Kelet-Magyarország, 1990. szeptember (50. évfolyam, 205-229. szám)
1990-09-08 / 211. szám
Gál Sándor: a rettegések is késve ülnek vállainkra imádkozni s káromkodni csak némán merünk nehogy az alvó bokrok fölríadjanak Egy nem létező emlékmű Szegénységünk az ünneptelenség halottainkat se virraszthatjuk mert nincsenek is halottaink fogalmaink önkényesen eltekeregtek nem talál vissza nyelvünkre a szó nekünk még saját Don-kanyarunk sincsen Margittay Jenő: Tisza táj (tusrajz) Hírlánc — máglyából Római őrtornyok maradványai hazánkban A gyökereket nem lehet kitépni Bodó Sándor vallomása az ifjúkorról és Szatmárról „Tulajdonképpen a szamosszegi cigányprímás indította el a karrieremet. Kisgyerekként voltam vendég a község egyik lakodalmán, és anynyira megtetszett a hegedűszó, hogy ott menten elhatároztam: muzsikus leszek. Ehhez azonban hegedű kellett. Először agyagból próbáltam gyúrni néhányat, és amikor úgy gondoltam, hogy sikerült, hozzá- kezdtem fából is fabrikálni. Elsős koromban már saját szárazfámon cincogtam. Mindenesetre a pajtár- saimnak nagyon tetszett...” Olyan szépen, ízesen sorolja a régi történeteket, olyan pontos leírást ad apró részletekről, mintha nem telt volna el közben hat és fél évtized, s mintha nem is a távoli Amerikában, annak is magyarok alig lakta messzi vidékén, Tenneshátrány. Hat osztály egy falusi iskolában, az ország legvégén és nyolc év fizikai munka... Csak a második félévkor sikerült a jeles bizonyítvány...” És jött a katonai behívó, a háború. Négy év Erdélyben, Felvidéken, sebesülés, majd Ausztriában fogság. A háború után visszament a szüleihez, akik már a halála hírét vették. Lett nagy öröm és ősszel kezdődött újra a tanulás. Aztán már nem sok idő jutott Szamosszegre. Nyaranként festette a koronázó Mátyás templomot, a Lehel téri templomot és a ciszterciták templomát, és bukott diákoknak tanította az ábrázoló geometriát, hogy a taníttatását maga kereshesse meg. És még így is jutott idő haza, nekigyür- kőzni a legnagyobb munkáknak. Nagyméretű őrtorony restaurált maradványai Leányfalun Lófej (diófa) Az ókori Római Birodalom fénye napjainkig ragyog Európában. Művészete, tudománya, állam- és hadseregszervezete, jogrendszere példakép másfél ezer esztendő távlatából is. Ennek a negyvennél több tartományra tagolódó birodalomnak a Határa a Pannóniában a Duna vonalán futott közel fél évezreden át. Csaknem annyi időn keresztül, mint amennyi Szent István uralkodásától Mátyás királyig telt el. A pannon határok őrzése kemény feladatot rótt a légiókra, hiszen tömegesen özönlöttek keletről és északról a „barbárok”, azaz a germánok, hunok és más népek, hogy zsákmányoljanak a kincses birodalomban. Róma ezért elsősorban katonai megfontolásból vonta meg itt a határt, a könnyebben védhető és joggal természetes határnak tekinthető Duna (Ister) partján. A Duna mentén határőrző várakat és őrtornyokat raktak s ezek láncával övezték Pannónia északi és keleti határát. Ez a határbiztosítás magas színvonalú műszaki létesítménnyé, jól kitervezett és kiépített védőrendszerré vált. Sok vihart átélt maradványai ma is elismerésre késztetik az embert. A Pannóniát oltalmazó határvonal mentén négy légió táborában egyenként 6000 főnyi helyőrség és — további 50 kisebb táborra elosztva — a segédcsapatok állomásozA hatalom birtoklásának tudatában lépdeltek egyenesen a konyha irányában. Majd eltűntek a lengőajtó mögött. Kálmán bácsit figyeltem. Morgóit. Valami nem tetszhetett neki. Egyszer csak megszólalót lelke csendességében kezével gesztikulálva. —No mit szólsz az urakhoz? — gúnyolódott. — Miféle urakhoz? — Hát a rendőrurakhoz... Bejönnek, végigvonulnak a vörös szőnyegen, mint Napóleon. Levegőnek néznek mindenkit, még csak army it sem mondanak, cserélj pipát. Ezeket nem tanították meg