Kelet-Magyarország, 1990. október (50. évfolyam, 230-255. szám)

1990-10-21 / 248. szám

8 ^bhbbhhhhhhhhhh^ l| Kelet­A Wagyarország HÉTVÉGI MELLÉKLETE 1990. október 21. r me ha'.* hivatalos állami ■ jiorir.Tep október 23. V; Övezze tisztelet ezen | a napon 1956 veterán­jait, akik szónoklataik­ban, beszédeikben egy ideje igen akkurátusán végigmondják a mondatokat kissé elnehezítő, hosszú formulát, „az 1956-os forradalom és szabadságharc”. Ezt igyekeznek elfogadatatni és belesulykolni a közvéleménybe, ami nemcsak azért szükséges, mert évtizedekéig az „ellenforra­dalom” megnevezést tömködték a fejekbe, s az idegekbe, hanem azért is, mert 1956 régen volt, azóta nemzedékek nőttek fel, akiknek el kell mondani, mi tör­tént akkor, hiszen nem lehettek sem részesek, sem tanúk. 1956 egykori cselekvő résztvevői vi­szont immár — ne féljünk kimon­dani — veterán korúak, s olykor bizony az ifjak szemében vete­ránként is visekednek. Az emberek többségének vi­szont elege van a veteránokból. A mai negyven és ötven év kö­zöttiek (akik már igazán nem mondhatók fiataloknak) nincse­nek saját, felnőtt emlékei a forra­dalomról, de vannak április 4. s november 7. megünnepléséről, s ezért meglehetősen visszatetsző számukra a némelyek részéről manapság erőltetett 56-os forra­dalmi romantika, s kiváltképp a hőscsinálás, amely liturgiáját te­kintve alig különbözik az általá­nos iskolákba, gimnáziumokba meghívott kommunista veterá­nok erőltetett és hamis romanti­kájától, hős- és mártírkultuszá­tól. Jó lenne elkerülni, hogy a tisz­teletreméltó 56-osok magukat ünnepelhessék, könnyen kiürülő hőskultuszba merevítsék az új nemzeti ünnepet; ezzel legyenek tele az újságok. A magyar törté­nelem, a magyar nemzet ünnepe október 23. a nemzet „szent akaratáé”,kevésbé az egyeseké, akik azt — noha hősiesen, bát­ran, a mártírhalált is vállalva — képviselték. Célszerű lenne fi­gyelni arra, hogy a veteránok, akik közül ma sokan vezetői az országnak, a pártoknak, hesse- gessék el maguktól annak még a gondolatát is, hogy az utánuk kö­vetkező nemzedékek csupánc­sak a „hétköznapok forradalmá­raiként”, vagyis a munkahelye­ken végzett jó munkájukkal járul­janak hozzá Magyarország je­lenlegi újjáépítéséhez ( amiként ezt az MSZMP ideológiai hivatal­nokai kidolgozták a 70-es évek­ben). Szívet melengető, hogy októ­ber 23. idén először végre hiva­talos ünnep, de baj lenne, ha a melengető érzés csak a veterá­nok keblét hevítené újabb tettek­re, s a fiatalabbak, főleg a való­ban fiatalok, pusztán megértő közönséggé degradálódnának. Ök saját jövőjük forradalmi tem­pójú átalakításának lehetőségét kellene hogy lássák, érezzék ok­tóber 23. ünnepében. Valamelyest látják, láthatják is, hiszen egyelőre kevéssé elemzett, de óriási jelentőségű tény, hogy jelenleg-talán az egész világon egyedülállóan — Magyarországon szerveződött parlamenti pártba — mégpedig növekvő erejű pártba — az ifjú­ság. Az az ifjúság, amely tiszteli 56-ot és az 56-osokat, de tiszteli 1989-90-et is. Sajnos, akadnak jelek arra, hogy az 56 tűzkeresztségén áte­settek mintha leintenék a fiata­labbakat: „Csiba tel”, hiszen oly sokáig vártak a megérdemelt tisztességre, miért, hogy máris mások, tejfölösszájúak tolakod­nak eléjük? És igencsak gyanak­vóan, értetlenül hallgatják, ha a tűzkeresztségük élményével, hi­telével, romantikájával, igazával a fiatalok a tudásuk, fiatalságuk, jövőjük élményét, hitelét, roman­tikáját, igazát állítják szembe: a világlátottságot, a nyelvtudást, a komputerek játszi könnyedségű kezelését, az európai országutak stopposainak „forradalmi” ta­pasztalatait, a könnyű és őszinte barátkozásra való képességet, no meg azt a pőre tényt, hogy ők laknak tovább ebben az októberi hazában. Október veteránjai! Tegyétek október 23. ünnepét a fiataloké­vá, és akkor nem csak most lesz — amikor először jelzi a naptár ban piros betű — október 23. méltó napja a nemzetnek, ha­nem — titeket is túlélve — mind­örökké. Gulay István Böröndi Lajos: Tél van Sárándi József: A hóhérok segédeinek lelőtt madár zuhanása arcot torzító éles sikoly tél van kívül belül és nincs megváltás vergődünk tovább szív-jégtorlaszokon Ami az életben fontos, nem jár győzelemmel. Milyen „szerencse" hogy nemcsak a dac éltet (mártírok erénye) A Bizonyosság az írástudók bosszúálló csalfa angyala azt sugallja: holtunkkal éljük túl kegyes pribékjeinket (Leányvár, 1983.) Pákolitz István: Deák Mór: Visszatérés A haláltól féltem, hát megkövettem, fölajánlottam neki magamat, csuklómmal