Kelet-Magyarország, 1990. október (50. évfolyam, 230-255. szám)
1990-10-27 / 252. szám
1990. október 27. I Kelet A Magyarország HÉTVÉGI MELLÉKLETE 11 lakói, reggeltől estig dolgoznak, s alig van látszatja — mondja a tanácson Vargáné Kiss Katalin, a falu leköszönő tanácselnöke, aki szívesen beszél az eddig elért eredményekről. Petneházán 2100 ember él, számuk alig csökken, pedig helyben épp hogy akad munka. A tsz-ben működő fonodát felszámolták, így jelenleg hetven ember van munka nélkül. Igaz, mint kiderül, csak papíron, hiszen a szövetkezet hangzatos szavak nélkül is megcsinálta a saját földprogramját. A tagok nehéz helyzetét, no meg apaszthatatlan munkakedvét látva úgy döntött, a felmondásra kényszerülő tagok is megtarthatják a háztájit, s ráadásul annyi földet bérelhetnek a közösből, amennyit csak akarnak! Jöttek is a jelentkezők, s ma már alig van valaki, akinek dohánya, almája, krumplija ne lenne. A kizárólag papíron munka nélkül lévők azonban sokszor a semmiért, vagy annál alig többért kénytelenek dolgozni, hiszen az átvevőké a haszon akkor is, amikor nekik alig marad valami. Igaza van Katánknak — kapcsolódik a beszélgetésbe Molnár Bertalan, a falu „vadonatúj” polgármestere, aki a lehetetlen állapotok megváltoztatását programjába is beillesztette. — Nincs az jól sehogy sem, hogy aki rettentő munkával megtermeli a zöldséget, gyümölcsöt, nemhogy busás hasznot, olykor még a költségeit is alig kapja vissza. Sokszor örülünk, ha gazda akad az'árura, utána meg döbbenten látjuk, hogy a gyönyörű karfiolunkat duplájáért adják tovább a felvásárlók. Változtatásra tehát szükség van, de be kell látni, ez egyik napról a másikra nem fog sikerülni. Pláne akkor nem, mikor egy csomó törvényt még meg sem hozott az országgyűlés! Itt van ez a privatizáció is. Csak várjuk, mire megy ki a dolog. Mi lesz a boltokkal, ki felel az ellátásért, s mi lesz a kereskedőkkel, ha a maszek világ bekövetkezik;...? Mindezekkel korábban nem volt probléma, most meg jön a bizonytalanság... A leköszönő, s azóta már ünnepélyesen beiktatott vezető között nincs véleménykülönbség: mindketten megegyeznek abban, hogy szép-szép a nagy önállóság, de a neheze még ezután következik. Meg itt van ez a válóper is. Petneháza és Laskod tizenöt éve kötöttek fentről elrendelt kényszerházasságot, s a nemrég kimondott szétválás bizony millió tisztáznivalót is magával hozott. Ember legyen a talpán, aki most kideríti: mennyi jár pontosan Laskodnak, mennyi marad Petneházának. Az egyetértésre, a probléma tisztázására mindkét fél hajlandónak látszik, s mindkettő a békés megegyezésnek igyekszik megnyerni a másikat. — Meg fogunk egyezni, Katám — mondja Molnár Bertalan — de ne akarjál mindent. — Csak ami jár — replikázik mosolyogva Laskod polgármesterasszonya. Kovács Éva estig. A hosszú tornácra hiába süt a nap, Annus nénénket nem tudja maradásra bírni. — Van itt mit csinálni mindig, s minden dolog megvár, nincs aki helyettem elvégezze. Gyermekei felnőttek, saját lábukra álltak, s mint kiderül, jócskán megvan a maguk baja. Egyik 11 gyerekkel maradt özvegyen, másiknak tizenéves fia halt meg váratlanul, a harmadiknak balesetben megsérült fiát kell támogatnia. A család egyik fele a megyében, másik fele Pest környékén keresi a megélhetést, Annus nénire nem sok idejük marad. Ő persze nem is várja ezt, hosszas távolmaradásukat sem veszi zokon. — Szolgálatban van mindegyik, nem érnek rá engem látogatni — mondja ki magának a vigasztaló szavakat. — Sokat vállalnak, mert másképp meg nem élnek. Szoktam nekik én is segíteni — mosolyog egyetlen pillanatig. Biztosan gyümölcsöt, maga termesztette zöldséget visz az unokáknak — gondolom magamban, miközben eszembe jutnak az én anyukám foszlós kalácsai. — Sose megyek üres kézzel — olvas a gondolataimban Annus néni — hol egy kiló cukrot, hol paprikát vagy lisztet viszek. S hogy miből futja neki mindezekre? — Négyezer hatszázötven forint a nyugdíjam. Nekem elég, beosztom, hogy jusson mindenre — szólal meg csipetnyi dicsekvéssel a hangjában. Ha megveszem a téli tüzelőt, akkor már nagy baj nem jöhet... Közben nézegetjük a szemben lévő házat, amelynek díszes homlokzata romos állapotában is sejteti: valamikor nem csak a ház, egykori lakója is szebb napokat látott. A gyommal benőtt udvaron sódercsomó mutatja: rövidesen megkezdődik a munka, s ismét lesz lelkésze a falunak. Merthogy a mostani ingázik, akárcsak Petneháza férfiai, asszonyai. Bak- talórántháza és Kisvárda munkahelyei várják az ittenieket, akik a helyi tsz-en kívül nemigen számíthatnak lakóhelyükön más munkaadóra. Persze nemcsak a Vulkán, vagy a bak- tai Vertikál szívja az erőt. Azok csak a biztos fixet adják, műszak után kezdődik a valóságos hajrá. A dohány, a karfiol, no meg az alma és