Kelet-Magyarország, 1990. szeptember (50. évfolyam, 205-229. szám)
1990-09-08 / 211. szám
A szellem szolgálata Egy elfelejtett életmű Irodalom és olvasók 175 éve született Mosonyi Mihály Érdekharcok vagy értékek? í. Megfizethetetlenül drágák lettek a könyvek. Nem tudják megfizetni őket a nyugdíjasok, dehát ez még érthető: minek már a nyugdíjasnak a könyv? Járjon közkönyvtárba. Csakhogy nem tudják megfizetni a könyvtárak sem, hiszen a beszerzési keret évek óta képtelen követni a könyvek árának változásait. így aztán egyre több könyv válik kölesönözhetetlen könyvtári kinccsé, éppen a legdrágábbak közül, hiszen azok is legfeljebb egy-egy példányban kerülnek be ezekbe az intézményekbe. És nem tudják megfizetni a könyvet a diákok, a fiatalok, a pályakezdő értelmiség, ez pedig tovább növeli az Európától való szellemi lemaradás lehetőségét. Közben dúl a vita az írószövetség szerepe, az új, magát függetlennek nevező írószövetség léte, a kiadók szellemi felügyelete és önállósága, a könyvterjesztés katasztrofális helyezete körül. A hatalom dönt: a könyvkereskedelem elveszíti adókedvezményeit. A kereskedők bosszankodnak, az írók kevésbé, mert látják: a kereskedelem hiénái az utóbbi években éppen a könyvterjesztést igyekeztek kisajátítani a könnyű meggazdagodás reményében. A független írószövetség memorandumot készít, a régi megállapodást köt a kulturális kormányzattal és előterjeszti koncepciós tervét. És az író? Többszörösen kiszolgáltatott. Először is azért, mert lassan nem talál könyvkiadót, amely szóba állana vele. Különösen nem találnak a költők és háromszor is különösen nem a vidéken élő költők, akik távol vannak a pislákoló mécsesektől is, nem még a nagy tüzektől. Ha a könyv nem ígér legalább 30-40 ezer példányt, nincs kiadó. Nagy, államilag is támogatott kiadóink sorra adják vissza — s fizetik ki! — az elfogadott, kiadásra ajánlott könyveket. Nincs kiút, nincs menekvés. József Attila Szárszóig vezető dilémmája sokszorosan ismétlődik korunkban. Kiszolgáltatott másodszor azért, mert a hazánkban érvényes honoráriumrendeletek jószerint éhbémek minősülnek. A UNESCO adatait átnézve szembetűnő, hogy amíg egy-egy fejlettebb nyugati államban egy- egy könyv tiszleletdíjából egy író akár három esztendeig is normális életszínvonalon élhet, addig hazánkban egy kb. 1500 soros verseskönyv honoráriuma félesztendőre is csak a létminimum körüli életnívót biztosítja. A soronként kb. 40 forintos (magas!) honorárium ugyanis a kiadóknál nem tekinthető ritkának. így van ez a nem lírai, de irodalmon belüli más műfajoknál is. Kiszolgáltatott harmadrészt az író azért is, mert nincs kialakított rendje még annak sem, hogy sikerkönyvek esetén hogyan részesedik a könyv jövedelméből. Igaz, kisebb kiadók már próbálkoztak ezzel és ezen az „aluljárós” piacon, a gyors, aktuális, nem irodalmi igényű munkák kiadásánál horribilis "összegű honoráriumokról beszél a fáma. Dehát ezek a kiadók nemigen adnak ki verseskötetet, még esszét és regényt se nagyon. Nekik az aktuális szenzáció kell, három hét alatt eladható könyv formájában. Ez a piac törvénye. Egy ismerősöm afféle sikerkönyvet csinált. Kiadta egy állami kiadó 40 000 példányban. Darabját árusította 70 forintért. (Nem ma történt, de nem is tegnapelőtt.) Könnyű kiszámítani, hogy a kiadó bruttó bevétele a könyvön kb. 2 millió 800 ezer forint. A könyv nyomda- és papírköltsége hozzávetőleg (majdnem pontosan) 550 ezer forint. A terjesztők, akik eladták a könyvt, megkapták a példányonkénti teljes ár 30-35 százalékát. A szerző, aki kitalálta, megcsinálta a könyvet, akinek szellemi alkotása a mű, kapott adólevonás nélkül 104 ezer forintot. Ha ebből leszámítjuk a gépelés-gépelte- tés, a papír stb. költségeit és az adót, nem marad annyi, amennyiből fél éven át megélhet. Pedig egy 14 íves könyvről van szó! az alkotók kiszolgáltatottsága csak még erősebb volt, hiszen többségük még