Kelet-Magyarország, 1990. augusztus (50. évfolyam, 179-204. szám)
1990-08-18 / 194. szám
A KM vendége '■ '■ .JiP'- S - 1 A BÁTORI BÁTOR EMBER Film ILLÚZIÓTLANUL Kállósemjén környékén tűzoltó szirénája riaszt ábrándozásomból. Már éppen ott tartanék, hogy a lángokban álló, összeomlással fenyegető házban, karomban egy áléit gyermekkel teszem fel kérdéseimet Nagy György tűzoltó törzszászlósnak, amikor közbeszól a sziréna. Egyben közli velem, hogy épp most kerüljük el egymást Nagy Györggyel. Ő Semjén felé, én Bátornak tartok. Ő munkában, én várakozásra kárhoztatva. — Nem lesznek sokáig — mondja az ügyeletes a nyírbátori parancsnokságon, s neki lesz igaza. Nemsokára a rádión jelzik, hogy visszafordították a kocsikat, indulnak haza. — Mondhatni, megint téves jelzés volt — mondja Nagy György a köszönés után rögvest. Csak egy tarlóégetés. Feri, nézd már meg, be volt e jelentve? — Nem. — Na, akkor ez sok pénzébe kerül majd a téesznek. Ahelyett, hogy vennék a telefonkagylót és... Ennél már csak az a bosszantóbb, amikor kimegyünk, a nagy tűz hírére odaküldik a gépek nagy részét Szálkáról, meg Nyíregyházáról, aztán meg csak körözünk, körözünk, sehol egy fia füstkarika se, nyilvánvaló az ostoba tréfa, s jön a másik riasztás, épp a megye túlvégére, s mire odaérünk, már késő, a gyerek bent égett a házban... Ej... fárad az ember. Jól jön a nyugdíj. — Harmincegy év szolgálat után. — Igen. Ötvenkilencben kezdtem, amikor leszereltem a katonaságtól. Szakmám vasbetonszerelő. Sok lehetőség itt Szabolcsban nem adódott. Két nagybátyám, az unokatestvéreim közül is több tűzoltó volt, ugyanúgy mint a bátyám. Gyakran téblámoltam hát korábban a szolgálati helyén Mátészalkán. Ötvenkilencben is ott jelentkeztem. Kiképzés Kisvárdán, majd vissza Szálkára beosztott tűzoltóként. Hatvanhétben aztán felkértek, hogy jöjjek Nyírbátorba a „megelőzést” csinálni. A szak- hatósági, a tűzvédelmi vizsgálatokat, az hogy a középületekben, üzemekben hogyan tartják be a tűzvédelmi szabályokat. Erre kérték azt, aki legjobban munka közben érezte magát, aki minden sportversenyre benevezett, lótott- futott, aki nem bírt egy helyben megmaradni. „Irodára akartak tenni”. Hogy miért nem mondtam ellent? Rólam mindig azt tartották „a Gyurival nem lesz gond”. (Nem is volt, fenyítés nélkül telt el harmincegy év.) Én soha nem szóltam, nem vitáztam. Ha kellett mentem. Mint nyolcvankettőben, a létszámleépítésnél és átszervezésnél. Kérdezték, megyek-e he1 lyettesi beosztásba Szálkára? Mentem. Esetenként szolgálatparancsnok is voltam. Itt értek az első keményebb élmények. Majdnem egy hónapos hullát kellett kivennem a kútból. A szomszédok onnan jöttek rá, hogy valami probléma van, hogy nem lehetett a kút közelébe menni, mert olyan büdös. Aztán elsőnek érkeztem nyolcvanötben a dohánygyári tűzhöz. Minden rosszban van valami jó, tűzvédelmes koromból jól ismertem az épületet, igy könnyen tájékozódtam benne. Annak idején mondtuk is, ha ez a jó kis deszkából ácsolt tető egyszer beindul, azt senki sem állítja meg, Amikor a riasztásban hallottam, hogy a raktár ég, még az ablakot is' elfelejtettem lehúzni a rohamkocsiban, pedig Szakadt rólunk a víz. Elsőnek érkeztem, elsőnek kellett intézkednem, s először voltam igazán életveszélyben. Ha akkor rámszakad a tető! A vezetés beavatkozásomat azzal értékelte, hogy előléptettek, törzszászlósnak. — Nyolcvanhétben Nyírbátorban parancsnokság alakult, akkor kerültem ide szolgálati parancsnokhelyettesnek. —A harmincegy év alatt volt idő nagy eseteket kifogni. Mondjuk két éve az újfehértói 14 hektáros búzatábla égése, vagy Máriapó- cson a