Kelet-Magyarország, 1990. július (50. évfolyam, 153-178. szám)
1990-07-07 / 158. szám
Környezetünk megrablása FÁTÓL AZ ERDŐT Nem kellünk Európának Az elmúlt hónapok politikai csatározásai jórészt elterelték a figyelmet napjaink egyik legfontosabb kérdéséről, a környezet- és természetvédelemről. A közelmúltban Tiszavasváriban a környezeti nevelésről szerveztek nemzetközivé bővült konferenciát, melyen részt vett Haraszthy László, a Környezetvédelmi Minisztérium természetvédelmi főosztályának vezetője is. Öt kérdeztük a terület gondjairól, tennivalóiról. — Először is hadd mondjam el, nagy örömmel jöttem a találkozóra, hiszen sokakkal együtt én is azt vallom: a környezet- és természetvédelmet közüggyé kell tenni, s az első lépések az iskolákra várnak. Ha gyermekeinkkel már nyolc-tízéves korban sikerül megértetnünk a környezeti kultúra fontosságát, felnővén is e szellemben élnek majd. — A közvélemény jó része még ma is afféle hóbortos embereknek tartja a természetvédőket, akik ráadásul a kákán is csomót keresnek. Változott-e az Önök megítélése az utóbbi Időkben? Hóbortos környezetvédők? — Ismerek én ennél erősebb kifejezéseket is, de a terjesztőit hadd ne minősítsem. Könnyű lenne persze rájukfogni a primitivizmust, de egy többdiplomás vállalati vezetőt én nem neveznék primitívnek. Sokkal inkább arról van szó, hogy a saját, s a vállalatának az érdekei a minél nagyobb nyereség elérését diktálják, akár a környezet súlyos megsértése árán is. A legjobb védekezés pedig a támadás: okvetetlenkedő dilisnek kiáltja ki tehát a környezetért aggódókat. — Melyek a természetvédelem legfontosabb tennivalói napjainkban? — Az intenzív védelmi rendszer kiépítése a hetvenes években kezdődött meg az országban. Az ország területének mintegy hét és fél százaléka már védelem alatt áll, s eljött az ideje az érdemi-védelmi munkának. De nem feledkezhetünk meg a többi nyolcvanegyné- hány százalékról sem, a készülő rendeleteknek, a föld-, erdő vagy vadászati törvényeknek tartalmazniuk kell a természetvédelem érdekeit is. Kulturált társadalomban erre természetesen nem lenne külön szükség, de nálunk nem tekinthetünk el tőle. — A hatalomváltással átszervezték a különféle minisztériumokat, ám a közvélemény — a személy- cseréken túl—még nem sok változást lát. Mit várhatnak az emberek a környezetvédelmi minisztériumtól? — Többek között azt, hogy a korábbinál sokkal következetesebben érvényesítik majd a környezetvédelem szempontjait. Nem tűrhetjük tovább,hogy azok rendszeresen alulmaradjanak az úgynevezett gazdasági érdekekkel szemben. A minisztérium új vezetésének eddigi tevékenysége azt ígéri, megtöri az eddig sérthetetlennek tartott cégek monopóliumát. — Csak nem a vízügyi és erdészeti ágazatra gondol? — Örülök, hogy bizonyos visszás dolgokat már nem csak a hivatásos természetvédők, eddig kótyagosnak ítélt emberek vesznek észre, s tesznek szóvá. — A józan paraszti ésszel megáldottak már akkor felkapták a fejüket, mikor meghallották, hogy a vízügyet és a környezetvédelmet egy igazgatás alá vonják. ..Odafent" nem látták, hogy a tüzet a vízzel akarják házasítani...? — Hát, ezen órákat lehetne vitatkozni. Ám, mielőtt bármit felelnék, hadd mondjam el: a vízügyi igazgatóságok