Kelet-Magyarország, 1990. augusztus (50. évfolyam, 179-204. szám)
1990-08-25 / 199. szám
Szombati Galéria Böröndi Lajos: A hallgatás hava mi édes volt megkeseredik lassan ragyog még az arcra merevült mosoly de kibicsaklanak a rímek hiányodon hamis hangok recsegnek föl a dalban mézben az ecet az este aranyát elkeveri sötéttel az éjjel s kigyúlnak gyönyörűséges szépen a kín csillagai a vers havai fölváltja majd a hallgatás hava tél jön öröktél s a versnek a szikrázó hóra már nincs szava mert érintésedet őrzi kezed nyomát kitárulkozásodat múlt időben s áll jelként emlékül egymaga Háromszáz esztendeje született Mikes Kelemen Mikes Kelemen kereken háromszáz esztendővel ezelőtt, 1690 augusztusában született Zágonban, az akkori Háromszék vármegyében. (Születésének napját nem tudjuk pontosan.) Egészen fiatalon 11. Rákóczi Ferenc udvarába került apródnak s ettől az időtől soha el nem hagyta rajongva szeretett fejedelmét. Ő volt Rákóczi leghíresebb belső embere, végezetül főkamarása. Urát a szatmári békekötés után elkísérte Lengyel- országba, onnan 1713-ban Franciaországba, ahol megismerkedett a francia irodalommal és kultúrával. A „Bujdosó Fejedelem” innen is tovább vándorolt, vele Mikes is. 1717. október 10-től közel fél évszázadot töltött Mikes Kelemen Törökországban. Eleinte a Boszporusz partján laktak, közel Konstantinápolyhoz, majd 1720- tól a Márvány-tenger partján, Rodostóban. Egyhangúan teltek a napok, hetek, évek, ott Rodostóban. S mialatt a fejedelem újabbnál újabb terveket szőtt a visszatérésre, a józan Mikes lassanként beletörődött a megváltoztathatatlanba. Csendes életét csak ritkán kavarta föl nagyobb esemény, mint például szerelme Kőszeghy Zsuzsanna iránt, aki azonban a megözvegyült Bercsényi Miklós grófhoz feleségül. Még két esemény zaklatta fel igazán. Az egyik II. Rákóczi Ferenc 1735-ben bekövetkezett halála, majd az az expedíció, amikor a török a magyar kolóniát Rákóczi József vezérlete alatt 1738-ban lóra ültette s Erdély szélére rendelte, hogy velük az uralkodót megfélemlítse. Ekkor írta egyik levelében, hogy „elhiheted néném, micsoda sóhajtásokat bocsátottam, midőn édes hazám havasai mellett mentem el, örömes bementem volna Zágonba, de a Úr befedte előttem az oda vivő utat.” Múltak az évek, sorra kidőltek mellőle bújdosótársai, mindjobban magára maradt. 1758-ban ő lett a kis magyar csoport feje. Hívő lelke a vallásban és az írásban keresett vigaszt. 1761. október 2-án azután ő is elment fejedelme után. Bár számtalan vallásos és valláserkölcsi művet fordított franciából, de nevét halhatatlanná az a 207 darabból álló fiktív levél tette, amelyeket 1717 és 1758 között írt egy állítólag Konstantinápolyban élő nénjéhez. P. E. grófnéhoz. Ezeket a leveleket Mikes sohasem küldte el, a levélalak csak műforma, a franciáktól tanult irodalmi műfaj, amelyet ő használt először irodalmunkban. Ezeket e leveleket először Kultsár István adta ki 1794- ben. írásaiban a bujdosóélet reménytelenségét arany humorban oldotta fel. ízlése Franciaországban csiszolódott, látásmódját a bujdosás érlelte. Nyelve a ,székely köznép mindennapi beszéde, a zsoltárok, a biblia, a katonaénekek nyelve. Ezek az írások, a kiadásakor adott címmel „Törökországi levelek” a magyar irodalom remekei közé sorolnak. Egyébként az eredeti kéziratokat csak a véletlen mentette meg, illetve Rákóczinak egy Horváth nevű szolgája. Tőle kerültek a levelek Bécsbe, a magyar újság szerkesztőihez, azoktól pedig Kultsár Istvánhoz. 