Kelet-Magyarország, 1990. október (50. évfolyam, 230-255. szám)

1990-10-21 / 248. szám

1990. október 21. || Kelet a maprorszag HÉTVÉGI MELLÉKLETE _________________________________________________9 mm Veres Péter beszél a Petőfi szobornál mmm^mmKmm^mmmmmmsmmmmmmmmmmmm fekete tulipán — Második osztályos általános iskolás lehet­tem, mikor elolvastuk a Fekete tulipánt... Tudja, az egyik szereplőt a könyvben is kivégzik. így akasztották az Erzsiké apját is, mondta az egyik társam, s otthon megkérdeztem: valóban így történt? — (gy történt — bólint Szilágyi Lászlóné. A mai napig sem tudom, hogy miért, de mindig húz- tam-halasztottam azt a napot, amikor elmondom nekik az apjuk történetét. Az anyai ösztönöm azt súgta: nem szabad megbolygatni az ő gyermeki világukat. Éljék minél tovább a gondtalan életü­ket, megerősödvén hátha kisebb lesz a sokk, mely elkerülhetetlenül, érni fogja őket. — Miből éltek? — A kivégzés után öt évig nem kaptam sehol munkát. A háziipari szövetkezet bedolgozója voltam, két- háromszáz forintot tudtam havonta összekaparni. A szüleim segítettek. Apámat ku- láknak minősítették, elüldözték a falujából, be­költöztek Nyíregyházára. Hatvan éves volt már szegény, mikor munkába állt a városban. Éjjeliőr lett. így éltünk együtt. Aztán én nagy nehezen elhelyezkedtem a gumigyárban, s akkortól foko­zatosan javult az életünk. Kint kotyog a kávéfőző, pár pillanatra egyedül maradok. A képeket nézem a falakon. Békés faluvég... delelő csorda... valami megfoghatatlan nyugalom árad mindegyik vászonról. Vajon mi járhatott a fejében annak, aki a falra akasztotta őket...? Milyen furcsa az élet, tűnődöm. Szilágyi Lász­ló kisebbik lánya történelem szakot végzett a nyíregyházi főiskolán, és történelmet tanít már másfél évtizede. Vajon hogyan vélekedik ő 1956-ról... s édesapjáról? — Tudom, ez az a válasz, amit sokan nehezen értenek majd meg. Nézze, mi a nővéremmel együtt, mint szinte bármelyik kortársam, lelkes úttörők, kiszesek voltunk, s döbbenetes is, de igaz, én például sokáig elhittem az apánk bű­nösségét. Azt hittük: a könyvek nem hazud­nak... S azokban mit lehetett olvasni ötvenhat­ról...? Ismertük persze a családi változatot is, dehát tudja, milyen a fiatal... Amit az idegenek, meg a könyvek mondanak, abban jobban hisz... Az igazságot megismerve természetesen ben­nünk is fellobbant a düh, de felnővén meggyő­ződtünk anyánk döntésének a helyességéről: Elég volt egy családban egy áldozat. Pontosab­ban kettő, mert apánk halálával az ő élete is tönkrement. De a lányainak élni kell. S a majda­ni unokáinak. zilágyi Lászlóné most a kisebbik S lányával, s annak a családjával él egy fedél alatt. Halottak napján, mint az elmúlt negyedszázadban SKBBXflH mindig, megint kimennek a teme­tőbe, s körbeállják Szilágyi László sírját. De most gyertyát is gyújtanak. A család csak a kivégzés után hat évvel tudta meg, hová is hántolták el a kivégzetteket. Egy temetői szolga súgta meg nekik. A sírt még ké­sőbb sem merték gyomlálni, hisz azzal elárulták volna azt a temetőőrt, aki nem szolgált rá erre. Ha eljött a halottak napja, csak titokban mertek egy-egy szál virággot tenni a hozzátartozójuk sírjára. De akkor is a szomszédban álltak, s