jelentős része becsülettel igyekezett eleget tennie rájuktukmált feladatoknak is. Ott, ahol kulturált, intelligens vezetői voltak az igazgatóságnak, nem is volt különösebb gond. De megkérdem: szabad-e vezetői intelligenciától függővé tenni a környezetvédelmet...!? Ám, hogy a kérdésére válaszoljak. Amikor a környezetvédelmet és a vízügyet összeházasították, azért volt a helyeslés, hátha több pénz jut majd a környezetvédelemre is. Az ugyanis köztudott, hogy a vízügynek, különösen a hetvenes árvíz óta nemigen voltak filléres gondjai. Ma már világos, a környezetvédelem nem járt jól e közösködéssel. A bős-nagymarosi beruházás pedig végképp bebizonyította, a vízügyi lobby nem ismer semmi mást, csak a saját érdekeit. Requiem az erdőkért — Trianonban elvesztettük erdeink nagy részét. De azért megmaradt a Bakony, a Bükk, a Zemplén, melynek erdői az ENSZ mezőgazdasági-szervezete szerint is meglepően jól vészelték át az Európa más országaiban már javában pusztító környezeti ártalmakat. Miért tartják hát aggasztónak a magyar erdők állapotát? — A rablógazdálkodás miatt. Mert a mi erdészeink nagy része az erdőben csak a fát látja. A gazdasági hasznot. Szó szerint érvényes rájuk a mondás, nem látják a fától az erdőt. Tőlünk nyugatra például az erdészek még mérlegelnek, hogy egy százötvenéves tölgy vágásérett-e már? Nálunk hetven-nyolcvan éves korában gondolkodás nélkül kiirtják. Ugyanez áll a bükkfára is, de hadd ne folytassam a sort. Itt van a szomszédjukban a Zempléni-hegység, amit ott műveltek eddig erdőgazdálkodás ürügyén, az maga a tragédia. Néhány véletlen kivételtől eltekintve sikerült tönkretenniük azt, amit eddig a természet alkotott. Elég volt hozzá egy-két vállalati igazgató, hogy az évezredek során kialakult biológiai társulások mára semmivé váljanak. Ha semmi más, hát ez egymaga megérne egy parlamenti bizottsági kivizsgálást. — Avval döngetjük a mellünk, hogy a magyar erdészképzés ma is világszínvonalú. Áltattuk volna magunkat eddig? — A képzés valóban magas szinten folyik. Ám az erdészek—tisztelet a kivételnek—előbb-utóbb kénytelenek voltak megalkudni. A központi akarat ugyanis mindegy, hogy milyen áron, de minél több fát akart látni, így lettünk aztán a vas és acél után a nyárfák országa. A komoly, előretekintő gazdálkodás helyett a pillanatnyi sikereket hajszoltuk. Igen sok ember jól járt ezzel, de a többség...? — ...melynek nem maradt más, mint a tarra vágott erdők, s a kövezett folyópartok látványa. De ne siránkozzunk, hiszen megmaradt Bugac, a Hortobágy, a delelő gulya, a szilajul vágtató csikósok hada. — A Hortobágy, s egyáltalán a füves magyar puszta olyan kincsesbánya, melynek értékével még csak kevesen vannak tisztában. Az idegenforgalom szempontjából is, de most az nem témája beszélgetésünknek. Egyre többször hangoztatják, hogy csatlakoznunk kell Európához. Gazdaságilag is. Csak éppen azt hagyják figyelmen kívül, hogy a fejlett Európának nincs szüksége a mi mezőgazdasági tömegtermékeinkre. Pedig ezzel a felkiáltással törték fel eddig az ősgyepjeinket, s neveltek rajta búzát vagy gabonát. Azon pedig sertést..., melynek odaát nincs piaca. S belátható időn belül nem is igen lesz. Józan egyensúly — Mi lenne hát a