Kelet-Magyarország, 1990. augusztus (50. évfolyam, 179-204. szám)

1990-08-25 / 199. szám

Hatvanéves lenne

Galgóczi Erzsébet

Az ezerkilencszázhatvanas évek végén a kaposvári belvárosban az egyik utcasarkon megláttam Galgóczi Erzsébetet. Talán éppen 1970-ben, amikor a Nádtetős szocializmus című riportkönyve megjelent. Az az utca éppen szemben volt a megyeházával.

Nagyon megsértődtem. A megyei könyvtár munkatársa vagyok, ma úgy mondanám, hogy könyvtárszolga, s egy író, egy nagyon népszerű író úgy megy el előttem, hogy én nem is tudom, most éppen ebben a városban van — micsoda dolog inkognitóban erre járni. Persze nem ezért sértődtem meg, hanem azért, mert nem mehetek oda hozzá, pedig szinte már személyesen ismerem, de nem léphetek elé, hisz milyen ostoba dolog lenne, ha most megszólítanám. Az író nem arra való, hogy megszólítsák, arra, hogy olvassák.

És nagyon sokan olvasták. Most látom, hogy a nyolcvanas években milyen sokra vitte: egymás után kínálta olvasnivalóit, filmjeit, regényeit, drámáit, Kossuth-díjjal tüntették ki, az írók szakszervezetének lett az elnöke. S alig néhány éve már halottaink között tartjuk számon.

A Nádtetős szocializmus című 1970-es riportkönyve elé egy vele készült interjút tettek; Hogy mi szükség volt erre az „Előszó he- lyett”-re, sejthető: Galgóczi Erzsébet 1970-ben túl kényes látleleteket rögzít, amit a világból lát, azt meg kell szelídíteni, úgymond a helyére kell tenni.

Mekkora izgalom volt ezeket a tsz-riportokat olvasni! Hogy egy ember megírja az ötvenes-hatvanas esztendőket úgy, ahogy megestek! S most, hogy ismét belelapozok az előszó helyetti interjúba, kis csalódás azt betűznöm,

hogy Galgóczi Erzsébet egyre- másra a szocializmus iránti lojalitását igyekszik kifejezni. Mert mást nem tehet. „Tóth elvtárs azt mondja!” — írja riportjában, Tóth elvtárs, a tsz-elnök, dehát e riportoknak meg is kellett jelenniük, az a legkisebb, hogy a tsz-elnök hideg-rideg elvtárs.

Rettenetesen sajnálom Galgóczi Erzsébetet, hogy író létére hajdan képviselőnek kellett lennie — akkor, amikor képviselőnek lenni legföljebb mikszáthi anekdota volt, s hogy azt kellett nyilatkoznia az Élet és Irodalomban kegyes csalással, kissé üres patetizmussal, hogy „az író mindig az ember képviselője.”

Rettenetesen irigyelhetjük, hogy majdnem hatvanéves korában volt mersze abba belevágni, hogy egy szakszervezetnek legyen az elnöke, amelynek se hatalma, se

szépsége, se renoméja nincs. Ám őt ilyen fából faragták—s mélységes tisztelet vette körül. Az írók irigy, gonosz emberek—őt azonban mindegyik őszintén becsülte.

Első elbeszéléskötete 1953-ban, -huszonhárom éves korában jelent meg, az Egy kosár hazai. Apja kulák volt, mert valamennyivel többet szerzett a kelleténél, és paraszt volt, mert kevesebbje volt, sokkal kevesebbje annál, hogy ne csak paraszt legyen. Ezt a parasztot, az ilyeneket szelídítették aztán ezer- kilencszázötvenhat után engedelmes termelőszövetkezeti tagokká, akik a végén odáig jutottak, hogy az mondták: „ilyen jó dolgunk még sohasem volt”.

Ezt a világot ismerte a legjobban, élete végéig a falut, a paraszti sorból értelmiségivé válókat festette. S mert a Színművészeti Főiskola dramaturgiai szakára járt, mindig drámaian, a drámához értőn. A konfliktusokra járt rá a tolla riportjaiban, novelláiban, hangjátékaiban egyaránt, s természetesen színműveiben is (noha igazi drámaíró sohasem vált belőle, igazi műfaja a feszült levegőjű novella).

