Kelet-Magyarország, 1990. július (50. évfolyam, 153-178. szám)
1990-07-28 / 176. szám
Ha a társadalom elismeri Tehetséggondozás Szombati Galéria Lehetőség a képességek fejlesztésére A tehetséggondozás neuralgikus pontja az iskola életének. Tervek, beszámolók rendszeresen feladatként jelölik meg, legtöbbször társítva a hátrányos helyzetűek felzárkóztatásával. Egy-egy munkaközösség, egyes nevelők megyénk iskoláiban is szép eredményeket mutatnak fel ezen a területen is, de a problémakör egészével a ma iskolája valójában nem tud megbirkózni. Az Élet és Irodalom és a Pedagógiai Szemle hasábjain 1984—85-ben vita folyt a tehetséggondozásról, mely tükrözte a téma társadalompolitikai vonatkozásait. A speciális képzés ellenzői hangoztatták: nem biztos, hogy a szelekció a rátermettség alapján történne. A kiemelkedők elkülönítése az általános tantervű iskolák tanulóitól magában hordozza a rossz értelemben vett elitizmus kialakulásának veszélyét. A szellemi vagy a fizikai kiválóságokban kialakul a kivételezettségre természetes igényt tartó fölénytudat. Ezek a fiatalok elkülönülnek a teljes populációtól, s ez rendellenességek forrása. Abból indultak ki, hogy a hazai iskolarendszer problémáit nem elitképzéssel kell megoldani. Az elit nemcsak kivételezettsé- get, hanem minőséget is jelent — fogalmazta meg Király István. A tehetséggondozás a kivételezettségre épülő szelekció helyett a minőségre épülő szelekciót valósítja meg. Hivatkoztak külföldi szerzőkre. Brickmannra, aki szerint egy demokratikus társadalom akkor folytat egyenlőségi politikát, ha minden ember lehető legteljesebb képzéséről gondoskodik, tekintet nélkül a szociális, gazdasági, vallási, faji, fizikai és mentális háttérre. Csak ilyen politika mellett részesül minden egyén, tehát az átlagnál tehetségesebb is, demokratikus bánásmódban. A vitában részt vevők többsége a realitásokat figyelembe vevő meglévő iskolai programok igazítását gondolta megvalósíthatónak. A kiemelkedő képességű fiatalok speciális képzését lehetségesnek tartották a hagyományos iskolán belül is. Mi az oka annak — teszi fel a kérdést Ranschburg Jenő —, hogy az iskolai tehetséggondozás megkésve bontakozott ki? Európában — hazánkban is — és az Egyesült Államokban is társadalompolitikai megfontolás képezte legfőbb akadályát. Attól tartottak, hogy a kiemelkedő * képességűek kiválasztása és a hivatalos tantervtől eltérő képzése elitréteg kialakulását eredményezi, s ez nem egyeztethető össze egy magát demokratikusnak nevező állam törekvéseivel. Ezt tükrözte az 1984—85-ös vita, ez olvasható ki a nemrég megjelent ,,Tehetséggondozásaz iskolában” című összegző műből, ez jellemezte az utóbbi két évtized tétova lépéseit is. Abban mindenki egyetért, hogy az átlagot meghaladó fejlődésre képes fiataloknak utat kell nyitni az oktatási rendszerben, de a hogyan kérdésében már nincsenek biztos kapaszkodók. A Szovjetunióban 1957—58-ban rendezték az első matematikai olimpiát. 1959-ben nyílt meg az első speciális matematikai osztály. Az Egyesült Államokban is 1957- ben indult a tehetséges tanulók kinevelése és képzése. Hazánkban a 70-es évek végén történtek az első próbálkozások. Ekkor vezetik be a gimnáziumi fakultatív oktatást is. 1984 őszén az akkori Művelődési Minisztérium felkérte az Akadémia pszichológiai intézetét, készítsen tervezetet a tehetség- és képességfejlesztés programjára. Egy munkacsoport adatokat gyűjtött a más országokban folyó tehetséggondozás módjairól, feldolgozta a hazai tehetséggondozás történetét, és javaslatot tett a programra. Ez a program napvilágot látott, az érdekeltek tanulmányozhatták. A tehetséggondozás akkor eredményes — fogalmazta meg a dokumentum —■, ha az iskola egésze is lehetőséget kap a képességek maximális fejlesztésére, ha a tehetségeket a társadalom is elismeri. Szükséges a témakör elméleti megalapozása, s az intézményi, személyi, és pedagógiai feltételek kedvező alakítása. Napjainkban a társadalmipolitikai rendszer átalakulását követi az oktatás rendszerváltozása is. Napirenden van az iskola átfogó, belső megújulása, tartalmi, strukturális átalakítása. A társadalom legnagyobb alrendszerében a tehetséggondozás Ranschburg Jenő által említett dilemmáját — a speciális képzés pedagógiai és pszichológiai szükségességének, illetve társadalompolitikai veszélyeinek ellentmondását — is fel kell oldani, meg kell találni a megnyugtató megoldásokat. Tóth