még köszönni sem. —Szünetet tartott, kuncogott, majd kezét felemelve jelzett Simon Sanyinak a pincérnek. Valamit kiötlőit Apostol — fordult meg fejemben. S valóban. —- Sanyikám! Láttad a két biztos urat, akik bementek a konyhába? Ismered őket? Úri természetük ilyenkor este, mit kíván?... No, akkor kérlek légy szíves kiszolgálni őket. A vendégeim! — mondta nyomatékkel. Sanyi, a pincér vette a lapot. tak. Pannónia római megszállása évtizedekig tartott. A Duna mentén kezdetben nyári sátortáborokat vertek, majd a II. századtól kezdték felépíteni kőből-gerendából-szálfáHuncutul mosolygott kis fekete, keskeny bajsza alatt. Apostol meg csendben, türelmesen várta a hatást, élvezni szerette volna poharas etikai nevelésének eredményét. Nem telt el tíz-tizenöt perc, ismét libbent a konyha csapóajtaja és újra feltűnt a rend két őre. S amikor elhaladtak asztalunk mellett kifelé menet, már nagyot biccentettek, s még tisztelegtek is hozzá! postol arcán elégedett A mosoly suhant át. Visz- sza biccentett, s akaratlanul maga is tisztelgésre emelte kezét. De, amikor kimentek, feltört belőle a kacagás. — No ugye, hogy tudnak köszönni. Csak meg kell nevelni őket —fordult felém, s már velünk derül Sanyi a pincér is, aki ismét előkerült, majd később a zenekar is. Azóta anekdota Nyíregyházán, hogyan is tanított meg két rendőrt köszönni a hatvanas években Apostol a Halászcsárdában Farkas Kálmán ból őrtornyaikat, és vették körül a nagyobb partmenti településeket bástyáikkal megerősített kőfallal, és szervezték meg máglyákból rakott hírláncukat. Ezeknek a castrumo- knak (táboroknak), illetve az őrtornyoknak a maradványai láthatók Szőnytől Esztergomon át Duna- szekcsőig. A határ azonban nem volt légmentesen elzárva, s helyenként azért, hogy a kereskedők ki- és bejárhassanak, kapukat nyitottak, s ezeken a helyeken hidakat vertek. Ilyen hídban folytatódó kapu volt például a Kisoroszihoz tartozó Pásztorkertinél, melynek 364—375 között épült őrtornya még feltáratlan. Vele szemben, a balparton, Nógrád- verőcén állanak a hídfőállást képezett épületek őrtornyának falmaradványai, melynek építését Valenti- nianus császár nevéhez kapcsolják. Ugyanekkor épült Kisorosziban, a falu északi végén egy másik őrtorony is, amely ugyancsak feltáratlan még. Részben már feltárt a IV. századi dunabogdányi őrtorony a Duna partján, s a község déli határában, sokkal előbb épített tábor. Tahitótfaluban, a Szentpéteri-dűlőn is őrtoronyról tanúskodnak az öreg kövek. Budakalászon két őrtorony maradványai állnak. Az egyik négyzetes alaprajzú, másfél méter vastag falakkal. Valentinianus császár hadvezére, Frigeridus építette 360-ban. A másik, a barátpataki őrtorony falai nagyrészt még a földben rejtőznek. A leányfalui 370-ben épített őrtornyot viszont feltárták, s jól szemlélteti a kor őrtoronytípusát. A balparton még Szobon található őrtorony maradványa, valamint Dunakesziben, ahol erős hídfőt alkotó castrum is volt, amely Traianus császár idejében épült. A jobb parton, a horányi őrtorony alapfalaiból kiolvasható, hogy két kisebb torony épült hozzá 370 körül. Pilismaróton római tábor alapfalait ásták ki. A Paks és Duna- kömlód közötti castrum alapfalai, miután a Dunát az imsósi szigetnél átvágták, víz alá kerültek. A százhalombattai castrumot csak részben ásták ki, viszont nagyon impozáns a dunaújvárosi (dunapentelei) tábor a II. századból. seeben, hanem itthon, a Szamoshát csendes zugában élne. Mesél a múltról, amely itt van az ember előtt, elevenen. Hogy a nem tehetős, egyszerű földműves gyermeke hogyan rajzolt cseppnyi kis irkalapokra lovakat és huszárokat, apró Rákóczikat, hogyan faragott hegedűket és sok minden mást, mígnem a faluban már azt is az ő munkájának tulajdonították, amit nem ő csinált. „Nyolc hegedűt faragtam, s