fenyveserdőé. Amerre elláttunk, lángtenger. A határőrség, a megyei apparátus is kivonult. —Fáradok, idegesebb vagyok. Egyre több a veszélyes anyag, kétszer meg kell gondolnom, hogyan intézkedjek. Itt volt például az ammóniaömlés Nyírbátorban a hűtőháznál. Nem volt megfelelő ruhánk, a katonai védőöltözetet vettük fel. Bizony egy kicsit s a csupaszon hagyott felületek azonnal megfagytak. Az egyik kollégát ez egy bizonyos kényes helyen érintette. Mint a gőzfürdőben, úgy éreztük magunkat. Csak jó néhány fokkal hidegebb volt. Mindenütt a,,füstölgő” ammónia, ami teljesen sötét, rajtunk a gázálarc. Még a falevelek is lefagytak. Itt is szerencsém volt, ismertem a járást. — A legnagyobb gond mégis az, kevesen vagyunk. Van úgy, civileket is megkérünk, hogy fogják a tömlőt. De nekem a kocsiparancsnoknak is mindig akad olyan munka, amit annak idején segédtűzoltóként végeztem. A technika is öregedik, tizenhárom, tizenöt évesek kocsijaink. Hol itta baj, hol ott, a sofőrök úgy büty- kölgetik őket, ahogy tudják. Harmincegy év szolgálat, tízezer forint fizetés, nem sok. De Nyírcsászáriban, ahol lakik, ott a kert, s az is pótol valamit. Három gyermeke van — két lány egy fiú, az utóbbi lehet, hogy tovább viszi a családi hagyományt. Várja a nyugalmat, a nyugdíjas éveket. De tudom, még sokszor elmeséli majd családi körben, hogyan halt el a szó a száján, amikor a parancsnokság ablakából hirtelen azt látta, hogy a szomszéd ház teteje megemelkedik, majd visszaereszkedik, s beomlik egy gázpalack robbanása miatt... S sorra meséli majd a többit is. Mondjuk, az unokáknak. Akik közül egy épp most is itt ül, s kikerekedett szemekkel lesi a nagyapa minden szavát. A KRIMI KÉNYES MŰFAJ mindenféle megközelítésben. A szerző számára azért, mert olyan építményt kell alkotnia, ahol minden a helyén van, ugyanis a legkisebb logikai hiba végzetes lehet, felborítja az egészet; a jegyzetíró számára azért, mert a kifecsegett cselekményfordulatok joggal bosz- szantják azt a nézőt, aki csak ezután keresi afilmet a moziban. Krimit mégis kell forgatni, mert óriási rá a közönségigény, beszélni róla pedig azért érdemes, mert mindig szolgálhat olyan összerüggések alapjául, amelyek túlmutatnak az egyszeri izgalmakon. A Nincs kiút, az ausztrál—új- zélandi Roger Donaldson rendező munkája is megér egy misét, azaz egy jegyzetet, mert részint remekül használja fel a műfaj összes lehetőségét, részint pedig amiatt, hogy felkínálja, elmélkedjünk kicsit a demokrácia játékszabályain. A MAGYAR NÉZŐ TUDATA a demokrácia tárgykörében (is) kellőképp fel van lazítva. Talán még nem felejtődött el az a néhány év előtti lecke, amely szerint a szocialista demokrácia magasan felette áll a polgári demokráciának. Az egykori érveket most mellőzzük, a cáfoló gyakorlat példáit Czinege és Gáspár urak/elvtár- sak szolgáltatták. (A további névsorolvasástól most tekintsünk el!) A mai magyar társadalom másfajta demokratikus elveket hirdet, s a gyerekcipőben botladozó gyakorlat mintha a polgári forma irányába tipegne. A Nincs kiút cselekményének szintere Washington, s a film jelentős részében a Pentagon falai között foroghat a néző tekintete. Az emberi jogokat a klasszikus demokrácia letéteményeseként őrző és hirdető ország, az USA mutatja meg, miként is működik ez a gépezet. A történet egyik központi hőse egy miniszter (Gene Hackman játssza), jelentős szerepet kap továbbá egy szenátor, érintőlegesen szerephez jut a CIA, bepillanthatunk a diplomáciai csatornák működési rendjének mellékvonulatába, s abba a legmagasabb szinten funkcionáló elektronikus adatfeldolgozó rendszerbe, amelyből