Pályája mindvégig emelkedett; legutolsó, emlékezetes könyve a Vidravas volt, — még olyan frissen él bennünk, mintha most jelent volna meg, s írója már halott.

Hatvanéves lenne.

Győri László

Költő Kárpátaljáról

Vannak ringó bölcsök

Pár éve a Beregi Ünnepi Hét rendezvényei zajlottak Vásárosnaményban — egy baráti összejövetelen találkoztunk először. Az „asztalfőn” a nagyok múlatták az időt, a minduntalan Fekete Gyulát az írószövetségi alelnököt ugratták, temetné el végre önmaga politikus énjét, hogy a lendületből, meggyőződésből jutna több az irodalomra, leginkább a műalkotásokra. Megjegyzések, elmés lándzsavillanások, fineszes pengevillogások tartották fogva a jelenlévők figyelmét.

A kívülrekedtek a terem félreeső traktusába húzódtak. Köztünk ücsörgött Vári Fábián László is. Ahogyan leült póztalanul, velem szemben, s belesüppedt az alacsony fotelba, inkább néztem volna riadt-félszeg tekintetű tanárnak, mint költőnek. Munkásságát ismerve, tudtam mindkettő megfér alakjában.

— Milyen volt az utad idáig?

— Tiszaújlakon születtem, 1959- ben. E község határát öleli a Tisza, az a folyó, mely Kárpátalján, az észak-keleti Felvidéken keresztülfolyik. A terület egy részét még határolja is. Ennek a községnek a határában ér a hajdanvolt legmagyarabb folyó magyar területhez. A szülőfalum, s a szűkebb családi környezetem e terrénumon erősen magyar érzelmű közösségeket jelentett és jelent ma is számomra. Amellett a községnek tiszteletreméltó kuruc hagyományai vannak, s ez annak köszönhető, hogy a Rákóczi és a kurucság iránt táplált tiszteletüket korszakokon átívelve őrizték meg a falu lakói. Ennek egyik jelképeként ott magasodott 1945-ig a község határában egy turul - emlékmű, amit 1903-ban emeltek közös összefogással a kurucok tiszabecsi átkelése kétszázadik évfordulója tiszteletére. Aztán 1945-ben ezt az emlékművet lebontották, hogy néhány elesett szovjet katonának hősi emlékművévé alakítsák át. Ez az intézkedés mind a község lakóiban, mind családom tagjaiban egyfajta nemtetszést, a félelem ködeibe burkolt ellenérzést váltott ki. Maga a tény, úgy önmagában is, a közösség gondolkodását befolyása alatt tartotta.

— A nagyszüleiül házában nevel. karácsonyára,

^ "j mint máskor, haI zautaztam a szü■ m—m leimhez. Jómódú

parasztok voltunk mindig, abba a kategóriába tartoztunk, amit negyvenöt óta „ középparasztnak" neveznek. A tejet, a húst, a tojást és a gyümölcsöt soha nem kellett nélkülöznünk. 1952 karácsonyán a három ünnepen olajban pirított krumplit ettünk reggelire, krumplilevest és olajban pirított krumplit ettünk ebédre, és olajban pirított krumplit ettünk vacsorára. Nem volt semmink, mindent be kellett szolgáltatni. Elvitték a kenyerünket, a kukoricánkat, a disznónkat, be kellett szolgáltatnunk a tejet, a tojást. Ezer forint adót fizettünk havonta és rengeteg büntetést minden miatt, amit a rafinált eszű közigazgatási emberek csak ki tudtak találni. Ha a kutyánk kinézett az utcaajtón—száz forint büntetés. Ha a csordából egy tehén lepiszkította a járdánkat, s nem vettük észre, nem takarítottuk le' idejében — kétszáz forint büntetés... Minek részletezzem? Nem lehetett tovább azt hazudni, hogy emelkedik az életszínvonal. Nem lehetett tovább hazudni, hogy nálunk legfőbb érték az ember.