gyertyát nem gyújtottak. Nehogy szemet szúrjon valaki­nek.... Most gyertyát gyújtanak. Nem kell félniük .... Balogh Géza A Magyar Rádió me­grongálódott épülete a forradalom első napjai­ban A ledöntött Sztálin szobor a körút és a Rákóczi út keresz­teződésében Szokolay történelmi imádsága Október 23-án a televízió és a rádió nyilvánossága előtt hangzik fel a Magyar Állami Operaházban egy orátórium: Szokolay Sándor Magyar Zsoltára. Nem véletlen a dátum, nem szándék nélküli a cím, s nem előzmény nélküli a mű Szokolay életművében. ,,1956. október 23-át, mint tör­ténelmünk egyik legnagyobb összegyülemlő fájdalmának kifa- kadását életem alapélményeként őrzöm” — írja a zeneszerző. Ettől az élménytől ihletetten született annak idején, 1957-58- ban a Tűz Márciusa című opu- sza Ady Endre versére. Az „áthallást” észrevették, s akkori­ban próbálták is Szokolayra rá­bizonyítani, csak Ady klasszi- kussága mentette meg őt és a művet is. Szokolay nem volt aktív har­cosa a forradalomnak, „nyugta­lan diákként érdeklődtem az ese­mények iránt” — mondja magá­ról. Elkötelezettségéről, az életét alapvetően befolyásoló, megha­tározó tényről így vall egy inter­júban: „1956 történelmi pillanatai alapélményeimmé váltak és enélkül soha nem lettem volna operaszerző. A nagy drámai nyugtalanság, az emberek jobbí­tási szándéka, a közérdekűség annyira átjárt, hogy a kantáták, az oratóriumok, majd az operák felé indított el... Úgy éreztem, hogy egyszer eljön az ideje egy olyan történelmi kifakadás zenei megfogalmazásának, mint ami­lyen 1956 volt.” És amikor eljött az idő, Szoko­lay nem késlekedett. Ám még­sem saját élményeiről vagy a konkrét történelemről írt zenét. Nem 1956. október 23-át fogal­mazta hangokká. Azt tartja, eh­hez még túl közeli az idő, kell egy kis távolodás, történelmi tér, hogy egyetemesen lehessen szólni róla. És akkor Domokos Péter Pál­nak, szívbéli jó barátjának kész­tetésére kezébe vette Dsida Jenőnek a húszas években írt Psalmus Hungaricus című vers­ciklusát. A költemény hazasze­retetei sugalló szelleme, nemze­ti, költői leikiismeretfurdalást közvetítő hangja pontosan rímelt Szokolay érzéseivel. Évekig fog­lalkozott a monumentális vers­sel, amelynek minden sora „új­raélhető aktualitássál bír”, míg 1990 nyarán elkészült a zenemű. Zenei megfogalmazásban a négytételes kantátasjzerű formát választotta a szerző, visszatérő verszsoltár refrénnel; — .„Né­pem te szent, te kárhozott, te drága!” — azzal a céllal, hogy a négy tétel ellenére egy közös, nagy forma rajzolódjék ki. A részleteket így magyarázza Szokolay: „A darab szólistái kö­zül a tenorszóló magát a Költőt személyesíti meg. Az altszóló az ifjúságot féltő Anyát. A bari­ton-basszus duett pedig a har­cos hősöket. A darab első tétele „A lelkiismeret hangján”, a költő­ben felébredő bűntudatot énekli meg a megfeledkezett hazasze­retetről. A második tétel „Törté­nelmünk régmúlt harigján” ezer­éves szenvedéseinkről énekel. A harmadik tétel „A közelmúlt hangján” elmúlt évtizedeinket idézi fel, mulasztásainkat, romlá­sainkat. A befejező tétel „A jövő hangján” a mű teljes apparátu­sát vonultatja fel, szólókvintettet, . nagyvárosoknak A nincs középpontjuk. J \ Főképp azoknak / \nincs, melyek több "településből forrtak össze. Talán mindegyik őriz va­lamit a régi hangulatából. Jó ha őriz, mert olykor éppen az egyé­niségéről mondott le a sok egy­kori település, mely nagyvárossá forrt össze. Buda valaha csak a Várhe­gyet, és annak tövében, a Duna- parton elterülő települést jelen­tette. Budafok, Szentlőrinc (a pá­losok kolostorával), Budakeszi, Hidegkút, Remete, Háros, Ko­vácsi, Sasad kívül estek, rész­ben ma is kívül esnek a városon. A mai szemmel nézve igencsak apró települést fal kerítette be, melynek nyomai a Széna téren ma is láthatók. A tér tehát az egykori város határán feküdt. Neve pedig arra utal, hogy itt piac, szénapiac működött. Sze­rencse, hogy a szép név meg­maradt, mert ebben a városban az utcák és terek igen gyakran váltottak nevet, a történelem szeszélye szerint. A tér mára elvesztette határ jellegét. Belül került a nagyváro­son. A fal maradványai — rajtuk az emléktábla — csak emlékez­tetni tudnak egykori határhelyze­tére. Hogy nyugatról, a környező apró települések felől, ide futot­tak be a kereskedelmi utak, s aztán itt, a város peremén zajlott az áruk csereberéje. A tér nyírott füvén ma szerény emlékkő áll. Körülötte hét kopja­fa. A kövön felirat: 1956. És kör­ben friss és fonnyadó virágcsok­rok. Elhamvadt és hunyorgó mécsesek. Gyertyák. Négy évtizedre visszanyúló emlékeim vannak a környékről. Főképp a Mártírok útjáról (egy­kor: Margit körút), mely innen kanyarog a Margit-hídig. A Ró­zsadomb oldalában, az Eszter (ma Sólyom László) utcában lak­tunk. Innen jártam iskolába, meg Szepesi Attila: a Mártírok útjai ferences temp­lomba. Egyszer, ha jól emlékszem, 1950 szigorú telén hazafelé tar­tottunk szüleimmel Pestről Budá­ra. Esteledett. A hídon megpil­lantottunk egy férfit, aki a korlát­ba kívülről kapaszkodott, és né­zett le a zajló jégtáblákra. Apám odaugrott, megragadta a kö­zépkorú ismeretlent, és leszedte a karfáról. Feltűnt a férfi rongyos öltözete, soványsága. Nem el­lenkezett. Apám erősen fogta. Láttam, ahogy a sovány ember vacog, és szeméből könnyek csorognak. Apám úgy vezette maga előtt, mint egy engedel­mes, akarata-vesztett gyereket. Halványan emlékszem még a hírhedt Balogh páterre is, aki itt lakott valahol a környéken. Gyakran feltűnt jól ápolt, pöfeteg alakja. Ő az a pap, akire az egy­ház csak pironkodva, szemlesüt­ve emlékezhet vissza, mert jel­képe volt a Rákosinak behódoló, szervilis egyháziaknak. A Mártírok útja oldalában, a Széna tér sarkán állt még a hír­hedt Margit körúti fegyház. Nagybátyám is megfordult itt, Rákosiék, az ÁVÓ vendégszere­tetét élvezve. Szabadulása után sokat mesélt a bent töltött esz­tendőkről: hogyan vallatták kur­tavasra függesztve, hideg vízzel locsolva, éji álmából rendszere­sen felriasztva. Hogyan építették be közéjük a besúgókat, s mi­lyen — az utolsó cigarettacsik­ket is elosztó — szolidaritás élt a sokfelől verbuválódott, sokféle arcú fegyenc között. Sosem lepett meg, hogy épp itt, a Széna téren verbuválódott 1956 októberében a szabadság- harcosok egyik legjelentősebb egysége. A tér — rejtetten to­vább élő határhelyzeténél fogva —, meg az itt komorodó börtöné­pület nyomasztó hangulata miatt is, valósággal felkínálhatta ma­gát a harcolók csapatának. Ide futnak össze a környék útjai. gyerekkart, vegyes kart. A jövő egyetlen megoldása az egymás felé fordulás1 lehet.” Talán legjobban a vers e sorai summázzák ezt a gondolatot: Székelyek, ott a bércek szikla­mellén, /üljetek mellém!