1960-ban rendeztek először finnugor kongresszust, mégpedig Budapesten. A jelenlegi a hetedik. A „szabály” az, hogy valamelyik finnugor nép országában tartják meg 5 évenként. így követték egymást: Budapest, Helsinki, Tallinn, Budapest, Turku, Sziktivkar. Ha a részvevőket nézzük, akkor eddig átlagosan 572 személy volt jelen, illetve tartott előadást a kongresszusokon, latin nevén CIFU (Congressus Internationalis Fen- no—Ugristarum). Az természetes, hogy a legnépesebb küldöttségekkel a finnugor országok (Észt-, Finn- és Magyarország) képviseltetik magukat, de nem lehet figyelmen kívül hagyni a Szovjetunió finnugor autonóm köztársaságait (cseremisz, mordvin, vot- ják, zűrjén), sőt a kis lélekszámú testvérnépek (karjalai, lapp, osztják, szamojéd, vogul) képviselőit sem. Általában 20 országban foglalkoznak finnugrisztikával. Nemcsak az említett 3 ország, hanem az őket környező országokat is érinti, de még Olasz- és Franciaországból, Angliából, Hollandiából, az USA-ból, Kanadából, Németországból, Japánból, a Koreai Köztársaságból, Új-Zélandból, Ausztráliából és Dél-Amerika több államából is megnyilvánul az érdeklődés — egyáltalán onnan, ahol a finnugrisztikánák komoly műhelyei vannak. Általában 4 szekcióban dolgozik a kongresszus: nyelvészet, néprajz, történelem, iroVégezetül álljon itt néhány sor a nagy székely, báró Orbán Balázs tollából, aki így méltatta Mikes Kelement: „És ne lenne-e szent és tisztelt emléke annak, ki 40 évi keserves száműzetésben is megörzé mindvégig honszerelmét, ki karddal és tollal szolgált hazájának, ki e nagy napok Homerja volt, ki törökországi levelei által nemzeti irodalmunknak egy oly ritka gyöngyét adta, mely — miként Toldi mondja — korának csúcsán állott... És ma a haza, melyért anyit szenvedett, melynek oly nagy szolgálatokat tett, még azt sem tudja, hogy hol nyugosznak e szent vértanú hamvai. De azért neved nincsen elfeledve, az tündöklőén ragyog a történet lapjain s az utókor fia lelkesül neved említésénél...” dalom. Mivel a kongresszust a nyelvészek hozták létre, természetes az, hogy a legnépesebb tábor az övék, másrészt a legjobb programmal rendelkeznek. A kongresszusok két részből állnak: plenáris, illetve szekcióülésekből. Jelenleg terveznek ún. kerekasztal beszélgetéseket is. A plenáris ülések témái: uráli és nem uráli kultúrák találkozásai, a nyelv és kultúra rétegződése, a tudományos-műszaki haladás érvényesülése az uralisztikai stúdiumokban, uralisztikai kutatások az elmúlt 30 évben. A szekcióülések témái is széles körű ismeretanyagot ígérnek: finnségi nyelvi kapcsolatok, nyelvi kölcsönhatás a szókincsben és szerkezetekben, Szibéria a XVIII. században, a Volga-Káma vidék, illetve Nyugat-Szibéria területi kapcsolatai, a finnugor nyelvek nyelvjárásai, a Kalevala és a Kanteletar fordításai, Debrecennek és környékének szerepe a magyar irodalomban. Az augusztus 27. és szeptember 2. között sorra kerülő nemzetközi kongresszus bizonyára hozzájárul a finnugor népek említett tudományágainak és kultúrájának fejlődéséhez. Utána pedig készülhetünk az 1995-ös észtországi találkozóra. Nem csupán a közelség, hanem az érdeklődés miatt is több nyíregyházi kutató vesz részt a kongresszuson, sőt hárman még előadást is tartanak. Mizser Lajos Finnugor kongresszus Debrecenben Megszenvedett sors Vannak egyenletes életutak, előfordulnak gyors karrierek, s akadnak olyanok is, amelyekben a hirtelen felemelkedést gyors leszállópálya követi. Vannak szerencsés emberek, akiknek minden sikerül, előfordulnak nehéz életpályák, és akadnak nagyon megszenvedett sorsok is. Most egy ilyen emberrel, Demeter Jánossal ismerkedhetnek meg olvasóink, abból az alkalomból, hogy a TIB megyei elnökségi tagjává választották. Csaknem hófehér hajáról idős embernek is nézhetnénk, villogó szeme azonban elárulja: nem is öreg még. — De nem is vagyok fiatal. 