gondolkodni is szeretett s nem mindig a hivatalos szolgálati szabályzat szerint. Kivételt képeztek természetesen a kor valódi szellemi nagyjai közül sokan és a konjunktúra lovagjai. (Személyes példa: az újságírói bérek emelését éveken át azzal utasította el az illetékes főhatóság, hogy néhány budapesti nagymenő keresetére hivatkozott, akik évekkel ezelőtt is többezer forintos tiszteletdíjakért tartottak napi három külpolitikai tájékozatót. Miközben például a vidéki újságírók szinte éhbérért dolgoztak sokszor annyit.) Az értékhierarchia, billenésében először a kiadók kerültek az élre. Szerkesztőségi létszámuk rendkívüli mértékben megnőtt, az állami támogatás elfedte a valóságos feszültségeket, és el is kényelmesítette őket. Egy-egy író minden évben jöhetett két-három új könyvvel is, ha nem volt új, válogattak a régiből. Protokolláris és kegyeleti szempontok ették a milliókat, s az élők féltek és sírtak. Mert a támogatás akkor sem igen nekik jutott. A kiadók monopolhelyzetét a piaci törvények hamar szétrobbantották, bizonyos ideig nem is rossz irányban. Azonban az elviselhetetlen mértékben megszaporodott magánkiadási szféra kizárólag piaci termékként kezelte a könyvet és ezáltal a kiadók helyett a terjesztők váltak a magyar szellemi élet legfontosabb területének — a könyvnek — legfelsőbb értékévé. Van olyan kiadó s terjesztő cég, amely a könyv árának 50 százalékáért vállal csupán kereskedői tevékenységet! Amíg az író a bruttó bevétel 4-5 százalékáért robotol... Mostanra kialakult egy teljesen torz értékstruktúra, amelyben a legmagasabb piedesztálra a terjesztés került (noha legtöbbet ők panaszkodnak), majd a nyomda következik, amelynek mind a kiadók, a terjesztők teljességgel kiszolgáltatottak. A szerződési fegyelem ismeret- len, néhány hatalmas mamutüzem monopolhelyzetéből eredően saját kedvére dönt a kiadványok megjelenési rendjéről. Itt is a piac uralkodik, s nem az érték: amelyik magánvállalkozó többet fizet, annak a kiadványa készül el előbb... Harmadik helyen áll már csak a valamikor totális előnyben lévő kiadó. Meg kell mondanunk: nemcsak a nagy állami kiadók (bár elsősorban ők, hiszen a kötöttségek, üzemelési, adózási, stb. szabályok őket terhelik leginkább). Még azok a szervezetek járnak viszonylag jól, ahol az írói gárda, a kiadói tevékenység és a terjesztési munka együtt jelentkezik, például a Végh Antal által kigondolt és megcsinált Új Idő hálózat. És a sor legvégén kullog az alkotó, az író. Példázván mintegy, meddig süllyedt a szellem közéleti megbecsülése 1990-re Magyarországon. 4. Lehetséges, hogy némi féltékenység is szerepet játszott Erkel Ferenc magatartásában, amikor szembeszegült kortársa, legjelentősebb zenei ellenfele, Mosonyi Mihály állás- foglalásával a Wagner-művek magyarországi bemutatása körül kialakult vitában. Mosonyi ugyanis a nemzeti zene ápolásával igen jói összeegyeztethetőnek tartotta Wagner zenedrámáinak hazai bemutatását. Pedig a 19. században a nemzeti zene ügyének Liszt és Erkel mellett a legnagyobb szolgálatot éppen a nem ts magyar származású muzsikus Mosonyi, családi nevén Brand Mihály tette. A 175 évvel ezelőtt, 1815. szeptember 2-án, Boldogasszonyfalván született zeneszerző és zeneiró korai alkotásaiban még a német romantika híve, Liszt és Wagner egyik leglelkesebb propagálója.akit Liszt Ferenchez őszinte barátság fűzött. Verbunkosra támaszkodó magyar műzenét alkotott, különösen az 1850-es évek végétől, amikor esztétikai és kritikai írásaiban is a nemzeti műzene megteremtésén és felvirágoztatásán fáradozott. Mosonyi eredetileg tanítói pályára készült. Tanulmányai betéjazésé- re Pozsonyba ment . ahol barátságot kötött Surányi Jánossal, a későbbi a cheni zeneigazgatóval, aki zenei fejlődésére nagy hatással volt. Mosonyi zenei stúdiumait autodidakta módon végezte. Zeneszerzői működését a klasszikus mestereket tanulmányozva kezdte, s amikor 1842- ben