mindnek gazdája akadt... kellett a pénz, mert nehéz idők jártak a húszas évek végén különösen. És dolgoztam a szüleimnél iskola közben, a hat elemi után, jártam minden munkába, voltam summás, erdőirtó, pedig nem mondhatnám, hogy a földmunka a szívemhez nőtt. De ha már csinálni kellett, hát én ott szerettem lenni a legelején...” Nyolc esztendeig élte a falujabeli fiúk nem könnyű életét. Húszéves koráig csak szabad idejében rajzolt és faragott. Mígnem beállított hozzájuk a falu bírája, hogy megy Budapestre, elvinné a Sándort és a munkáit, mert ennek az ezermester fiatalembernek igazán ott a helye az Iparművészeti Főiskoián. A szülők nagy áldozatot hoztak, amikor azt mondták, hogy menjen és ami csak tőlük telik, mellette állnak. „Már nagyon megbántam, hogy menni akartam, nagy felelősség zúdult rám hirtelen, de elmentem...” Budapest, főiskola, '39 nyara, koraősze. Megnézték a hat elemit végzett szamosszegi parasztfiú munkáit, kipróbálták a tudását és azt mondták, hogy menjen még vissza, csiszolja a tudását kicsit, azután jelentkezzen újra. Két hétig tanulta a rajzot egy tanárnál Mátészalkán — most is jól emlékszik, Sztupkainak hívták — és indulás vissza a felvételire, helyesebben a felvételikre, mert kilencven volt a jelentkező és csak harminc kerülhetett be. Bodó Sándort felvették. „Nagyon bíztam benne, hogy ösztöndíjat kaphatok. De bármenynyit tanultam, nagyon nagy volt a „Hányán mondták annak előtte apámnak, ne adjon felsőbb iskolába, mert szégyelni fogom a munkát, a fajtámat... én rácáfoltam...” Ami következik, azt most mondja el először, pedig ötven esztendeje történt. A szatmári fiatalember ősei nyelvén magyarázta a tételt a pesti főiskolán. Kinevették az egyik órán falusi tájszólása miatt a társai. „Ereztem, hogy most dől el minden. Ha hagyom magam, míg csak együtt leszünk, gyúny tárgya leszek. Megvártam, míg elhalkul a kacaj és hangosan elmondtam: igen, én egy hate- lemis falusi gyerek voltam, nehéz sorsú és rendkívüli hallgató lettem. Aki ilyen körülmények között élt és került ide és jobban megállja a helyét, az csak nyugodtan nevessen...” Máig ható drámai élmény: nem nevették többé. És mostanában is, újra és újra bizonyít. Hetvenévesen, jól szituált körülmények között, amerikai megrendelőkben sem szűkölködve. Egy szegénylegény makacsságával dolgozik, állít ki sorra az Egyesült Államokban, feleségével együtt fontosnak tartja, hogy az óceán másik partján élők közül is minél többen megtudják: a magyarok sok szálon kapcsolódnak — és nem csupán ebben a században, de jóval korábban is — Amerika történelmének alakításához. Hogy az amerikaiak tudják, mit tettek a magyarok ennek a földrésznyi országnak a függetlenségéért, majd a későbbi idők folyamán. Miközben nem szakadt el hazájától, Szatmártól és Szamosszegtől egy pillanatra sem. Ott szerette meg az embereket, a lovakat, amelyeket annyiszor fest vászonra, farag fából, mintáz meg bronzból, ezüstből. Most, hogy gyűjteményes kiállítására Mátészalkára készül, azt mondja, érzései ugyanazok, mint ötven esztendeje a szülőfölddel kapcsolatosan. „Ez a gyökér, itt szívtam magamba azt a nedvet, amely egész életemben táplál.” Kopka János Csonkaréti Károly Georgij Lit kin:* A szúnyog Estefelé járt az idő, Messze földön a hazánktól Hűvös volt már mindenütt, Mi is sírunk, zokogunk. Ott ültem az ablak előtt Magamban én egyedül. Amíg az Isten akarja, Csak előre mehetünk, Az északi szélnek szárnyán Hiszen egyszer — “állj!” — azt Szúnyog repült elibém, mondja, Elsírta a búját, baját: S mint a szúnyog eltűnünk. Ez vigasztalta szegényt. /Fordította:Mizser Lajos/ Távot az otthoni tájtól Ugye ilyen a hangunk? "Komi-zűrjén költő /I835—1906/ nevel 1990. szeptember 8. ImninnnncTÓn 9 —m—iMBBtaiaii———■ a niamaiiH^dg hétvégi melléklete « II Kelet-