Nem tudtam tovább hazudni magamnak.

1952karácsonyától 1958 márciusáig alig írtam novellát, amit írtam, az nem volt jó, s ha esetleg akadt köztük jó is, azt nem közölték. Máig sem értem, hogyan nem döglöttem bele azokba az évekbe. Miféle makacsság, szívósság dolgozott bennem, miféle — nem is az eszemben, mert hiszen ott nem, hiszen milliószor elparentáltam magamat —, de a testemben, az ösztöneimben lakozó hivatástudat? És ha még értettem volna, mi történik körülöttem, és mi történik bennem! De nem értettem semmit. Néhány részletet értettem, de nem láttam az összefüggéseket. Ezért aztán ráfogtam írói és emberi válságomat a fiatalságomra. Fiatal, műveletlen, éretlen a prózára, a prózához élettapasztalat kell, úgyis ezt hallottam mindenkitől. Alig vártam, hogy harmincéves legyek. Elmondhatatlan, mennyire gyűlöltem a fiatalságomat—és biztos vagyokabban, hogy nem lesz olyan pillanatom az életben, amikor nosztalgiám támadna az52—58 közötti évek akár egyetlenpillanatára.

1954-ben idegösszroppanást kaptam, a főiskoláról elküldték Idegorvoshoz. Négy hétig feküdtem kórházban, egyre betegebb lettem, erre otthagytam a,, saját felelősségemre”. Rettenetes hónapok következtek. Bejártam a főiskolára, részt vettem az órákon, de csak mint egy autoGalgóczi Erzsébet:

A küszöbön

(Részlet)

mafa, mert nem érdekelt semmi, nem volt közöm semmihez. Közben egyszer, körülbelül három hétig, koncentrálni sem tudtam, nem tudtam elolvasni egy újságcikknek a címét, mert mire a harmadik szóhoz értem, elfelejtettem mi volt az első szó. Egyetlen cérnaszál nem kötött senkihez és semmihez, saját magamhoz sem, nem volt közöm sem a múltamhoz, sem a jövőmhöz, sem a jelenemhez. „...Mint ki az ég padlásszobáit lakja hónapokig, s a csöndtől megfeketül egészen..."

Egy szombati napon egyik osztálytársam felajánlotta, hogy másnap találkozik velem, ne legyek egész vasárnap egyedül. Este nyolc órára beszéltünk meg randevút egy körúti cukrászdában, mert ott laktam a környéken.

A vasárnapom ráment arra, hogy összeszedtem magamat, megmosakodtam, felöltöztem. Éppencsak elkészültem este nyolcra. Elvánszorogtam a cukrászdába, az osztálytársam nem volt ott, és nem volt hely sem. Megálltam a cukrászda előtt egy hirdetőoszlopnál, azzal a szándékkal, hogy húsz percet várok a barátomra — mert régi megállapodásunk szerint húsz perc volt nálunk a „tűrési százalék".

A barátom nem jött, elfelejtette. Álltam a hirdetőoszlop mellett. Eltelt egy óra, kettő, három, bár akkor nem érzékeltem az időt. Tudtam, hogy egy hirdetőoszlop mellett állok, és semmi értelme annak, hogy itt állok, el kellene mennem haza vagy valahova, valakihez, de nem tudtam megtenni az első lépést. A reménytelenség és a céltalanság kiszivattyúzott belőlem minden erőt. Ekkora reménytelenségben az ember arra is képtelen, hogy a kisujját megmozdítsa. Álltam a hirdetőoszlop mellett.

Éjfél körül odalépett hozzám egy rendőr.

— Órák óta figyelem magát —mondta. — Először azt hittem, hogy strichet ni akar. Mi baja van?

— Semmi.

— Miért áll itt?

— Nem tudom.

— Miért nem megy haza ?

— Minek?

— Hol lakik?

— Mi köze hozzá?

— Adja ide az igazolványát.

Megnézte a lakcímemet, s visszaadta az igazolványt.

— No jöjjön, hazakísérem.

— Nem kell. Haza tudok menni egyedül is.

