Kelet-Magyarország, 1990. július (50. évfolyam, 153-178. szám)

1990-07-07 / 158. szám

Bemutató a kisvárdai várban

............„ni cselszö K esek

A vár szép környezeteben

Bécsi ezüst

S

zépen halad a kisvárdai vár felújítása. Lassan igazi várhoz kezd hasonlítani, formálódik a két bástya,(presszó lesz az egyikben), elkészültek a magas téglafalak. Pár esztendő, s igazi otthona lehet a Várszínház- nak.(Persze, ha még akkor is lesz nyaranként összeálló társulata a Várszínháznak.) Kisvárda mindenesetre mindent megtesz azért, hogy önálló arculatot kapjon a város, s ebbe — a mostani elképzelések szerint — beleilleszthető a nyári színházi program is.

Alighogy befejeződött a II. magyar nemzetiségi színházak fesztiválja, máris felgyorsultak az „események", az utolsó fázisba jutottak a saját társulat idei bemutatójának a próbái.

Minden esztendő nagy kérdése: mi legyen a nyári bemutató? A helyszín történelmi játéklehetőséget sugall, kosztümös szereplőket. A közönség a zenés darabot kedveli, lehetőleg országosan ismert színészekkel. Legyén könnyed, vígjáték, felhőtlen szórakozást ígérő, csupa derű és mosoly,esetleg harsány nevetés. Mit szól ehhez a szakma? A kritika? Hol vannak a megalkuvás határai, összhangba lehet-e hozni a nyári pénzkeresési lehetőséget az igényességgel? Nyújt-e, ad-e művészi feladatot a kisvárdai várszínház produkciójában való szereplés? A mecénásoknak sem könnyű, hiszen a bemutató anyagi hátterének biztosítása egyáltalán nem egyszerű feladat. De mire adják a pénzüket?

Végül is Kisvárdára a nyár köny- nyű szórakozást hozott egy vígjáték formájában. Van zené (Mikó István munkája), vannak csacska és tréfás versek (Barbinek Péter szövegei) és látni egy-egy szép női ruhát

is. No, és itt vannak a Kisvárdán jól ismert s?ín§szek. Vándor Éva, Juhász Jácint, Barbinek Péter, Tahi József, Kovács Nóra, Józsa Imre. A zenét ezúttal is a Pastoral együttes szolgáltatja. A rendező a városban szintén jól ismert Halasi Imre. Csak Mikó István hiányzik a darabból is, meg a próbák és az előadások idején a városból is.

Szigligeti Ede Liliomfi című darabjával nehéz megbukni. Egyszerű a meséje, sok szempontból a vásári komédiák szerkezetét idézi, amelyeket aztán a vígjátékok később átvettek. A fiatal „előkelő” szerelmeseknek megvan az ellenképe, a szolgák kapcsolatában. Adva a nagy cselszövő, itt Liliomfi, akinek az a dolga, hogy ne csak a maga boldogságát érje el, (Mariska szívének megszerzésével), hanem a gyámoltalan Gyuri pincérnek is megfizesse az adósságát azzal, hogy Erzsi kezét segíti elnyerni.

Szigligeti darabját átlengi valamilyen meleg, emberi humor. A szükségképpen bekövetkező boldogságból táplálkozó humor. Talán ez a magyarázata annak is, hogy Szigligeti a vígjátékban sem tartozik a nagy leleplezők közé. Humorának nincs szatirikus éle, vannak ugyan nevetséges figurák, akik rendszerint felsülnek (például Kányái, a fogadós), de maguk fogalmazzák meg az elbukás tanulságait. Ebből aztán egyenesen következik, hogy a néző nem tud igazán haragudni rájuk.

Szigligeti darabjának első bemutatója 1849-ben volt a Nemzeti Színházban, amelynek megnyitása óta (1837) titkáraként tevékenykedett, 1873-tól haláláig pedig igazgatódramaturgja volt. Nagy szerepet vállaltabban, hogy a nézők rákaptak a magyar nyelvű színházra, száznál több drámát írt, amelyek között sikeresek és egészen rosszak is voltak. A Liliomfi már-már klasszikus vígjátéknak tekinthető.

A kisvárdai Várszínház társulata az első felvonás bátortalan jelenetei után a második és a harmadik felvonásban alapvetően jól oldotta meg a feladatát. Józsa Imre (Liliomfi szerepében) nem tűnt olyan vonzónak, hogy Mariska szinte az eszét veszítse érte, nem is az érzelmes szerelmes figuráját tolmácsolta jól, inkább nagy kombinátor volt. A cselszövések irányítását élvezte igazán. Tahi József nagyszerű vígjátéki alkat. Szellemfi szerepe a második vonalba sorolta, amelyből olykor-olykor szeretett volna kitörni. Ezt nem tehette, ezért néha kényelmetlenül érezte magát. Szilvái Tódort Juhász

Jácint alakításában láthattuk. Az az érzésem, hogy Juhász Jácint nem igazán színpadi színész. Nem tudja önmagát érvényesíteni, meglehetősen merev és mesterkélt, nem sikerül hitelesítenie a figurát, hiányzik belőle az emberi melegség, az őszinteség.