/ Ma­gyarok, ott ja Tisza partján, / magyarok, ott a Duna partján/, magyarok, ott a tót hegyek közt / s a bácskai: szőlőhegyek közt/, üljetek mellém. /Magyarok Afri­kában, Ázsiában/, Párizsban vagy Amerikában, /üljetek mel­lém!/ Ti ezután születők, s ti porlócsontú ősök, /ti réghalott regősök, ti vértanuk, hősök/, ül­jetek mellém!- Azt hiszem, fájdalmas múl­tunk, nehéz jelenünk után az egymásra találás e reményével szabad csak a jövő felé néz­nünk. — suijnmázza a szerző. ' *■ Szokolay i új művét Géczy Olgának ajánlotta, aki az ősbe­mutatón vezényli a Magyar Zsol­tárt. Érdemes idéznünk a mű lé­nyegéről szdlva Géczy Olgának, a Svájcban élő karmesternek a szavait: „Az egész magyar lét benne él ebben a műben, a hal­latlan, mérhetetlen szenvedés, amit megélt egyén és az egész nemzet évszázadok során. A négy tételben az érzelmi kibonta­kozás egyre nő. Ahogyan egész halkan elkezdődik az oratórium, szinte a semmiből, aztán folyta­tódik a tenorszólóval. Az első té­tel zenei anyagából bontakozik ki az egész mű. Különleges a da­rab lezárásai, ahogyan a legkü­lönfélébb zenei szférákat ötvözi. A befejezésijén, a Jeruzsálem szót az Ámennel kapcsolja ösz-- sze, bensőséges hangulatú ima­végként. Átlényegült, elmélyült, ihletett mű a Magyar Zsoltár.” (k. m.) Pest, a Várhegy, meg a külső te­lepülés felől. Láttam egy filmet, már jóval később, a Széna téri felkelőkről. Pontosabban szólva: néhány tö­redék filmkockát. Ami az akkori kusza napokból s a kezdetleges filmfelvevők jóvoltából fenn tu­dott maradni. A felkelők parancs­nokát, a legendás hírű Szabó bácsit mutatja, ahogy beszél — a szavait nem érteni —, ahogy a fegyverét megcsókolja, és tár­saira néz. Szakadt, sovány em­berek veszik körül a parancsno­kot, akit a bukás után hamaro­san kivégeztek. Ha ezt a kifejezést: „népi hős”, gyerekkoromban az iskolá­ban kimondták, mindig valami borongós köd ereszkedett ránk. Távoli, értelmetlen. Neveket mondtak: Bugyonnij, Csapajev, Oleg Kosevoj. Hallgattuk, és ha kellett, kimondtuk őket, de nem volt közük a valósághoz. A valóság egyszerű. Néhány rongyos férfi emléke. Néhány vi­rágcsokor a fűben. Néhány lobo­gó gyertya, és hét kopjafa. És akkor is így van, ha nekem, a katolikusnak, a kopjafa kezdet­ben idegen [jelkép volt. Szinte érthetetlen. (Meg kellett tanul­nom, mi az. Ahogy a megtartó zsoltárokat is(. A nagyvárosoknak nincs kö­zéppontjuk. Öe kell néhány hely, ahová az ember szívesen visz- szajár. Néhány hely, ami nem attól' lesz foijitos, hogy valami­lyen közlekedési vagy egyéb csomópontra esik. Az ember elindul sétálni, nincs különösebb célja, és egyszerre észreveszi, hogy ott áll a Széna téri kopjafák előtt. Egy pillanatra megáll, elné­zi a hunyorgó gyertyákat, és visszaemlékezik a hídon vacogó öngyilkosjelöljtre, és visszaemlé­kezik Szabó bácsira, akinek el­szánt arca olyannyira különbözik a másik férfiétől, mégis össze­mosódik veleí p / i_^*l • p ✓ -j

Next

/
Oldalképek
Tartalom