— Na, jöjjön csak szépen — belém karolt, s szelíd erőszakkal vezetni kezdett. — Nem szeretném, ha reggel a Dunából fognák ki.

— Nem mindegy? — mondtam neki. — Otthon meg kinyitom a gázcsapot. A cselédszoba, amiben laktam, úgyis a konyhából nyílt, nem is volt más bejárata, a konyhában pedig ott a gáz. Mire a rendőrrel a kapuba értünk, teljesen megszilárdult bennem az öngyilkosság gondolata.

Éjfél után volt már, a háziak aludtak, nem szűrődött ki tőlük fény. Amint kinyitottam az ajtót, egy levelezőlapot pillantottam meg a padlón. Nekem szólt, anyukám írta. Néhány sor volt az egész: „Édes leányom, Bözsi, az éjjel olyan rosszat álmodtam rólad, nagyon aggódom érted, vigyázz magadra, írjál. Csókol Anyuka." Mire a konyhán át beértem a szobámba, el is olvastam a lapot, leroskadtam az ágyra, és zokogni kezdtem.

/

smétlem: vasárnap este volt. A lapot ex- presszen adta fel anyuka, ezért hozták ki még vasárnap este. Soha addig—azóta se — küldött expresszen semmit; vagy sima levelet, vagy táviratot küldött, én azt hittem, azt sem tudja, hogy expressz küldemény is van. Megnéztem a bélyegzőt: aznap reggel nyolc órakor adta fel, tehát azonnal, mihelyt kinyitott a posta. Ehhez tudni kell, hogy a mi házunktól körülbelül három kilométerre van a postahivatal. Vasárnap volt, tehát anyuka nem mehetett végig a falun abban a ruhájában, amiben otthon a háztartást meg az állatokat látta el, ünneplősen fel kellett öltöznie. Ennyi kényelmetlenséget vállalt, hogy még aznap megkapjam a levelét. Miféle ösztön működik az anyákban, hogy százharminc kilométerről is megérzik, ha a gyerekük bajban van?

Máig sem tudja, hogy az életemet mentette meg.

kedtem —, mert itt éltek, laktak szüleim is —, s velük nagyon sok időt töltöttem együtt. A gyerekkori emlékek közül sok minden megidézhető, föleleveníthető, ami sorsom későbbi alakulását, gondolkodásom változását befolyásolta, alakította. Ezek egyike

— mintegy a gyermeki pointilizmus megnyilvánulásaként — a szülőfalumban, a Tiszaújlakon állomásozó szovjet katonai alakulathoz kötődik. Minket, a gyerekeket gyakran és rendszeresen elvittek az internacionalista nevelés jegyében a laktanyát meglátogatni, a katonák életével ismerkedni, s előfordult az is, hogy mi, a gyerekek öntevékenyen, csoportosulva magunk is elmentünk a laktanya környékére.

Egy kicsit az orosz nyelvet tanulni, egy kicsit barátkozni. így barátkozgat- tunk éveken át a messze földről hozzánk érkezett katonákkal. Ok rendszerint a találkozások emlékére apró jelvényeket, kis csillagocskákat osztogattak nekünk. Emlékszem rá, hogy egyik alkalommal iskolai csoport tagjaként voltam ott, s a laktanyalátogatás végén a megszokott rituálé szerint jelvények, csillagok osztogatására került sor. Minden kispajtásomnak jutott valamilyen jelvény, csillagocska, ám mire én is sorra kerültem, a készlet elfogyott. Nekem nem jutott semmi. Annyira bántott, rosszulesett kimaradásom, hogy ott azonnal sírva fakadtam. Ahogy hazaértem, ott is sírtam. Édesanyám aztán kifaggatott, s mikor megtudta, miért sírok, azonnal megnyugtatott: Ne sírj kisfiam! Van nekünk attól több és szebb csillagunk, majd én azokat megmutatom neked. Este, amikor besötétedett, Édesanyám kivitt az udvarra, felmutatott a csillagos égboltra, hogy ott vannak, azok a mi csillagaink.

