Kelet-Magyarország, 1990. október (50. évfolyam, 230-255. szám)
1990-10-13 / 241. szám
1990. október 13. || Kelet a magyarorszag HÉTVÉGI MELLÉKLETE 11 ént a Feketén... L Ha nagyapám régen mesébe fogott, mindig így kezdte: Túl a Szamoson, a messzi Feketén... A jó zsíros szatmári földeket, meg a híres gyarmati vásárokat értette rajta. S úgy beszélt róluk, mintha az Óperenciás-tengeren is túl lennének azok. Pedig hát milyen messze van Pályihoz Matolcs, vagy mondjuk Gyarmat...? Nem többre tíz-tizenöt kilométernél. De nekünk a Szamoson túl már a "burkusok" földje kezdődött, ahol óriások nőnek, sárkányok küzdenek, s lakatot oldó vasfüvek teremnek... Ahol nagy rézüstökben fortyog a kulimász, hogy majd éjjel abban fürösszék az ártatlan embereket a gonosz boszorkányok. Mert bizony, a messzi Feketén minden megtörténhetett. S megtörténhet... Mert mit látunk mi is a gyü- gyei főutcán!? Pontosabban a gyügyei főutca egyik portáján. Füstöt eregető üstházat, meg gőzfelhőbe burkolózó rézüstöt! Hát nem megmondtuk, hogy errefelé minden megeshet...!? Már fő is az a kulimász, hogy majd... — Mit keresnek maguk... sárkányokat, meg boszorkányokat!? Hát éppenséggel mutathatnánk néhányat... de nem itt, ezen a portán! Mi csak disznót öltünk kérem. Két véres kezű férfi nevet rajtunk, apa és fia. Csurka Károly és Csurka Emil. S bíztatnak bennünket: együnk csak egy kis bőrt, meg egy kis disznó fülét! Mert biztosan a nagy éhség árthatott meg nekünk. Különben nem beszélnénk ilyen bolondságokat. Méghogy Gyügyén sárkányok, meg mifenék! A jó másfél mázsás hízó már szétszedve, több szó nem is esik a túlvilági lényekről. Nagyon is evilági gondok kerülnek terítékre. Többek között az, hogy miért e korai disznóölés. — Mert én nem fogom ezer- háromszáz forintos tengerin hizlalni. Itt van az a hatalmas hűtőszekrény, megfér benne egy öt mázsás bikaborjú is. Minek tartsam tovább? Nem kell Gyarmatra menni legalább, ha húst akarunk enni. A hűtőben eláll, kitart karácsonyig. Akkor pedig megöljük a párját. A gazda, Csurka Károly mondja mindezt, s hozza a pálinkát. Mert miféle disznóölés az, ahol hiányzik a szil- vórium. Ő maga nem iszik, mert délután még dolga van, de a fiú, Emil, megemeli a poharát. — Hát, akkor Isten hozott benneteket! Úgy látom egyidősek vagyunk, hát ha nem haragusztok... egészségetekre! Mindkét Csurka a helyi téeszben dolgozik. Csakhogy, míg az öregebbik szinte mióta az eszét tudja, addig a fia csak pár éve. Megjárta Pestet, meg a távoli NDK-t, aztán megnősülvén csak hazajött e csöppnyi kis faluba. Nem követték sokan a példáját. — Hát ez az... pont az a baj, hogy már alig vagyunk fiatalok. Aki csak tehette, elköltözött innen. Nem is olyan régen még több mint ötszázan voltunk, ma jó ha háromszázötvenen. Sajnos, a téesz is nyűglődik az utóbbi időkben, így aztán remény sincs arra, hogy Gyügyéből hamarosan Gyügye lesz újból. Komor, októberi ég borul ránk, magányos varjak vitorláznak a fekete fellegek alatt. Vajon mit látnak felülről? Mi itt, lent rengeteg almafát, udvarokon tornyosuló almásládákat, meg almát válogató embereket. Egyetlen mondat, s benne három „alma". Híven tükrözi ez az itteniek legnagyobb örömét, s legnagyobb gondját. Az utóbbiból van több, már évek óta. Mint szerte az egész Feketén... Csurkáék még hagyján, ők még tudtak is eladni belőle. De hány portán lesz keserű a gazda szájíze, ha az almára gondol...?! Vagy ha az almára néz, mely nem kell a kutyának se...! — Furcsa egy világ ez hallják... októberben disznóölés... decemberben almafahúzgá- lás... Nem volt ilyen a mi időnkben! Idős Csurka Károlyné zsörtölődik emígy, s csak később tudjuk meg tőle, mit is ért ő a „mi időnk"-ön. Kilencvenhá- rom éves, a falu legidősebb lakója. Igaz, három éve leütötte egy kemény agyvérzés, azóta nehéz a jobb oldala, de amúgy nincs különösebb baja. Hacsak az nem: — Hallják... hát nem bedugult a filem! Voltam már orvosnál is vele, de azt mondta: Mariska néném, ne csodálkozzon! Bár én hallanék nagy szót kilencven éves koromban! Ha beszéltünk a falu legidősebb asszonyával, úgy illik, beszéljünk a legvénebb férfival is. Ecsedi Mihály se sokkal fiatalabb Mariska nénénknél, s bent lakik a falu közepén. Emil barátunk vállalkozik rá, hogy megmutatja a házat. Mi megyünk elől az autóval, ő