teendő, hogy a kecske is jól lakjon, a káposzta is megmaradjon? — Meg kell keresni a gazdaság és a természetvédelem közös érdekeit. S ez nem lehetetlen. Szorgalmazni kell például, a ló-, a marha-, illetve juhtartást, — ezeknek jó piaca van Nyugaton is —, mellyel meg lehet szüntetni a ma is folyó gyeptörést, hisz a jószágnak legelni kell. Ma az ország területének mintegy tizennyolc százalékát foglalják el az erdők, ez a megalapozott szakértői vélemények szerint felmehetne akár negyven-ötven százalékra is. Az újonnan telepített erdők nagy része pedig lehetne akár nemesnyár is. Ha már ennyire favorizálják... Csak tovább ne rontsák a helyzetet. Mert hál’ Istennek, nekünk azért még van miért aggódnunk. S talán nem túlzó a vágyakozás, ez a féltő gondoskodás mihamarabb intézményesített formát is ölt. Balogh Géza „Otemberes fa”. A cé- 1 génydányádi természetvédelmi terület ritka növényei szakembernek és laikusnak sok látnivalót je- ' lentenek. A ([(uristacso- £ poHok mégis jj* 350 éves " platánfa alatt álmélkodnak, s próbálkoznak. Gyerekből hat is ösz- sze kell „fog- i jón”, hogy át- ! fogja a fama- j t u z s a I e m 1 törzsét. A tízes műtő éjszakája — Jöjjön csak be nyugodtan! Rögtön elkap a harctéri idegesség. — En ezt ugyan meg nem nézném — „bátorít” a röntgenes hölgy. — Nyílt combcsonttörés, gusztusos látvány... ,,Nesze, te őrült spanyol—dohogok magamban. — Kellett ez neked? Majd téged fog pátyol- gatni a baleseti sebészet ügyeleté, ha édesdeden talajt fogsz egy kis vértől!” Tépelődésemet a műtős fiú szakítja félbe, aki rendkívül határozott mozdulatokkal elém rakja a zöld műtős pizsamát, a „pék” sapkát, meg a száj elé való maszkot. Zacskó a cipőmre, mert a sterilitás szent, mély sóhaj, aztán... Noviczky doktornak lecsúszott a nadrágja. A baleseti sebészet ügyeletes orvosa, ismert kézspecialista, a műtétet végző File doktornak segédkezik, s a sterilitás megőrzése érdekében szalonképességével mit sem törődik. Remegő lábakkal megyek kö- zelébb. Már a varrásnál tartanak. A félig nyitott seben csak a véres zsírréteg látszik. — Két óráig tartott, hogy rendbe tegyük, de még a keze hátra van. Motorral bukfencezett. De nem ez volt az első esete. Ha a röntgenképet megnézi, látja, hogy már van egy korábbi forradás a combján. Pedig még csak tizennyolc éves. Amíg nem kezdünk a kezéhez, itt az édesanyja az ajtó előtt, megkérdezheti, mi történt. Fel-alá járkál, aggódó szemében várakozás sötétlik, amikor kilépek az ajtón. Zöldszínű műtős ruhámban, amelyben orvos, ápoló egyforma, én lehetek a Messiás, aki a jó hírrel feloldo- zást adhat. — Nemsokára végeznek — mondom kellően homályosan, nehogy megijesszem, de valótlant se mondjak. — Mi történt? — Egy autó előzött szabálytalanul, és frontálisan ütköztek. De nem a fiam volt a hibás, ő szabályosan haladt, mindig nagyon szabályosan közlekedik. No, igen, az édesanyáknál ez így szokott lenni. A rendőrségnél meg másként. A műtőben fúró vinnyog. A srác egyetlen ujjcsontja sem maradt sértetlen. A röntgen képernyőjén a roncsolódott kéz és a kérlelhetetlen fúró hegye. — Vegyen fel egy ólomkötényt, ha nem akarja, hogy torz gyereke szülessen. Rekordot javítok a rövidtávú síkfutásban. — Az életünk nagy részét sugárzás