Pestre költözött, már jól képzett muzsikus volt. Nemsokára nagy sikerrel mutatta be első szimfóniáját, és három nagymiséjével, valamint számos más zeneművel magára vonta a figyelmet. A Bánk bán évében, 1861 decemberében mutatták be a Nemzeti Színházban Mosonyi Szép Bonka című operáját, amelynek szövegét Fekete Mihály írta Vörösmarty költeménye alapján. A népdalokra és népies műdalokra épülő muzsika — főként a zeneszerző baráti köre előtt — azzal vált “világbecsűvé”, hogy bebizonyította “a különböző speciális nemzeti irányok megalapításának lehetőségét”. Ám a Szép Ilonka, amely a “minden alkotóelemében magyar” nemzeti dalmű példája kívánt lenni, kilenc előadás után eltűnt a műsorról. Talán a libretto nehézkessége, talán Erkel és híveinek a neheztelése sodorta félre ezt a kedves meseoperát, amely azóta is ismeretlen maradt a magyar közönség előtt. Következő színpadi műve, az Álmos című nagyszabású kórus- dráma a szerző életében nem is került előadásra. Keletkezése után hetvenkét évvel, 1934- ben mutatták be az Operaházban, de a Szigligeti Ede szövegkönyvére készült mű fölött ekkor már alaposan eljárt az idő. Az Álmos zenéje sok tekintetben Wagner hatásáról tanúskodik (Mosonyi személyesen is megismerkedett a német zeneköltővel 1863- as pesti vendégszerepelésén), csakúgy, mint Ünnepi zenéje, melyet a Nemzeti Zenede 25 éves fennállásának jubileumi ünnepségsorozatán adtak elő. A karmester Liszt Ferenc volt. Mosonyi számos zenekari művet, kantátát, misét, kórusművet komponált, de fontos szerepe van életművében a kamarazenei alkotásoknak is: hét vonósnégyesének, zongoradarabjainak, dalainak, s a zongoratanulmányainak. A méltatlanul elfelejtett szerző és életműve fontos építőköve volt az elmúlt évszázad zenei fejlődésének Magyar- országon. Tanúsítja ezt céltudatos koncepcióval, határozott művészi elvek szolgálatában alkotott, gazdag invenciójú muzsikája. Ennek legfőbb jellegzetessége pedig egy mélységesen komolyan vett szépségideái áhítatos tisztelete volt. Mosonyi Mihály 1870. október 31-én bekövetkezett halálára Liszt Ferenc írt gyászzenét, s a muzsikusbarát tiszteletére a Szép Ilonka opera egyes témáira zongoraparafrázist komponált. Sajnos, Mosonyira ma már szinte kizárólag ez a Lisztkompozíció emlékeztet. Szomory György 3. A példák egyediek, de nem esetlegesek. A lényeg a következő: eltorzultak a szellemi alkotó- "ütnka értékviszonyai. Amíg normális gazdasági-tár- 'ucíalmi-szellemi körülmények között a könyv és olva- i kapcsolatának meghatározója az író. az alkotó, aki megteremti a művet, addig a mi viszonyaink között ő a !s .utolsó a sorban. Hozzáteszem: ez a helyzet nem ta. 'i alakult ki, hanem a „létező szocializmusnak” <«* ■' -zeit korszakban, amikor munkának csak a fizikai “cl ’.nységet ismerték el, s a szellem szférája a fele-íny zavaros kategóriájába kényszerült. Az értel- ■ általános kiszolgáltatottságának folyamatában Kiút? Olvasóm a Végh Antal-féla független írószövetség memorandumát. Drámai, hatásos. Dehát nekem ne mondja senki, hogy a szervezet attól jobban fog működni, ha az írók veszik kezükbe a könyvkiadókat és a terjesztést. Tudomásom szerint sem Singer úr, sem Wolfner József nem volt író s teremtettek egy igen hatásos folyóirat-hetilapot (Új Idők), egy remekül működő könyvkiadót és egy pompás terjesztő hálózatot. És ki tudták adni a beststellerek mellett Bródy Sándort, Ambrus Zoltánt, sőt még Lyka Károly művészettörténeti munkáit is. Hogy más, hasznos kiadványaikról most ne is szóljunk. A Magyar írók Szövetségének Elnöksége is készített egy javaslattervezetet a könyvkiadásról és a könyvkereskedelem helyzetéről. Sajnos, inkább a kiadók irányításának részproblémáival foglalkoznak, nem azzal, hogy az író, az alkotó kerüljön az értékhierarchia legmagasabb pontjára. Pedig ez lehet az egyetlen megoldási alternatíva. És ehhez nem elég átszervezni a kiadókat, alapótványokat és