Kelet-Magyarország, 1990. augusztus (50. évfolyam, 179-204. szám)
1990-08-18 / 194. szám
A Összeállítás Karol Wojtyla műveiből . • __________ A pápa látogatása elé A magyar népdal rr rr m őrzői Bodza Klára és a tanítványok H János Pál pápa jövőre, 1991.augusztusá- ■ nak második felében látogat Magyarországra, és jelen lesz a Szent István-napi ünnepségeken is. Erre a nagy jelentőségű eseményre emlékeztetve szeretnénk bemutatni — műveinek tükrében — a Szentatyát, mint költőt. Karol Wojtyla költészete és irodalmi munkássága immár világirodalmi viszonylatban ismert — és elismert. Amióta pappá szentelték, műveit különböző írói álneveken — Andrzej Jawien, A. J., Stanislaw Andrzej Gruda, Pjotr Jasien — publikálja. Vagyis teljesen különválasztja önmagában a papot — a lelkipásztort (későbbi krakkói segédpüspököt, majd érseket) — s a költőt és drámaírót. De mint krakkói érsek, igazi mecénása volt az arra érdemes írói-költői-tudósi tevékenységeknek, a krakkói érseki rezidencián egyetemes szellemű irodalmi kört tartott fenn, ahol mindenki — még ha nem is volt hívő — szabadon elmondhatta véleményét, és így termékeny viták, eszmecserék alakultak ki. Hogy pápaként ír-e verseket vagy más irodalmi munkákat, nem tudjuk. Föltéte- lezhetően igen, hiszen a költő, a művész, a Lélektől ihle- tetten, sohasem tagadhatja meg küldetésének ezt a vonását—karizmáját. Karol Wojtyla (II. János Pál pápa) válogatott irodalmi művei — a nagy versciklusok, drámák és a keresztútról szóló elmélkedései — ez év őszén, 1990 októberében, a Zrínyi Nyomda Kiadójának gondozásában kerülnek a magyarországi olvasók kezébe, A bennem növekvő Ige címmel, Balás- sy László összeállításában. Fordítók: Balássy László és Balássy Péter. Alábbiakban ebből mutatunk be szemelvényeket. A ragyogó víz éneke Jézus azt mondta neki feleletül: ,rAki ebből a vízből iszik, újra megszomjazik. De aki abból a vízből iszik, amelyet én adok, az nem szomjazik meg soha többé." János 4,13—14 Amikor a szem lehatol a víz mélyére A futó esőtől csillognak a kövek — mintha csillámlón meg-megrezzennének az arra járók lépteitől. Közel az est. Hány ember tűnik el a gyorsan megnyíló ajtók mögött — hányán olvadnak eggyé az ablakok fényével. Már itt az est. Az emberek falából olykor kibukkan egy járókelő arca — aztán az ablakból kiáradó fény egybemossa a többiekkel — hol kisebbé lesz, hol megnyúlik. Újra meg újra. A tekintet lassan elszakad a homályos faltól. Könnyedén. Én mégis azt mondom neked, egyedül csak te láthatsz le a mélyre, a tömegbe, mialatt tova úszik a neonfény hullámain. Valójában az mutatja meg őket, ami lényük legmélyén rejlik s amit nem tud tűz elhamvasztani. Ha lehunyod a szemed, a tér újra kitágul szinte eggyé lesz a mérhetetlennel — íme a tömeg előbukkan a homályból s megérinti a jóság melyet — titkon — ott érzel önmagadban de — ha felkiáltanál — összezúznád. Nem, nem, nemcsak ezek vagytok ti — és ha mégis, nem csupán itt éltek sokáig, de tanúskodtok is. Csak legalább más szemmel néznél, nem úgy, mint máskor, s ne felednéd a látványt, ami abban a pillanatban tárult eléd. A néger Benned, igen, Drága Testvérem, érzem benned az egész nagy világrészt, ahol a folyók áramlása hirtelen megszakad... a test meg úgy ég a nap hevében, mint kohóban az érc — érzem, hasonlóan gondolkodunk: s ha te másként nézed is a világot, de ugyanarra a mérlegre tesszük az igazságot meg a tévedést. Közös tehát az örömünk: egy mérlegen mérni meg minden gondolatot, melyeknek fénye más a te szemedben, s más az enyémben, de a tartalom egy és ugyanaz. Az anya A dal értelme Nem ismertem magam olyannak, ahogy megénekelnek. Éltem az emberek között, megosztva gondjaikat, egyszerű tetteimmel, asszonyos gondoskodással, amiről mindig fennhangon szólnak. És amikor kitört a dal, és körül zengett, mint a harangszó, fölismertelek Téged a szavakban, bár rejtve kellett maradniuk, mint a gondolatok mélyén a ténynek — És amikor az ének megszakad, jobban meghallom