— A középiskolai tanulmányaim befejezését követően, a nagyszőllősi évek után az Ungvári Egyetem magyar nyelv és irodalom tagozatára tettem felvételi vizsgát. Ott kezdtem el felsőfokú tanulmányaimat. Fodó Sándor kezei alatt, s amellett társaimmal együtt részt vettem a még működő Forrásstúdió munkájában. Ismerkedtünk a valós élettel, az irodalomelmélettel, az anyanyelvűnkkel, s egyre nagyobb bátorsággal próbálkoztunk az alkotói munkával is.

— Mikor jelent meg első versed?

— Nyomtatásban először versemet 1968-ban láttam meg. Nem volt ez azonban minden előzmény nélküli. Úgy tizenöt-tizenhat éves koromban

— még nagyszőllősi diákként — kezdtem el verseket írni. Mint általában a legtöbb kamaszkorú fiatal, én is kipróbáltam erőmet, ám ezek a versezetek olyan kezdetleges kísérletek voltak, hogy még kárpátaljai mércével mérve sem érték el a publikálhatóság színvonalát. Ennek elsősorban az volt az oka,

hogy hiányosak voltak ismereteim, a követelményrendszerrel, s a verstannal még nem voltam tisztában.

Sok-sok kísérlet után, az idő múlásával, amikor megértettem, miként néz ki egy jó vers, pontosabban megtanultam a versírás tartalmi és formai szabályait, akkor már kissé tudatosabban fogtam hozzá gondolataim versbeli megfogalmazásához. Többé-kevésbé már tudtam mit kell csinálni. Ilyen előzmények után jelent meg egy versem a Kárpátontúli Ifjúság című lapban.

—Külföldön élő magyar költő vagy. Mit jelen ez számodra?

— Sajnos ez tény. Történelmileg alakult úgy a helyzetünk, hogy minket, Kárpátalján élő toliforgatókat is külföldön élő magyar költő vagy író jelzővel illetnek. A lakóhelyet és a működési területet illetően ez a megjelölés nem címke, hanem igaz.

— Hosszú éveken át nehéz volt számunkra ez az élet. Miként más népeknek, nekünk is komoly gondjaink, problémáink voltak. Lehet, hogy pont ezek erősítettek, érleltek bennünk dacot és eltökéltséget. Ha ugyanis ott születtem, ott élek, akkor ott kell tennem valamit azért, hogy mi is otthon érezzük magunkat. Az otthoni olvasóink — arról vannak visszajelzéseim — merítettek alkotásainkból. Azokból az írásokból, melyek ott megjelentek.

—A személyes sors mit kínál a jövőben? A magyarság sorskérdéseinek fölvázolása költészetedben és a balladagyűjtemény sajátos interpretálásában mit kínál az olvasóidnak?

— A körülöttünk felgyorsult idő arra kötelez, hogy Kárpátalján a közel kétszázezer magyar sorsáért a szó, a toll eszközeivel mindannyian többet tegyünk, mint eddig. A föltáruló lehetőségekkel élve országnak-világnak kell megmutatnunk helyzetünket, sorsunk változásának lehetőségeit. Őszintén és igazat írva.

Jómagam ezért tüsténkedtem, cselekedtem eddig is. Nem is maradt válasz nélkül, mert kötetem megszerkesztett anyagát a kiadó két ízben utasította el. „...Hiányoljuk a korunk problémáival foglalkozó írásokat...” — indoklással. Bár ez alatt évtizednyi idő telt el, a publikációim mind gyakoribbá váltak. Ami nem változott, hogy azóta sem írok többet vagy másként. A verseskötet kiadására még várok.

— Beszélgettünk a balladákról. Azok eddig összegyűjtött anyagát sikerült rendszereznem, s a hiányzó típusok gyűjtését befejezni. A lektorálás felelősségteljes munkáját Vargyas Lajos végezte. Szerénytelenség nélkül állítom: a kárpátaljai magyar népballadák eddigi legteljesebb gyűjteménye kerül a közeli jövőben az olvasók kezébe. A kötet előzetes címe: Vannak ringó bölcsők.

8 U K®»®«

^■ a fflagyarorsflig hétvégi melléklete ——ISSsSiS