meg biciklivel teker. Lassan haladunk, hogy ne hagyjuk el túlságosan, közben nézelődünk. Szép, gondozott portákat látni, rengeteg az új ház, csinosak a középületek. Az úton senki, a járdán is csak egyetlen férfi araszol. Kezében kis bot, de ő viszi a botot, nem pedig az őt. Szálfatermet, határozott léptek... mikor látjuk ám a tükörben, hogy integet Énül barátunk. — Elhagytátok Mihály bátyátokat! Ha Csurka Emil nem mondja, mi bizony gondolkodás nélkül elmegyünk Ecsedi Mihály mellett. Mert bizony mi még akkor se nagyon hisszük, hogy kilencvenegy éves, mikor a szemébe nézünk. — Hát hazudnék én az urak- nak...!? így, keményen, katonásan dörren ránk, s ha már itt vagyunk, azt mondja, üljünk le a busz váróba. Mert itt is lehet beszélgetni. S neki rengeteg mondanivalója lenne. Azzal kezdi, hogy ő árva gyermek, s itt a szomszédban született, Sályiban. Szamossályiban. — Kint játszottunk a porban, mikor meglátott égy gyügyei asszony. Kiss Dániel- né, a későbbi nevelőanyám. Kié ez a gyermek, hallja, kérdezte az éppen ott szekerező Dányádi Györgytől. Árva gyermek ez, nincsen ennek se apja, se anyja. Ó, Istenem, ha nekem ilyen fiam lenne, megvenném neki a fél gyügyei határt. Na, így kerültem én át Gyügyére. Mikor is...?! Bizony, több mint nyolcvan esztendeje. Azt a gyügyei gazdát, Kiss Dánielt, meg a feleségét ma is úgy emlegeti, hogy nem hordott a föld náluk becsületesebb embert. Hogy megsiratták őt, mikor elindult a háborúba! Az első nagy háborúba persze. A 66. nyíregyházi gyalogezreddel. — Viktória, Tirol, Piave, Do- berdo... Ágyúcsövek, meg szuronyok nőttek ott mindenütt az erdők helyett. S olasz meg olasz mindenütt. Rohamoztuk a nagy hegyeket, beugrottam az ellenséges lövészárokba. Hát kis híján egy olasz szuronyába dűltem. A többiek már elpucoltak, de ez az árva még tartotta volna a vonalat. De hogy meglátott minket, elkerekedett a szeme. Szúrd át, az istenit...! — üvöltötte az egyik tyukodi komám, de én visszamordultam: Nem sül ki a szemed...! Te tán magad túl jöttél ide! Szegény olasz a kezemet* is megcsókolta volna, ha hagyom. Megenyhült ám aztán a tyukodi pajtásom is: Bocsáss meg testvér... de elveszi az ember eszét ez a piszkos háború. Kis siheder legényke ballag el mellettünk, a buszváró oldalához húzódik. Várja a gyarmati buszt, s közben hallgatózik. Valami középiskolába járhat, s gondolom, halálosan unja a történelem órákat. Itt meg a műanyag bódé falához szorítja a fülét, s morog, hogy megjött az autóbusz. Bezzeg most nem tud késni, mint télen! Mikor leesik a hó, s hiába várják a kotrókat... Még Cégénydányád- ra se tér be, a székhelyközségbe, ahová a gyügyei iskolások is járnak. S Szamosúj- lakra sem, ahonnan meg a lelkész jár át ide, a kis festett kazettás, fehér falú templomba, a vasárnapi istentiszteletekre. A parányi templom itt áll mindjárt a főtéren, ahol elágazik az út. Az egyik ága megy tovább Újlaknak, Hermán- szegnek, a másik meg szalad a Szamosnak. Egy kis emlékmű állítja meg itt az embert. Márványtábla hirdeti, hogy kik áldozták életüket a „Haza szent földjéért". Ecsedi Mihály áll a kőoszlop mellett, s olvassa hangosan: Ari László, Ari Sándor, Csorba Ferenc, Badar Lajos, Farkas László, Juhász Ferenc, Karácsony Lajos, Kiss Gáspár, Kiss Gyula, Kiss lajos, ifj. Kiss Károly, Nagy Sándor, Tóth Lajos... s még egyszer Kiss Gáspár . Megáll minden név után, így tiszteleg a hősök emléke fölött. Nézi, nézi a kis kőhalmot, s csendesen azt mondja: — Hát látják... már nem is nagyon emlékszem rájuk. Eltűnt az arcuk az időben. Ekkor megáll mellettünk egy szép, derék, hatvan körüli férfi, s azt kérdi Ecsedi Mihálytól: — Áz Ari fiúkra sem emlékszik, Mihály bátyám? — Hát ecsém... az arcukra már nemigen. szép, tiszta A arcú férfit Ari Sándornak hívják, s a szatmári műemlékek lelkes pártfogójaként ismerik szerte a környéken. Mint itt majd mindenki, ő is a téeszből jött nyugdíjba, s miót£ csak ráér, járja a szű- kebb hazát. Megnézett ő már minden híres fűt meg fát, minden híres házat meg templomot. * De a legszebb mindegyik között a gyügyei határ, meg Gyügye volt. Amikor lekanyarodott a román határra vivő útról, s rátért a hazafelé jövő, kacskaringós kőre, még a lelke is megkönnyebbedett... Mert más ez a táj... ez maga a haza. A messzi Feketén... Balogh Géza