majd a gondolataimat. Veled telnek-múlnak a napjaim, az emberek között, és lüktet a vérem szabályos ritmusa. Elmélkedés a keresztútról Nem adok neked más dalt. De azzal, ami elsőként újra csendül, bennem, lelkem legmélyén együtt zeng az egész létezés — — részletek — ahogy megint elsuttogja ajkam, elsuttogja örökké, ilyen tisztán, ilyen egyszerűen. Van egy törékeny, égő szemű asszony, akiről néhány évszá- zaddal ezelőtt talán azt suttogták volna: boszorkány, varázsló. Elbűvöli azt, aki hallja énekét. Tiszta forrásból merít: a magyar népdalkincsből. Tud valamit, ami megindítja a legérzéketle- nebb hallgatót is. Egyszer fergeteges jókedvre derít, máskor elandalít, van úgy: megkönnyeztet. Ezt csak a dal erejé- vei műveli, és a szavak mágiájával. 1969-ben, a Nyílik a rózsa című televíziós vetélkedőn ő lett a győztes. így került a művészpályára, s lett hivatásává a népdal. Óhatatlan, hogy ne keressük a gyökereit. Az indíttatását, egy népdalokkal győztes, a dalokkal hódító embernek. Bodza Klára szülei az Alföldön születtek. Búcsúkban, lakodalmakban, falusi mulatságokban vett részt, itt érezte meg a dal ízeit. Huszadik éve ezen a pályán halad. És a kezdet? Lugossy Magda, Veszély Gabriella vezették a szép szeretetére. Ösztökélték: ebben az irányba menjen tovább! Az eredeti nótafák közül sokan nincsenek már, akiket még élőben hallhatott Bodza Klára. Járt Zomborban, Szatmárban, a Nyitra mellett, Erdély szép tájain, értékes gyűjtésekben vett részt. A nótafák elszáradnak. Menjen ve- lük együtt veszendőbe a kincs is, amit dalaik őriztek? Csak az archív felvételek maradjanak meg? Nem! Ez kevés! nekünk, az élőknek kell a folytatására gondolni, rémlett fel benne. De mikép- pen történjen ez? A cél világos, megtalálta hozzá az utat is. Tíz évvel ezelőtt egy óbudai zenei iskolában, a népzenei tagozaton kezdte meg az oktatást. Hat év tanítás után került át Budafokra, a Nádasdy Kálmán művészeti iskola népzenei tagozatához. Itt egyre több a növendék. Nő az érdeklődés a népzene iránt; mai fiatal lányok a hallgatói. Tíz év alatt négy lemezre énekelt, többek közt a Táncház lemezen is megszólal. Van, amikor a tanítványai kísérik hangját, máskor szólóban figyelhetjük őt. Mióta oktat, négy tanítványa érdemelte ki a Népművészet Ifjú Mestere címet. A Ki mit tud -on szerepelt Kemény Sára, Stracki Orsolya, és tehetséges növendék Kerek Kriszta is, de velük együtt sok diákját emlíjjietnénk még. Amikor elkezdte a magyar népzene, a dalok oktatását, akadtak szép számmal kételkedők. Attól féltek, képtelenség valósághűen oktatni az eredeti stí- lust, a különféle cifrázásokat, a népdal egyedi elemeit. Mert a magyar népdal művelői rendszerint arról a tájról valók, ahonnan dalaik. Nem voltak rosszindulatúak a kételyek, de mégis... Lám, bebizonyosodott: az aggodalom oktalan. Nincs más mód a népdalkincs, a hangzáshű népzene mentésére, mint annak megismertetése, megszerettetése a fiatalokkal. Ha úgy tetszik, ebben az értelemben Bodza Klára missziót teljesít. Nem törődik ellenzőivel. Bizonyít a gyakorlattal. Budapesti, városban nevelkedett lányokkal kedvelted meg a magyar népdalt, az eredeti kincset. Köszönet az értékek őrzőinek. Moldován Ibolya O Anyja, Mária találkozik Fiával a keresztúton. A Fiú keresztjét hordozza ő is. Fiának megaláztatása, nyilvános szégyene az ő megaláztatása és szégyene is. Ez az emberi dolgok rendje. így kell érezniük azoknak is, akik körülötte vannak, és Jézus szenvedése eljut az ő szívébe is. Mert ,,a te lelkedet is tőr járja át”. Az akkoriban — Jézus negyvennapos korában — kimondott szavak ebben a pillanatban valósulnak meg, olyannyira, mint még soha. Mária szívében ezzel a láthatatlan tőrrel megy Fia és a saját Kálváriája felé. A keresztény áhitat úgy látja őt tőrrel a szívében, ahogy a festők megfestették, vagy a szobrászok megmintázták a Fájdalmak Anyját. Mater dolorosa! „Ó Te, aki együtt szenvedtél Vele” — ismétlik a hívő emberek. Érzik, hogy így kell kifejezniük