1929. január 23-án születtem agrárproletár családban. Nyolcán vagyunk testvérek, szüleim, nagyszüleim uradalmi cselédek voltak. 1948-tól mint jó ké- pességű zsellér fiatal, tagja lettem az MDP-nek és a DÉFOSZ-nak. 1948 tavaszán egy bentlakásos politikai iskola után a nyíregyházi járás DÉFOSZ-tit- kára lettem. Ebben az időben nagy jövőt jósoltak az akkori politikai vezetők. • Ebből a jövőből aztán néhány év alatt nagy betűvel írott MÚLT lett. A szép jövőbe néző Demeter János hamar felismerte, hogy a kulákok, a középparasztok, a másként gondolkodó pártok, szervezetek vezetőit, tagjait milyen alattomos módszerekkel teszik tönkre juttatják börtönbe. Létrehoztak egy operatív csoportot, melynek tagjait a párt végrehajtó bizottsága irányított, vezetője nyíregyházi járási pártitkár volt. Feladatuk között szerepelt fegyver, lőszer becsempészése olyan emberek portáira, lakásába, akiket likvidálni akartak. E műveletre az én időmben két tűzoltó-egyenruhába bújtatott ÁVH-s tisztet használták, akik nemrég alezredesként vonultak nyugdíjba. A fiatal DÉFOSZ-titkár egyre han- gosabban tiltakozott a pártbizottsági üléseken (súlyos gyomorfekélyes betegséget kapott is miatta), s ennek az lett az eredménye, hogy alig fél év után felmentették és politikai munkára alkalmatlannak minősítették. — A második hibát akkor követtem el, amikor Sztálin halála után a nyír- egyházi negyedik kerületi megemlékező részvéttaggyűlésen, ahol rázkódó sírás lett úrrá a tagságon — magam sem tudom hogyan történt — én elmo- solyítottam magam. Még azon az éjjelen bevittek az ÁVH-ra. A funkciójától megfosztott érettségizett, mezőgazdasági és építőipari gépész szakmunkás-bizonyítvánnyal rendelkező Demeter János ellen új munkahelyén — a Tanítóképző Intézet gondnoka volt — állandó ügyészségi vizsgálatot folytattak. Ez elég volt ahhoz, hogy állandó félelemben éljen. 1956 tavaszán az egyre szaporodó tortúra miatt meg kellett válnia a tanítóképzőtől, a barátok segítségével anyagnyilvántartó lett. 1956 nyarán Budapesten, majd Gödön tartott továbbképzésekről tekintélyes mennyiségű röplapot hozott Nyíregyházára, amelyben a Ráko- si-rendszer bukásáról volt szó, s bizalmas baráti körben terjesztette. — Az 1956 októberi robbanásszerű felkelés megnyitotta a lehetőséget az előző évek lefojtott indulatainak kitöréséhez. Megválasztottak a megyei munkástanácsba, a tanácson belül tagja lettem a végrehajtó testületnek, melynek, ha jól emlékszem 24 tagja volt. Szólhattam a néphez a város főterén hangszórón át, beszéltem a nyíregyházi rádióban, készítettem egy-két írásos határozatot is. Aztán elérkezett 1956 november 4. A szovjet egységek megindították totális támadásukat, mivel Nyíregyházán nem volt ellenállás, illegalitásba vonultam. Tirpák bokrokban, majd Bashalom tanyán bujkáltam. Lakásomat állandó őrizet alatt tartották, szüleim és anyósomék lakását orosz páncélozott járművekkel vették körül és dúlták fel, apósomnak azt mondta egy magyar pufajkás őrnagy: kérjék az Istent, meg