Kovács Nóra Mariskája légiesen könnyű, a szerep jellegénél fogva nem igényel különösebb erőfeszítést. Szépnek kell lennie és vonzónak. Ezeknek a kívánalmaknak Kovács Nóra tökéletesen megfelel.

Vándor Éva Erzsije földhözragadtabb teremtés. Talán azért is több benne a természetesebb vonás, mint Mariskában. (Tünde és

U

ram, Jézus, légy vendégünk, áldd meg, amit, adtál nékünk.

— Ámen — szól rá Borira a keresztanyja. Megfogta a kanalát, amit bele akart meríteni a levesbe.

— Ámen — rezzent meg a kislány bűntudatosan. Ledobott a zsebéből egy cédulát a földre.

Á papírdarab lassan hullott a paalóra. Bori még látta, hogyan villan ki a nagyapja bakancsa alól a sárga szorgalmi jegy gömbölyű betűje.

— Már csak kettő van. A többit elveszítettem. Hiába, nem tudok jó lenni — kesergett. Bánatosan kanalazgatta a tejet a kukoricakásáról. Undorodva próbálta benne fölfedezni a jóság ízét, és szorongva gondolt céduláira.

Reggel még tíz volt belőlük, és Bori tudta, hogy már nyolcat kellett eldobnia. Az elsőtől vált meg a legnehezebben. Mielőtt megvált tőle, hosszasan tétovázott, bár bebizonyosodott, hogy irigy, és ez neki nagyon nagy bűne.

Előtte sóvárogva nézte, hogy a nagymama Julinak és Misinek bezzeg odacsúsztat- egy-egy nyalókát.

— Én is szeretnék, nagymama, nekem is tessék adni — lökte be az ajtót, amely mögül leselkedett.

— Szégyelld magad inkább, hogy leskelődsz utánam — fordult meg a nagymama. Bügykös ujjú kezével a háta mögé hessegette a két csámcsogó gyereket. A négyéves Misi még kikandikált a fekete szoknyák sokasága mögül. Nem

Ilma romantikus ellentétpárja jelenik meg itt is.)

Sehwartz fogadóst Barbinek Péter alakította. A figura nem állította nehézség elé, tőle jelentékenyebb feladatok megoldását is elvárhatjuk.

Halasi Imre rendezése engedte érvényesülni a darab komikus helyzeteit, néhány színész (Tahi József, Józsa Imre) humorizáló hajlamát. Irányításával a színészek kitöltötték a vár körülhatárolt (szűkre szabott) terét. A Liliomfi egy profi rendező nyári ujjgyakorlata volt csupán.

látott azonban semmi érdekeset, hát megrángatta a nagymama ruháját.

— Ne te ne! — mérgelődött az öregasszony. Bori pedig kisom- fordált a szobából.

— Irigy voltam, és leskelődtem, és rossz vagyok.

Sóhajtva húzott ki egyszerre két cédulát a zsebéből. Kiválasztotta a kredencből a legszebb börgét, közvetlenül Sándor bácsi katonaképe mögött. Abba ejtette a céduláit.

Elidőzött a kép előtt. Sándor bácsi lovon ült rajta. Huszár ruhában, mert huszár volt. Kezében kardot tartott, bátran meresztette bele a világba.

— Milyen karcsú itt Sándor bácsi. Csak a feje pont olyan, ahogy ismerem.

Bori végighúzta tömzsi ujját a képen.

— Nem is így szokta tartani a nyakát! Itt pont olyan, mintha hátulról egy lyukon dugná ki valaki. Jaj, de rossz vagyok megint és tiszteletlen.

Mégse nyúlt új cédula után, mert nem volt biztos a bűnösségében. Aznap még hat cédulát veszített, és nagyon szerette volna, ha legalább egy, de istenem, ha kettő megmaradna a zsebében.

A

z 1800 körüli évtizedek bécsi ezüstje — fogalom. Gyakran egyet jelentett a minőségi nemesfém munkával. Forma- és mintagazdaságával, művészi igényességével az európai iparművészet élvonalát képviseli.

Egy bécsi magángyűjtemény az 1780-tól 1866-ig terjedő időszak klasszicista, biedermeier és his- torizáló stílusú különleges ezüstműveivel ismerteti meg a közönséget. A magát megnevezni nem kívánó gyűjtő 1988 óta előbb Bécsben, majd Ausztria-szerte Linzben, Grazban, Insbruckban mutatta be kincseit. S most, augusztus 5-ig a Magyar Nemzeti Múzeumban láthatjuk a Bécsi ezüst című reprezentatív kiállítást.