szenvedésének titkát. Noha ez az ő saját szenvedése, mely átjárja anyai lényének egész bensejét, mégis az ő szenvedése része Fia szenvedésének is. „Együtt-szen- vedés”. Ez az „együtt-szenvedés” valamiképpen hozzátartozik Fia szenvedésének titkához. Felhívás a bűnbánatra, az igazi bűnbánatra, a rossz cselekedetek szívből fakadó megsiratására. Jézus Jeruzsálem leányaihoz szól, akik sírnak, amikor rátekintenek: „Ne engem sirassatok, hanem magatokat sirassátok és gyermekeiteket.” Nem lehet átsiklani a rossz felett, le kell ásni a gyökeréig, rá kell találni az indítékra, a tudat legbensőbb igazságaira. Ezt akarja mondani a keresztet hordozó Jézus, mert ő „tudta, mi lakik az emberben”, és mindig tudni fogja. Épp ezért csakis ő maradhat tanúja minden tettünknek és lelkiismeretünk tetteinkre vonatkozó minden ítéletének. Talán arra is rá akar döbbenteni, mittegyünk, hogy határozottan, az igazsághoz híven és tárgyilagosan ítéljük meg önmagunkat — hiszen azt mondja: „Ne sírjatok”. Ugyanakkor fel akar rázni, hogy soha el ne tánto- rodjunk az igazságtól. És ne feledjük: ő hordozza a keresztet. Hogy mindig igazságban éljek és járjak, könyörgöm Hozzád, Uram! ,, Kezemet és lábamat összekötözték... Megszámlálhatom minden csontomat.” „Megszámlálhatom” — mennyire profétikus szavak! Tudjuk, hogy ez a test — zálog: a kéz is, a láb is, meg a csontok. Az egész ember a végletekig ki van feszítve: a csontváz, az izmok, az idegrendszer, minden szerv, minden sejt — teljesen kifeszítve. „Én meg, ha fölemelnek a földről, mindenkit magamhoz vonzok.” E szavak világosan kifejezik a keresztrefeszítés valóságát. Megvan bennük az az iszonyú feszültség, amely átjárja kezét, lábát és minden csontját. Borzalmas feszültsége a testnek, melyet mint valami tárgyat, rászegeztek a keresztre, a kereszt gerendáira, hogy aztán egy halálos görcsben kiadja lelkét. És a keresztrefeszítés valóságában benne van az egész világ, amit Jézus magához vonz. A kereszten függő testre ránehezedik a világ egész terhe, hogy azt lefelé rántsa. Ebből a teherből ered a Megfeszített minden szenvedése. „Ti alulról valók vagytok, én meg felülről.” Ö pedig így szól a kereszten: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit tesznek.” A keresztre szegezett Jézus, szörnyű helyzetében tehetetlenül, Atyját szólítja. Minden szava nyilvánvaló bizonyítéka annak, hogy ő és az Atya egy. „Én és az Atya egy vagyunk.” „Aki engem látott, az Atyát is látta”. „Atyám mindig munkálkodik, azért én is munkálkodom.” Ez a Fiú cselekedeteinek csúcspontja, a legfönségesebb, az Atyával egységben. Igen, ez a legmélyebb egység, még ha így kiált is föl: „Éli, Éli, lamma szabaktani? — Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?” Ezt a tényt fejezi ki az a kereszt függőleges gerendájára felfeszített test, kifeszített, szinte ölelésre tárt karjával a keresztgerendán. Aki ezt látja, csak egyre gondolhat: a Megfeszített, egész végső erejével magához öleli az embert és a világot. Átöleli őket. íme az Ember! íme az Isten, „akiben élünk, mozgunk és vagyunk". Benne: ebben a keresztgerendán kifeszített két karban. A Megváltás titka. Balássy Péter fordításai Kótics Ferenc: Káin és Ábel Jene József Éjszakák és nappalok partjai eltűntek (fíatkó József emlékére) Zeusz meghajlította a mennydörgést és a villámok füzét befogta a földrengés zuhatagába. A nagy kopasz hegy lebegett ég és föld között. Az erdő remegve becsapta ajtaját a reggel előtt. A fák zöld kalapjai rázkódni kezdtek. Az éjszakák és nappalok partjai eltűntek. Aránytalan alakú felhők kitágultak meg összehúzódtak. Kupolát építettek a valószínűtlenül kék égnek. Közben hallani a fák visszafojtott sírását. A meghajlított mennydörgés két vége között egy odvas, régen meghalt fatörzs világított csupán. Mintha jelezni akarná és emlékeztetni bennünket az örök és idejét soha nem múló állhatatosságra. U Kelet 1990. augusztus 18. IhlliniillliGTta 9 HBHi a inayjonirszao ünnepi melléklete