még olyan információ is lehívható, hogy X nagykövet Y államhivatalnoknak mikor milyen hivatalos ajándékot adott. Kifejlett formában szemlélhetjük tehát a polgári demokrácia működési rendjét. VONATKOZTASSUNK EL ATTÓL, hogy a Nincs kiút cselekménye mennyire hiteles, mennyire nem. Nyilvánvaló, hogy a Hack- man játszotta miniszter nem kulcsfigura, tehát nem azonosítható egyik korábban volt amerikai védelmi miniszterrel sem. De a történet alapvonalaiban mégis kénytelen hordozni az USA társadalmának mozgástörvényeit, mert ha nem tenné, eladhatatlan lenne, különösen az amerikai nézők körében. Mintegy metszetként érdemes kiemelnünk két mozzanatát a filmnek. Ezek a tipikusság igényével tükröznek valamit ezeknek a mozgástörvényeknek az érvényesüléséből, s erősen rövidlátónak kell lennünk, ha ezeket a demokrácia megnyilatkozási formáinak tekintjük. A népfelség elve keveredik a pénzfelség elvével a csó- nakkölcsönzési jelenetben, s az a két gorilla, akiket a Kevin Costner megformálta főhős nyomába állítanak az adófizető állampolgár pénzén természetesen, a hivatalos állami szintre emelt banditiz- mus kifejeződése. A demokratikus eszközök érvényesülésének határa mindig a diktatórikus eszközökéig terjed, s ezt a határvonalat úgyis mindig a demokrácia álruhájában tetszelgő hatalom hézagos konstrukciónak bizonyult, Könyvespolcunk Tapolcai Zoltán Jelenet az Arizonai ördögfióka című filmből A Sütő András életművét bemutató sorozat második kötetét helyezhettük el könyvespolcunkon.* Alcíme: Arcképvázlatok és tűnődések. Gyászőrségben. Az ideválogatott írások mindenike a „negyedik műnemhez”, az esszéhez tartozik. Ezt az „ürügyműfajt” hívja segítségül Sütő akkor is, amikor a nagy elődökről, a sorsformáló helyzetek ről, vagy éppen öröklétbe átlépő kortársról vall. Tudományos műre jellemző ismeretanyagot dolgoz fel úgy, hogy az adatokat a művészi intuíció és asszociáció sajátos látásmódján szűri át, minden tényből a szükséges, önmagán túlmutató, részeket egybekapcsoló elemeket emeli ki. Azokat a „mítoszi” hősöket és tetteket villantja egybe, amelyek égtartóivá váltak az erdélyi magyarságnak, „omló egek alatt” próbáltak helytállni a megpróbáltatás hetven éve alatt. A könyvet kísérő írói vallomás is erre mutat: „Omló egek alatt kerestünk és keresünk még mindig égtartó embereket, akik vigaszaink lehetnének a hetven éve tartó kisebbségi pusztulásban. Társadalmi erő és hatalom híján a szellem erejével próbáltuk megtartani magunk, megőrizni a puszta létünket.” ., . Ennek a Szellemi genocídiumnak ellenére is^getts^tó közös műnek az álloíriásaít járja be az író Kemény Zsigmond „égő fáklyájától” Kós Károly „kiáltó szaván” át egészen OMLO EGEK ALATT Szabó T. Attila „egyszemélyes nyelvmentő intézményéig”. „Könyvemben részint róluk szólok: példájukról és tanulságos kudarcaikról, bennem számyalókról és csapdába esett jajgatásairól. Mindazok, akikről a könyvben szó esik, érdeklődésem és baráti kötődéseim irányát is jelzik.,.”' A múlt, a régi események, mint minden. Sütő-esszében, metafora- szerepűek, mai arcunk villantják, mai helyzetben adnak tanácsot. A válogatás fókuszpontjában a szülőföld, a megmaradás került. Minden vallomás és vallatás azzal az ábeli kérdéssel viaskodik, hogy hogyan lehetünk otthon egy olyan világban, amely fölött omlásnak indult az ég. Először a pusztakama- rási íróelőd, Kemény Zsigmond válaszol azzal, hogy keresi a „súly- egyent” a „rajongók” felzavarta világban. Majd Tamási Áron ábeli tanítása jön, ami az otthonteremtés vágyával a Szülőföld felé mutat, innen akar erőt meríteni az egyéni és össznépi talpráállásra. Nagy