alatt töltjük. De ezzel a módszerrel elkerülhető, hogy felnyissuk a kezet. Nézze! Ahogy forgatom a kezét, a képernyőn jól látszik, hogyan kell a fúró drótfejét irányítanom, hogy rögzítse az ujjat, ha sikerül, lecsípjük a drótvéget, amit a forradás után kiveszünk. Nagyon nehéz pontosan eltalálni a fúrás irányát, de profi kézben ez nem gond — néz File doktorra. Tóth Ilona az aneszteziológus asszisztens összesomolyog Fa- bóknéval, a mütőshölggyel. — Hát igen, a sebészek mindig a szerénységükről voltak híresek. Kiss Katalin altatóorvos lép be az ajtón. Sugár van! — szólnak rá. Abban a pillanatban kifordul az ajtón. Tizenegyedik hetes terhes. Veszélyes lehet rá a röntgen. Egy ujjal sehogyan sem boldogulnak. Fel kell nyitni. Mondanom se kell, nem várom meg. * A felvételi rendelőben az egyik fehérruhás hölgy rám szól: hozza azt a tálkát! Nem világosítom fel, hogy összetéveszt az új mö- tösfiúval, követem egy kisebb kezelőbe. Épp akkor hoznak be egy kissrácot. Leesett a meggyfáról, és egy éles ág fefszakította a lábszárát. Jó négy órán keresztül nem mondta meg a szüleinek, egy zsebkendővel takarta el a sebet. A tízéves kölök megmegfeszül, amíg az injekciókat beadják, de egy könnycsepp nélkül tűri a varrást. S beindul az élet. Kisgyereket hoznak, a bokáján kék elszíneződés látszik. — Lefogadom, hogy a kerékpárküllő kapta be—lép mellé Noviczky. — Tíz méterről ki lehet szúrni, annyira tipikus eset. Hiába papolok én meg a kollégáim annyi helyen, hogy tegyenek küllővédőhálót a kerékpárokra, de hát az emberek azt hiszik, hogy a gyerek bírja terpeszben tartani a lábát. De nem bírja, s itt az eredmény. A felvételi szobában betegek állnak, s várnak, köztük orvosok, nővérek cikáznak. Egy hároméves kislány kiesett a hintából, a könyökét törte. Keservesen sír a fájdalomtól, de nem lehet azonnal műteni, hiszen nem régen evett. Nem szabad altatni. Később, amikor a műtőasztalra kerül, kicsiny teste oly parányinak és törékenynek tűnik a zöld lepedők alatt, s a fúró minden mozdulatára egész teste remeg. Egy lengyelt hoznak, a lába között berobbant egy gázmelegítő. Állandóan vodkát akar inni. Noviczky doktor, az örökmozgó karmester, ide int, oda int, ott is van, meg nincs is ott. * — Amíg takarítják a műtőt, viziteljünk egyet! Már korábban meg kellett volna tennem, de reggel nyolc órától a műtőben vagyok. S izgalomban. Olyan műtétet csináltunk ma, ami ha sikerül rutinná válhat. Egy bőrizomlebenyt ültettünk át mikrosebészeti úton a mellkasból a lábszárra. Az oly sokszor szövődményként fellépő csontvelőgyulladást gyógyíthatjuk vele, hisz a jó keringésű lágyrészköpeny elvégzi azt, amire mi nem vagyunk képesek. Nővérek lépnek elénk, s jelzik, hogy az egyik beteg fullad, vérzik a füle. Noviczky doktor a telefonhoz lép, ideggyógyász kolléganőjét keresi. Sikertelenül. Másodszor úgyszintén. Előveszi a „csipogót”, ami nem más, mint egy kis adóvevő, amit akár telefonon is lehet hívni. Próbálkozik. Semmi. — Nevetséges. Nem lehet elérni a másikat. Nem elég a házon belüli telefonrendszer és a „csipogó"! Az utóbbit nem mindenki hordja. E kettő mellé kellene még egy hangosbemondó rendszer. Valamelyikkel csak megtalálnánk a keresett orvost. De ha már itt tartunk. Egy, azaz