a krumpli várja a dolgos kezeket. — Te! — fordul Annus néni váratlanul szomszédasszonyához. — Nem jól mondtuk be a nyugdíjat. Nem négyezer hatszázötven, hanem négyezer hatszázötvenegy forintot kapok — s miután meggyőződik arról, hogy a jegyzetemben is kijavítottam a „hibát", ömlik belőle tovább a szó. Közben delet harangoznak, s a tsz iroda elé zárt tetejű kézikocsit tol valaki. Meghozták az ebédet. — Nekem is kínálták, de nem fogadtam el — tudom meg Annus nénitől. Mondja kedves, minek pocsékoljak? Nem eszem én már sokat, így ősz táján, egész nap el vagyok egy fürt szőlőn meg egy karéj kenyéren. Mondtam is a tanácson: kész pocséklás lenne nekem egy ebéd! Az öregeknek — legyen bármily kevés a havi járandóság, — csak nehezen áll a szája panaszkodásra. Mintha valami földöntúli erő hitetné el velük, nincs nagy baj, a létminimum alatti nyugdíjból is ki lehet jönni, csak okosan kell beosztani. S hogy minderre mit mondanak a fiatalok? Ők bizony már más világban nőttek, másképpen is gondokoznak. — A petneháziak — akárcsak a megye többi falujának Barangolás . _ árpedig nemM . ff csak Laskod és Petneháza, las- | san az egész % ország is mindent szeretne. Mindent, amire jogossá teszi őt a viharos magyar történelem. Mindent, amit kiharcoltak a maiaknak a régiek, s amivel a mostani fiatalok segíthetik majd gyermekeiket. — Elmentem én is szavazni. Azt akartam, hogy ott legyen a nevem — billenti felém a fejét ' Annus néni. Jó világnak kell már jönni. Bár — gondokodik ; csipetnyit — régen is volt olyan, akinek jó vót. Hát ezentúl legyen jó mindenkinek. szalviák bírják A | legtovább. I Nem ártott ne- ■ kik az a néhány hideg, kora őszi nap. Olyan pirosán sorjáznak a kertek és udvarok mentén, mint a frissen cseppentett vér. Valósággal harsognak, mintha csak azt mondanák: nincs még vége a nyárnak, ne búsuljatok, csak ezután jönnek a szebb napok! Nézzetek ránk, milyen szépek vagyunk! Választ persze sehonnan nem várnak, legfeljebb a szomszéd büdöskétől, amely aranyló sárgán páváskodik a vörösen izzó szalviasorok mellett. Mézhez hasonlatos színével talán csúfra sikeredett nevét próbálja feledtetni. A virágok kitartanak. A kora reggeli dér, a késő esti harmat sem tudja őket leteríteni. Várnak és virítanak, mintha nem tudnák, hogy egy reggelre a fagy tépi majd el életük fonalát. S akkor bizony már nem lesz apelláta! Petneházán gyönyörűek a virágok. Hihetnénk, az itt élők nemcsak a munkában, ebben is versenyezni akarnak egymással. Virítanak Nagy Mihályné portája előtt is, pedig ő már nemigen törődik velük. Nyolcvannégy éves, három éve él özvegyen. A főút mentén, apró, megroggyant házikóban lakik, a helyi Egy- akarat Tsz irodája mellett. —- Nem a szövetkezeté volt az. Tudja, kik laktak régen abban a házban? — mutat az épületre Annus néni. A Vityiek, akiknek ötszáz holdjuk volt a faluban, meg egy bankjuk Bak- tán! Ez, amiben lakom, ez volt a cselédház. Akkor a funkció nem sokat változott, gondolom, magamban, miközben a parányl abla- kokra akasztott függönyöket nézegetem, s közben eltöprengek azon, ugyan hány nehéz nap és éjszaka telt el azóta, hányat lapozott a sors könyvében a történelem, mire Petneházán is akkorát fordult a világ, hogy tsz iroda lett a Vityi kúriából... Anna néni mellett szomszéd- asszonya, az 55 éves Oláh Sándorné álldogál, aki pár évtizeddel később született ugyan, de hozzá hasonlóan nehezen boldogul az élettel. — A fonodában dolgoztam, de felmondtak nekem, megszűnt a munkahelyem. Nyolc gyermeket nevelek, beteges vagyok, azt akartam, hogy leszázalékoljanak. Csak nézze meg — emeli szemem elé idejekorán elgörbült ujjait — évekig tanyán laktunk, a kútnál mostam a rengeteg szennyest. Negyven százalékot állapítottak meg az orvosok, mondja már meg, mire megyek én azzal? — Neked se könnyű, hallod — állapítja meg Annus néni, aki bizonyára nem először hallja már a fenti történetet. Most azért mégis jobb világ van, mert a magadfajtát segíti az állam, nem úgy, mint minket annak idején. Hetedmagammal árván nőttünk, az ángyom nevelt fel bennünket, nyugtassa az Isten, ahol fekszik. Nem tudom, nélküle mire ment volna apám annyi gyermekkel egyedül. Annus néni a szomszédos Laskodon született, ott töltötte gyermekéveit. Petneházi úgy lett belőle, hogy ide hozták férjhez. Megboldogult ura mellett sokat kellett dolgoznia, hajnalban kelni, éjszaka mosni meg kenyeret dagasztani, nappal pedig a mezőn állni a sarat, csinálni, mikor mi következett. — Ugyanannyit dolgoztam én mindig, amennyit bírtam, akár az uram — simítja ősz haját a szürkére fakult fekete kendő alá. — Ebben mostanra sincs változás. Annyit végzek, amennyit tudok. S hogy mennyit tud, vagy bír a madárcsontú öregasszony? Maga hasogatja a fát, kapálja a kertet, tesz-vesz reggeltől