ne találják a vejét, mert utasítás van rá, hogy a helyszínen likvidálni kell. • — A fordulat 1957. január 5-én következett be, amikor egy Demeter János nevű magyar menekült üzent a Szabad Európa rádión, hogy szerem esésen megérkezett. Azt mondták á feleségemnek — aki akkor Bashalmon tanított—, jól jártam, megúsztam a kötelet. Az esemény után sem a szülőknél, sem rokonaimnál nem kerestek nyilvánosan többet. Búvóhelyemen állandó kapcsolatom volt barátom, Tóth And- rás rendőr főhadnaggyal (most nyug. áll. őrnagy) és 1956. előtti pénzügyi revizorom, barátom Szatmári Imrével, akik rendszeresen nem kis kockázat árán látogattak és tájékoztattak az alakuló helyzetről. Egyszer azzal a hírrel jöttek, hogy internálással, vagy egy pár évvel megúszom az ügyet, így hazamerészkedtem. A megyei ügyészségen is azt közölték velem, nyugodtan hazamehetek, nincs ellenem vádemelés, sem le- tartóztatási parancs kiadva. A bujkálás megviselte. Nagykállóba ment, ahol orvosok, ápolók igaz titokban, nem látványosan, de igen nagy szeretettel vették körül. A beutalót készítő dr. Gloviczki Zoltán ideggyógyász főorvosnak azonban még a megyét is el kellett hagyni miatta. Aztán elérkezett 1957. március 7-e. — Hajói emlékszem—este 9 órakor pufajkás géppisztolyosok lepték el az intézet bejáratát és a folyosókat. Három ÁVH-s rohant be a kórterembe, lerántottak az ágyról, kéz- és lábbilincset raktak rám, s elképesztő embertelen módszert alkalmazva dobtak a teherkocsi platójára. Az eset alatt megérkezett dr. Gaál Géza főorvos kollégáival, az ápolókkal és igen keményen tiltakozott, hivatkozva a nemzetközi jogra, amely védi a gyógyintézetben lévő betegeket. Őt is lefasisztázták és alaposan meg is verték miatta. Azt hiszem, ez az eljárás figyelmeztetés és megfélemlítés volt az egész kórház személyzete számára. Útközben eltörték a nyakcsigolyám és kisebb agyrázkódtatás után belöktek az ÁVH föld alatti cellájába. Tíz nap múlva találkoztam P. Károly ÁVH-alezredessel, aki ismertette velem a felkelés alatti tevékenységem, fényképekkel, magnószalaggal, papírral alátámasztva. Azt akarták megtudni: kik voltak kapcsolataim, a korábbi pártértekezleten mondott bírálataim alapján pedig, hogy mikor esküdtem a rendszer megdöntésére, hiszen 1956 előtti magatartásom ezt látszik igazolni. • Az itt töltött éjszakák borzalmairól órákig beszélgettünk Demeter Jánossal. Este 23—24 óra körül kezdődtek és hajnalokig tartottak a szörnyű kínzások. Velőtrázó sikolyok, hörgések, kiáltások töltötték be az éjszakákat. A verőbrigád jól dolgozott. — 1957. április 8-án este kiengedtek, de másnap kora délután már kéz- és lábbilincsbe verve szállítottak be a rendőr-főkapitányságra. Estére már egyik szememre sem láttam S. Béla rendőr főhadnagy jóakaratából. Nem kérdezett semmit, nem vették fel adataimat, nem hallgattak ki, még a bűneimet sem kellett elismernem. Alig telt el pár nap, a rendőrség átadott az akkor már félelmetes Homyák Miklós ÁVH-őmagy által vezetett különítménynek. Ez a csoport éjjel-nappal végezte a kínzásokat, csak akkor szüneteltek, ha ők nem bírták és pihentek. — A legválogatottabb eszközökkel ismertettek meg. Anyaszült meztelenre vetkőztetve, karokat a magasba, lábakat padlóhoz feszítették kötelekkel. Homyák parancsára egy vödör sűrű emberi ürülékbe mártogatott gumibot segítségével szakállt, bajuszt rajzoltak, természetesen óriási artikulátlan, fet- rengő röhögés közben. Egy asztalra felállva egymás után