Négyszáz, gyakran aranyozással díszített vagy arannyal kombinált ezüsttárgy különössége az is, hogy valamennyi használati ezüst. Olyan környezetdíszítő darabok, amelyek használati funkcióval rendelkeznek. Van köztük asztali használatú — tál, pohár, kenyértartó, kanna, cukordoboz, cukorszóró, fűszertartó, kávé- és teafőző, tálca, valamint dohány- és tubákos- szelence, persely, gyertyatartó, fésűtok, ékszertartó, levélnehezék, piperedoboz, kézitükör vagy váza, és más használati tárgy. A gyűjtemény erőssége, hogy nemcsak vitathatatlan minőségű, hanem mennyiségben is nagyszámú tárgyakat tartalmaz. Ez lehetőséget ad stílus-, forma- és díszítésbeli hasonlóságok bemutatására is. Miközben tartalmaz technikai érdekességeket, egyes cégek, mesterek jellemzőit is felmutatja.

A kiállítás által tárgyalt időszakban a Bécsben készült ezüstre hivatalos fémfinomsági jelet és mesterjegyet kellett elhelyezni. Ezek a mesterjegyek akkor is fontos támA család szótlanul vacsorázott. Sokan ettek. Férfi csak kettő volt közöttük. A nagyapa fejét lehajtva hallgatagon merítette hosszú bajszát a levesbe. Ha valamit akart, mindig a nőknek intett. Úgy tett, mintha Bandi bácsi ott se lenne.

Ő lett volna a másik férfi. De furcsa volt. Betegség gyötörte. Amikor elvágódott a földön, habzott a szája. A nagyapa sohase nézett rá. A család valami rémülettől sodródott a nagy asztal köré össze.

Bori néha ránézett a pöttyös függönnyel szelídített ajtóra, amely a tornácra nyílott. A felnőttek azt mondták, ott az éjszakában most titokzatos és félelmetes dolgok törtnénnek.

Szilaj dobogás hallatszott, ismeretlen szavak tépték föl a csendet és az ajtót. Bori ijedten letette a kanalat, s bár boldog volt, hogy a kását nem kell megennie, rémülten kapaszkodott az anyja derekába.

A puskás emberek berohantak. Valaki sikoltott és kiáltott, lövés durrant, utolsót robbant a petróleumlámpa.

Bori felsír, de érzi, hogy a mama keze rátapad a szájára.

— Hallgass, kicsikém — üzeni a tenyér, és Bori nyöszörög, mert képtelen engedelmeskedni.

pontot adnak a kutatásnak, ha tudjuk, általában műhelymunkáról van szó, gyakran egy manufaktúra vagy gyár készítményét jelzik.

A mívesen megmunkált tárgyak igen változatos formákat mutatnak. Sokféle technikát — domborítást, hengerlést, préselést, sajtolást, öntést, cizellálást, vésést, zománcozást, poncolást, niellózást fedezhet fel rajtuk az értő látogató. Az ezüstöt gyakran kombinálták más anyagokkal, elsősorban arannyal, de elefántcsonttal, ébenfával, zománccal is.

Ritka alkalom, hogy ilyen speciális, ám a korszakot esztétikailag különösen jellemző tárgyegyüttes vendégeskedjen magyarországi múzeumban.

(kádár)

Karos gyertyatartó 1855-ből

Aztán vonszolják a sötétben, hallgass, üzeni megint a mama keze, kilökik a konyhaajtón, már az udvaron vannak, a mama megpofozza, de máris eszeveszetten húzza ismét, átlöki egy kerítésen.

Bori sír, hangosan sír, és tudja, hogy rosszat, nagyon rosszat tesz, mert megtiltották, hogy sífjbn, mert neki nem szabad sírnia.

A puskás emberek az udvaron rohangálnak, üvöltözve. Ők pedig beesnek a putriba, vagyis a vénséges vén Benyovszki néni konyhájába.

Lassan, nagyon lassan nyugszik meg. A mama nagy csupor vízzel itatja. Ő aztán tudja, menynyire föl bírja magát izgatni ez a gyerek. Hosszan, érthetetlenül suttog a fülébe, és Bori elcsönde- sedik.

Rossz voltam — szipogja szomorúan. Köténye zsebéből földreej- ti utolsó két papírkáját is.

— Soha nem leszek jó, nem tudok jó lenni, mama. Pedig én uuúgy akarok.

Mielőtt álomba kese’rgi magát, az anyja zihálását is meghallja. Fölrémlik benne, hogy engedetlenségeiért talán soha nem fog neki megbocsátani.

Nagy István Attila

Iszlai Zoltán:

Bűnbánó cédulák

(Réges-régi kislánynapló)

■I Kálót

8 m'intiRirfircrál , ____________________________________________1990. július 7.

——— a nrayjfarurbidg hétvégi melléklete