egy városi vonalunk van. Nemzetközi vonal, telefax, meg miegyéb... áh... Folytatódik a vizit. Vonatkerék hagyta csonkok, törések. — Na, itt van! — mutat a doktor hirtelen az egyik lábra, ami nekem pont olyan, mint a többi. Gipszes. Megnyomogatja a szabad bőrfelületet. Az elfehéredett bőr újra bepirosodik. Az erek működnek, a lebeny, hisz ez a büszkeség tárgya, él! * Megszólal a „csipogó". — A tízes műtőben várják a doktor urat. A műtőbe tartva röpke konzílium az ideggyógyásszal, aki átveszi a fulladó beteget. Fiatal férfi a műtőasztalon, már elaltatva. A szívébe akart tűt szúrni. Az beesett a mellkasba. A röntgenkép jól mutatja, ahogy a vékony tű a szívcsücskön fekszik, és minden dobbanásra megmozdul. Felnyitják a mellkast. Rendkívül gyors metszések. Megbabonázva figyelem. A test, amit eddig sérthetetlen csodának hittem, ugyanolyan egyszerű és formálható, mint minden matéria a földön. A borda közt kitágítva, s ott a szív. Pulzál. A tű már lecsúszott róla. Vándorol a mellkasban. Kutató szemek végül mégis meglelik. Varrás, egy cső bekötése, amellyel majd az összesüppedt tüdőt szívatják ki, mint annál a korábbi betegnél, akit a ló rúgott a falhoz, patkolás közben. Egy falatnyi szünet. Szó szerint. A kórház vacsorára egy szelet kenyeret, és két kockasajtot csomagol mindenkinek. Három harapás után újra munka. Cigánylányt hoznak, elkeseredésében üvegajtóba csapott. Nem akarja hagyni, hogy megmütsék. — A hüvelykujja úgy fog maradni fityegve! Elvágta az inat! Határozott szavak. Semmi érzelgősség. A lányt meggyőzik. Kezét magasra tartó férfi lép be. — Átlőttem a kezem, miközben az önvédelmi fegyveremet pucol- gattam. — Rendben! Először ezt csinálom meg, aztán jöhet a kislány! Egy műtét, amelyhez csak ketten kellenek. Néhány jól irányzott injekció, nem kell az altatás. Ez akkor hasznos, ha máshol is szükség van az altatóorvosra. Megnyílik a kéz. Szétroncsoló- dott az egyik ujj alapperce, hajlítóina. Noviczky doktor kiszedi a csontroncsokat. Kitisztítja a sebet. Közben a beteggel bfeszél- get. Nekem megmutatja, hogy az érfogó simán áthatol a tenyérből a túloldalra. Nem kertel, közli a beteggel, hogy bizonyos szövődmények várhatók. Hajnali két óra van. Tizennyolc óra a műtőben. Jöhet a kis cigánylány. Jöhetne. Elszökött. — Nincs gond. Alszom két órát, mert négyre úgyis visszahozzák. Csak azért, hogy ne unatkozzunk. * A felvételi szobában a szokásos éjszakai esetek. Elaprózott állkapcsok, hullámvonalban tört alkarok, mindez egy kis szesz szaggal fűszerezve. — Menjen haza nyugodtan. Nincs itt már semmi külünös. Csendes ügyelet. Én még alszom egy kicsit, mert reggel az SZTK- ban rendelek, aztán este magánpraxis, majd elölről minden. Mire búcsúznék, Noviczky már el is tűnt. A zöld ruha a szennyesbe, álarc, sapka úgyszintén. De valamit már soha nem tudok levetkőzni. Néhány óra alatt kialakult bennem az az érzés, nevezzük talán fásultságnak, amellyel a megnyíló sebekre nézhet az orvos. Eltűnt az ismeretlentől való rettegés, eltűnt a sérthetetlen test szentsége. A helyét kitölti a nyugalom, hogy bár teremteni nem tudunk, de a megtartásra, még megadatott az esélyünk. Tapolcai Zoltán 1990. július 7. 7 ^—— a wiayjarpntfdy hétvégi melléklete