Bnrp ecsete is égtartó oszlop, megmutatja az édesanyák gyermeknéző, ünnepi mosolyában a bölcső felett hulló aggódó könnyeket, és a tájat, ahova „sietni kell haza, mert közeleg a szénacsinálás”, és „anyánk is vár”. Kemény János portréja szerénységével statuál példát. A fejedelem leszármazottja mindenkit megelőz a köszönésben, és abban, hogy teljes családi vagyonát a romániai magyar művészetnek áldozta. így lehetett „Jánoskája” még öregen is a művésznek, a falubeli munkásnak, a professzornak és az „elvtársnak” is. Következnek az Istvánok: Asztalos, az alkotás lázában égő szerkesztő, Horváth, a csendes, paraszti-értelmiségi sors vallatója. Nagy, az osztályharcos, és mindenik felett, mint örök mérce, Gaál Gábor szigorú szeme. Velük a 40-es és 50-es évek viharaiba cseppenünk, itt formálódik Sütő írói arca, innen őrzi máig is, a túlzásokat kinőve, írásainak „anyajegyes” voltát, testvéri, népközösségi jegyeket hord magán minden sora. Az egyetemes igazban az egyén; változat, a csak ránk jellemzőt, „az anyájegy pecsétjének igazát” találta itt meg, hiszen Nagy István hozta be az irodalomba a kolozsvári Sáncalja világát, Horváth a magyarózdi parasztot, Asztalos pedig a velük rokon értelmiségit. Felettük is töpreng a Gyászőrségben fejezet. Vallatás és önmagával szembenézés a Tomcsa-nekrológ. Közben itt sorakoznak a magyar- országi íróbarátok, akik segíteni próbálták az erdélyi magyarság lét- küzdelmét: Veres Péter, Nagy László, Kormos István és Illyés Gyula. A könyv záróakkordjait más „művészetekre” építi Sütő: Harag György rendezőként, Kacsó Sándor politikus-közíróként, Szabó T. Attila nyelvészként vált „Atlasz-emberré”. Az Atlasz-motívum a könyv központi metafórája, jelképe. Azokról vall, akik, akár Nagy Imre, beomló lövészárkot tartó agyagszobrai, csak addig élhettek, míg létünket védhették „Nem bámulat végett: lövészárok-szolgálatra születtek”. A könyv külalakja is esztétikai élmény. Egy dolgot kifogásolhatunk, hiányolhatunk mégis, a szerkesztő egy könyvvégi jegyzetben közölhette volna az írások keletkezésének idejét, ott ahol ezt az írói kézirat nem tartalmazza. így az olvasó számára is érthetőbbé és értékelhetőbbé válnának az „elmélkedések”. Kasztovszky László *(Sütő András, Omló égek alatt. Szépirodalmi Könyvkiadó Budapest, Kriterion Könyvkiadó Bukarest, 1990.) húzza meg. ALIGHA VALÓSZÍNŰ, hogy a rendező az amerikai demokrácia bírálatát óhajtotta volna filmjével kifejezésre juttatni. Minden bizonnyal annyi volt csak a szándéka, hogy jó krimit alkosson. Ez sikerült is neki, s a nézők döntő többsége számára nyilván az a fontos, hogy az izgalmak adagolásában minden mérnöki pontossággal kiszámított: felpörög a cselekmény és pattanásig feszül a helyzet, aztán leíró szakasz következik a követhetőség okából, majd nagy szeretkezések autóban és ágyban, és újra elölről ez a hármasság. Ennyi elég is ahhoz, hogy ne igazán figyeljünk a háttérre, a letagadhatatlan társadalmi viszonyok lényegi jellemzőire. Pedig a morális viszonyok ott tükröződnek a cselekmény egészében, s ha a néző túl tud tekinteni a krimiizgalmakon, s erre, vagy erre is figyel, valami iszonyatosan taszító erkölcsi állapotrajzzal kell szembenézzen. Jelenkép ott! Jövőkép nálunk? Figyelmeztetés az üzleti alapon szerveződő társadalom lehetőségeire? Üzlet az is, hogy megkapjuk a magunk napi betevő izga- lomfalatják, cserébe hajlandók vagyunk nem észrevenni, hogy tisztességtelen játékot játszanak velünk. Avagy: nem szabad egy krimit ilyen komolyan venni? Hamar Péter U KÁtet- nt; l )OQ \ 10 RnmnMHWTte 1990. augusztus 18. ^—— a maiijanirb^ ünnepi melléklete ^——