attól is, ha viszonzatlan marad a szerelmünk.

Félünk, hogy nekünk kell eltemetni azokat, akiket a legjobban szeretünk, de attól a pillanattól is, amikor elérkezik a mi végső percünk.

Tele van az életünk félelemmel, szorongással. Ha bármilyen esemény, döntés, változás kikerül az irányításunk alól, félünk.

Olvasom az újságban, hogy Nyíregyházán megkéseltek egy férfit, mert be akart szállni az autójába, és megkérte a kocsit körülvevő fiatalembereket: ugyan, engedjék elmenni.

Hazafelé tartott kora éjszaka a Jósa- városban egy férfi. Hatan körülfogták, megverték és elvették a pénzét.

A neves filmszínésznő panaszkodik: nem mer a színházból a színészházba (százötven méter!) előadás után egyedül hazamenni, mert fél. Csak akkor

vállalja a pesti utazást is, ha fényes nappal megérkezik.

Vannak olyan napok, amikor gépkocsik tucatjait fosztják ki, lakásokba törnek be. A múltkor egy rendőr a tilosban parkoló autóst figyelmeztette, aki csak legyintett rá és odébb sétált. Továbbment a rendőr is. Félt? Talán elbizonytalanodott.

Sokféle félelem munkál bennünk. Vannak, akik azt mondják: rossz beidegződésekkel vagyunk tele. Nem hiszünk senkinek, mert félünk. Vagy féltünk. Nagy kérdés, hogy a félelem természetes állapotunkhoz tartozik-e? Ha a félelem megnevezi magát, ha arcot ölt, lehet harcolni ellene. De ha nincs teste, nem tárgyiasul, akkor mit kezdjünk vele? Igaza lehet Ancsel Évának, amikor ezt írja: „A legjobban mégis azoktól félek, akik nem akarnak földrészeket hódítani, népeket leigázni, bemutatkozó szónoklataikban nem rázzák az öklüket senki ellen, csak azt ígérgetik roppant nyugalommal és türelemmel, hogy meg fogják változtatni az embereket. Nem azért ijedek meg ettől, írtért ez oly nehéz, sőt lehetetlen, hogy máglyákat kell emelni megfélemlítés céljából, hanem azért, mert az embert rettentő könnyű rávenni a megváltozás látszatára. És azért is félek, mert nincs despotább szenvedély ennél: megváltoztatni az embereket.

Ha pedig azt mondják nekem megnyugtatás céljából, hogy mindezt természetesen »jó irányban«, s az érintettek »érdekében« kívánják tenni, akkor már válaszolni se merek, de arra gondolok, hogy veszélytelenebb lenne a csillagok pályáját jó irányban megváltoztatni.”

Félelem az is, ha azt tesszük, amit

elvárnak tőlünk, jóllehet mi nem értünk egyet a dologgal. Kényelmes is lehet a félelem, mert felmentést adhat a küzdelem, a cselekvés alól. A szembenézés kínjánál kevésbé fájdalmas a hallgatásba merülő sunyi félelem.

Retteghetünk a háborútól, az atomreaktorok váratlan robbanásaitól. Ezekkel egyértelműen szembesülünk. De mit tegyünk apró félelmeinkkel, amelyeket gyakran meg se nevezünk, vagy azt mondjuk, hogy kompromisz- szumot kötöttünk, méginkább: nem akartunk senkinek sem kellemetlenséget. Évekkel ezelőtt megmosolyogtuk az amerikai „átlagpolgár” lakásának ajtaját: biztonsági zár, acélpánt alul és fölül, lánc. A jólétből fakadó félelmek, az antiszociális társadalom következményei, mondták sokan. Aztán elkezdtük keresgélni a biztonságos, a leleményes zárakat, a riasztókat. Ha kopogtattak az ajtón, szélesre tártuk, s azután kérdeztük: mit óhajt? Most pedig kilesünk először a kukucskálón, kinyitjuk az ablakocskát vagy a zárt ajtó védelmében érdeklődünk: mit óhajt?

eértékelődött az ember

L élete. Amikor a lehetőségei többre becsülik, mint korábban, az élete nincs biztonságban. Senkiben se bízz! — engedi el gyermekét az édesanya. Az üzlet nem a bizalomra épül, mondja vállalkozó ismerősöm. Még magamban és magamnak se hiszek — rándul torz vigyorra a szája a fiatalembernek, amikor arról faggatom: mi a véleménye a hitről és a bizalomról. Mindkettő helyét átvette a félelem.

Elcsendesedik lassan a természet. Tenyerünkbe temetkező fejünket felemeljük: szétnézünk a magunk kicsiny világában. Csendesen megállapítjuk, hogy eljött ez a december is.

Nagy István Attila