istenemmé avattam, áldozópap és emberáldozat, szűkölve egymást űzte bennem, távolabb, egyre távolabb, szememet szúrta, föláztatta lehúnyt szemhéjam alatt, távolabb, egyre távolabb, amíg már semmi sem marad, s forogva sincsen visszatérés, nincsen, hiába, hogy vagyok, nő a szakállam, de halott szakálla nő, és tükörkép és árnyék nélküli nappalok morzsolnak éber éjszakákat, ha fekszem, ülnek, ha ülök, állnak, távolabb, egyre távolabb, köröm nő, tépi arcomat, szeretném végre kibeszélni, jaj, nem szabadna, nem szabad, keresem hozzá a derűt, hogy én is megpróbáltam élni, és énnekem se sikerült. Egérszürke Tekintetében búvá félelem, mintha elnézést kérne, félszegen szorong, hogy élni mer —föl-fölriad kisgyerekként, ki újólag kikap, holott nincs semmi csíny a lajstromán- s akármit mondhat Biblia, Korán, zsebünkben ki-s kinyílik a bicsak: nem lázad egérszürke, monoton sorsa ellen, és mindent úgy fogad, ahogy van; nem él a fogért fogat­szokással ;el-elköny vei pár pofont előlegként — nyugtathatná a hit, de pirosbetüs ünnepnapjai jöttén is hétköznapjain borong. (1985) Pesti utcakép új címeres harckocsival fi;. Az 1956-os mosonma­gyaróvári véres tragé­diáról, az október 26-i sortüz előtti és utáni időkről kilenc fénykép került elő Szombat­helyen. A képek készí­tője nem fedte fel a sze­mélyazonosságát. Ez a mosonmagyaró­vári kép a sortüz előtti felvonuláson készült. ^mtm s Árulkodott a mm zon a harminckét évvel ezelőtti A ) májusi hajnalon feszült csend pite | meg a nyíregyházi börtönt. Éjfél • előtt néhány perccel egy rabszállí- 1 tó kocsi érkezett, a foglyok már tudták: „a népi demokratikus államrend meg­döntésére irányuló szervezkedés” két nyíregy­házi vádlottját, a debreceni katonai bíróság által halálraítélt Szilágyi Lászlót és Tomasovszky Andrást hozták meg a fővárosból, hogy az ítéle­tet itt, a vársoban hajtsák végre. S azon a májusi hajnalon bevégeztetett.... Most itt ülök az Arany János út egyik harma­dik emeleti lakásában. Velem szemben Szilágyi László legközelebbi hozzátartozói: felesége és a két lánya. Zavart csönd. Egyikőnk sem tudja, miképpen is kezdjük ezt a beszélgetést. A krónikás még sohasem talál­kozott egy megkínzott, halálraítélt, kivégzett fér­fi szeretteivel, s nem tudhatja, mi lesz az a szó, amelyikkel akaratlanul bár, de megsértheti őket. A feleség,Szilágyi Lászlóné próbálja oldani a helyzetet.- Csak kérdezzen nyugodtan. Nekünk már nincs titkolnivalónk...- Mi volt a legnehezebb? Hosszú töprengés után hangzik a válasz:- Megvédeni a két lányunkat...Felnevelni úgy őket, hogy elhiggyék, az édesapjuk nem volt gazember... Felnevelni úgy őket, hogy ennek az ismeret­nek a birtokában ne öntse el őket a vak düh, a bosszúállás vágya. Mert különben a saját jövő­jüket, s a majdani családjuk életét teszik tönkre. Hát ez volt a legnehezebb. Elhitetni velük az igazságot, s ép lélekben felnevelni őket. Itt ül a kanapén a két lány, Nóra és Erzsébet is. A gyógyszertári asszisztens, s a történelem­ének szakos tanár. Mindketten férjes asszonyok már, s eddig jobbára hallgattak. Arra kérnek most is, ha Istent ismerek, nehogy nemzeti hő­sökké igyekezzem emelni őket. Ugyanolyan normális, hétköznapi életet élők, mint bárki más, akivel az utcán találkozunk. — Tudjuk mi persze, hogy az embereknek, a különféle politikai kurzusoknak hősökre szüksé­gük van, de ne bennünk keressék azokat. Ha már becsülni való magatartást tanúsító embert szeretnének látni, akkor édesanyánké az ér­dem. Aki úgy nevelt fel bennünket, hogy szinte semmiben sem szenvedtünk hiányt. Ne az a- nyagiakra gondoljon, hanem az érzelmi adomá­nyokra. Ha valaki megérdemli a tiszteletet, hát ő megérdemli... Gondoljon bele: két gyermekkel huszonhat évesen özvegyén maradni... ráadá­sul egy kivégzett férfi özvegyeként! Nem tudjuk, hogy mi kibírnánk-e... Hogy mennyien vészelték volna át ép lélekkel e három évtizedet. — Apjukról őriznek valamilyen emléket? A kisebbik lány akkor kétéves volt, így aztán legfeljebb egy-egy tudat alatt megmaradt arc­képfoszlány emlékezteti csupán az apjára. Nóra viszont már négyéves volt, s emlékezik egy szörnyű éjszakára. — Valami vendégségben voltunk, hazajöt­tünk, lefeküdtünk, s iszonyatos dörömbölésre ébredtünk. Idegenek rontottak a házba, ordibál­tak... mi a húgommal ültünk az ágyban, reszket­tünk a félelemtől. Később mondták meg, akkor tartóztatták le az apámat. Ötvenhét február­jában. — Mikor tudták meg, hogy az apjukat kivé­gezték? íf ^któber veteránjai

Next

/
Oldalképek
Tartalom