hatan-nyolcan belevizeltek az arcomba. Óriási örömmámorban élvezték szörnyű cselekedetüket, s a gestapót is megszégyenítő más módszereiket. — És voltak saját szórakozásukra kínzó civilek, akik este hazafelé menet élvezték, hogy ÁVH-s barátaikkal együtt verekedhetnek, mert nem kell visszaü- téstől tartani. N. Sándor tanár a pártbizottság dolgozója, T. Ferenc járási párttitkár, S. János kommunista ifjúsá- gi titkár, Gy. Géza pénzügyi osztályvezető, B. Zoltán városi tanácselnök, K. Gábor építésvezető és sokan mások, akiket nem ismertem. — 1957. május végén állapotom kritikusra fordult. Szerencsére ellenőrzés érkezett a Homyák vezette különít- mény előzeteseinek állapotát kivizsgálni. A rendőr-főkapitányság részéről Glüchmann László főhadnagynak és dr. Bartha István orvos-századosnak- jegyzőkönyvbe mondtam minden kín- zást, melynek nyoma volt testemen. Ezután Homyák őrnagy kocsira rakott és a nagykállói idegosztályra szállított, ahol megállapíttatta az emlékezéskihagyást és cselekvőképességem korlátozását. (Pár évvel később dr. Gaál főorvos elmondta, hogy életveszélyes fe- nyegetés hatása alatt kényszerítették őket a papír megírására.) 1957. július l-ig álltam kezelés alatt. A zárójelentés szerint egy nyaki, két háti csigolyám repedt el, maradandó urológiai károsodás ért, tíz évig jártam gerincet rögzítő és kímélő vasfűzőben, a mai napig több mint harmincszor kezeltek ezek miatt különböző intézetekben, s fizikai munkát soha azóta folyamatosan nem végezhettem. Az orvosok 1957 óta 50 száza- lékos rokkantnak minősítettek, a katonai ügyész pedig olyan nyilatkozatokat íratott velem alá, hogy a rendőrségen semmi bántódás nem ért. • — 1957. novembertől kezdve csendesen teltek az évek. 1960-ig minden tavasszal és ősszel előállítottak (április 4., november 7.) egy-két hétre, ahogy ők mondták: ez prventív intézkedés volt. Elhelyezkedni nem tudtam, még fizikai munkára sem, emberi jóindulatból Nyíregyháza elhagyására szólított fel a rendőrség. Bashalom tanyára költöztettek, ott voltam gépész egy tsz- ben. Gépkezelőként is dolgozhattam egy évet, s közben az államrend elleni igazgatás miatt perbe fogtak. Hamis tanúk egész sorát sorakoztatták fel ellenem. Az elsőfokú tárgyaláson nyolc hónap, a másodfokon hat hónap börtönt kaptam. Tökölről 1963 márciusi amnesztiával szabadultam. Ezek után nem volt sem egészségem, sem tiszta munkakönyvem, sem priuszmentes erkölcsim, bármerre mentem az országban; nem álltak velem szóba. Voltam portás, gondnok, munkásellátási előadó, s reméltem, hogy elérem: nyugodtan is dolgozhatok. ' — Minden illúzióm álom volt csupán, hiszen a vezetésben majdnem minenütt ott voltak a munkás-paraszt hatalom kitüntetett emberei, köztük az én kínzóim is. A munkám mindig úgy kellett végeznem, hogy abba ne lehessen belekötni, bérem ezért mégis 20— 30 százalékkal volt kevesebb az adha- tónál, ajutalom fele a hasonló beosztottakéhoz képest, elismerés soha, ha finoman reklamálni próbáltam, még 1988- ban is az volt a válasz: én a maga helyében hallgatnék és örülnék, hogy hagytuk dolgozni. Akik viszont nyomorékká tettek, kiemelt nyugdíjjal, kitüntetésekkel élik gondtalan nyugdíjas életüket, anélkül, hogy kömyzetük, a lakók, az utca, az munkahely ismerné. Az én, és sok száz ezer sorstársam tragédiája legyen figyelmeztető a jövő nemzedéke számára... B.J. 1990. augusztus 25. ilQntnp(iPC7^M ... 9 ^MM A nwMjPnirSZai HETVEGIMELLEKLETE II Kelet” Sípos Nóra rajza