kuratóriumokat létrehozni. Ehhez a társadalmi közszellem tudatos, állam által akár kényszerrel is befolyásolt átalakítására van szükség. Arra, hogy megváltozzon valóságban is, nemcsak szavakban a szellemi alkotás megbecsülése. Ne legyen az író és művész afféle megtűrt bohóc, mondjuk a vidéki társadalmi struktúrában. És ne legyen az a létrehozott műve sem. Ez pedig már nem csupán irodalmi belügy. Azt gondolom hát, hogy a belvillongások helyett is valami mást kellene felröppenteni. Hiszen a magyar irodalom a fenti — s itt nem érintett — anomáliák ellenére is él, értékeket alkot. A fájdalom nélküli szülést pedig még a nőgyógyászat sem tudta megoldani, nemhogy a szellemi élet. Bényei József Apostol tt, ahol most a HBH f ^ bajor serfőzde és sörö- m m ző két lófejes cégére hí- vogatja a vendégeket egy korsó hideg, habosfriss folyékony kenyérre,—a hatvanas években á Halászcsárda működött. Esténként a megboldogult, Nyíregyházán, de az egész országban is híres és kedvelt Tokaji Horváth Náci és cigányzenekara hívogatta-csalogatta tiszta hegedűszóval a magyar nóta kedvelőit. Aligha volt Tokaji Horváth Nácinál pedánsabb cigányprímás ebben az országban Minden este keményített, frissen vasalt fehér ingben, magakötötte csokornyakkendőben, fényes elejií szmokingban, szivarzsebében az elmaradhatatlan kendővel és holló fényű cipőben állt zenekara élére, hogy megkezdje program szerint tábla- muzsikáját. Palotással vagy verbunkossal kezdett, majd áttért a nótacsokorra. Ebben aztán volt olyan méla- bus hallgató, amelyet szebb vonóvezetéssel aligha játszott más prímás. Aztán következett a pattogós csárdás és csokorzáróként az improvizációs frisscsárdás. A bejárattól a konyha lengőajtajáig terített vörös szőnyeges Halászcsárdában akkoriban sok törzsvendég járt. Egy, a híres Hlavaty- néni. később meg a szép Magdi által alkotott-ízesített halászléért és a zsírtól csillogó-fénylő, rengő, kézzel szaggatott házitésztájú tej- fölös-túrós-tepertős csuszáért. Ezt aztán ki-ki kedve és ízlése szerint nyíri vinkóval vagy sörrel úsztatta. Közben hallgathatta Náci bácsi diszkrét szép muzsikajátékát. Kedvelt szórakozó helye volt még a hatvanas években is a Halász- csárda kereskedőknek, kisiparosoknak, megfordultak itt kistisztviselők, újságcsinálók, orvosok, jogászok is. Később aztán mint sok mindent, ezt is megtépázta kikezdte, az idő. Eltűnt a vörösszőnyeg is, a halk szavú pedáns prímást pedig kikisértük a nyíregyházi Morgóba. Kihunyt a Halász... A történet, amiről szólok, még abból a világból való, amikor Náci bácsi bizseregtető muzsikája csalogatta be a vendégeket a Halászcsárdába. Egyedül soha, de olykor .Apostollal", a köztiszteletnek örvendő, szinte apai baráttal, Hook Kálmán rádióműszerész kisiparossal szívesen kerestük fel a csárdát este, műhelyzárás és egy-két pohár rókahegyi rizling elfogyasztása után. Hook mester közismerten végtelen tisztelettudó ember hírében állt Nyíregyházán. S talán éppen ezért is volt allergiás mindenfajta úrhatnámságra is, no meg bugrisságra és neveletlenségre is. Nem hagyta szó nélkül, ha a fiatalabb mester vagy segéd, nem is szólva az inasról!!), elfelejtett köszönni az idősebbeknek vagy a kuncsaftnak. Különösen nem szívlelte, ha ezt egyenruhás mulasztotta el. Mindegy volt neki honvédtiszt, tűzoltó, rendőr, csípős megjegyzését, humoros pengevágását aligha kerülte el. Egyik nyár végi ßlledt este történt. Nyitva volt a Halászcsárda ajtaja. Náci bácsi muzsikált. Apostollal kettesben ültünk a bejárat mellett jobbra, a ruhatár előtt egyik asztalnál. Kóstolgattuk a nyíri vinkót. Hamarosan megpillantottunk az ajtóban két rendőrt, akik lassan, komótosan, kimérten, fejüket jobbra-balra vetve fulladtak a vörös szőnyegen. Nem biccentettek senkinek. Szemük nem rebbent, szájuk nem nyílt köszönésre. II Kelet8 MauiiwinnKfiwtB 19^0. szeptember 8. A ^flPrf?fSZ8| HÉTVÉGI MELLÉKLETE Mosonyi Mihály portréja.