László Mezey Katalin: Életkép Bizony, összedőlt ifjúságunk, és maga alá temetett. Fönt kudarcain sír a férfi, lent útra készül a gyerek. Zavaros, ízléstelen cirkusz. A hisztérikus öregek. Az sem kizárt, hogy képzelődnek. Bűnösen élhetetlenek. A kudarc bűzlik, mint a cefre, már utcán át érezheted. A tiszta színek egybemosva. Itt még a napfény is beteg. Elhagyták ők is a családjuk. Rajtuk úgysem segíthetek. Bizony, összedőlt ifjúságuk. Engem be ne temessenek. Simonka Sándor: Torzó Jósa András unokáját is bebörtönözték Dr. Dohnál Jenő (1896. július 4., Kemecse — 1974. január 30., Nyíregyháza) volt Szabolcs vármegyében a gyógyító-megelőző gyermekellátás megszervezője, s mintegy 30 évig állott a nyíregyházi megyei kórház gyermekgyógyászati osztályának az élén. Apja, Dr. Dohnál József megyei főorvos volt, akit a kommunisták 1919-ben elbocsátottak és üldöztek. Nagyapja, Dr. Jósa András ugyancsak vármegyei főorvos, s emellett híres régész. 1956-ban a nyíregyházi megyei kórház munkástanácsának az elnöke volt Dohnál Jenő főorvos és néhány napig irányította a vezetés nélkül maradt intézmény ügyeit. Felajánlották ugyan részére a megyei főorvosi valamint a kórházigazgatói Dohnál Jenő főorvos pere Vom,, <i Dohnál Jenő főorvos a rendelőjében (1970) Kölcsey-levelezés a Tékában Kölcsey Ferenc születésének 200. évfordulóján jelent meg Csorba Sándor „Szatmár vármegyei tisztságviselők levelei Kölcsey Ferenchez” című kötete a Szabolcsi Téka sorozatának 12. darabjaként. A szerző így vezeti be kötetét: „A reformkori Szatmár vármegye szellemi arculatának megrajzolása egyre sürgetőbb feladat. Az 1841 tavaszán elfogadott és ugyanazon év őszén semmissé is tett szatmári 12 pont megalkotásáig sok tehetség jutott szóhoz, kapott lehetőséget a megyében mígcsak néhányukról tudjuk, milyen volt a műveltsége, jövőlátása, világnézeti és erkölcsi magatartása. Egyedül Kölcsey Ferencről vannak egyre bővülőén pontos ismereteink, a kiemelkedő egyénisége körében tevékenykedők azonban némiképpen homályban maradtak. Ez a gyűjtemény is inkább Kölcseyt teszi fényesebbé, de már jól látható, hogy mi és kik vették körül megyéjében, Szatmárban, életének itt töltött közel negyedszázada alatt...” A kötet első részében a szerző Szatmár megye szellemi arculatának néhány vonását veszi szemügyre Kölcsey korában. Utal arra, hogy amikor Kölcsey az 1810- es évek első felében többször is megfordult Szatmár vármegyében, majd 1815-től végleges lakhelye lett Cseke, tájékozódási pontokat keresett. Igyekezett feltérképezni és megrajzolni leendő megyéje szellemiségének milyenségét a maga és érdeklődő barátai számára. Csorba Sándor tanulmányában bő teret szentel azoknak a sok tekintetben ismeretlen, de akik szellemiségükkel, irodalmi hajlamukkal Szatmár vármegyében felkeltették Kölcsey érdeklődését. Külön fejezetben számol be — a gazdag levélrészletekkel — azokról a „levelező partnerekről”, akik közül Kende Zsigmondot éppen dr. Takács Péter munkájából már sokan megismerhettek, de keveset hallottunk Ajtay Sámuelről, Szentléleky Antalról, Eötvös Mihálvról és Darvay Ferencről. A mai olvasó talán megriad a levelek olvasásakor a sok latin kifejezés és az akkor még formálódó nyelvi kifejezések szokatlan voltán, de amikor sikerül kihámoznia a szövegből a sok tekintetben ma is helytálló gondolatiságot, vagy a levélírók személyiségére is utaló jegyeket, portrévonásokat, a fáradság megtérül. Való igaz, hogy inkább szakembereknek — történészeknek, kutatóknak — kölcsönöz új ismereteket a Téka új kötete, bizonyos körülmények között az átlag érdeklődő is haszonnal, érthetően forgathatja. P. G. Csupán ízelítőként közöljük—az eredeti írásmód szerint—az egyik 1835-ben kelt levelet, melyet Darvay Ferenc írt Szinyérváralyáról Kölcsey Ferencnek: ..Kedves Bátyám! Fájdalmas részvétel hata meg azon ki nyilatkoztatására Kedves Bátyámnak, mely szelént azon gyászos emlékezetű napon Ország Gyűlési követségéről le mondva, megfosztó megyénket azon biztos oltalomtól, mely személyébe alkotmányunk személyes s vagyonheli jogjainak védletére rendíthetetlenül állott hazánk több jeles férfiai körébe. Minekutánna azon valódi szomor okozta le mondás meg történt, s újabb követek választása határoztatott Megyénk köz akaratya következésébe, a sors éngem üte Ország Gyűlési Megyénk követtyének, s mellém követ társul Betsky Károly választatott. Fényes de sikámló Pálya. Nehéz ugyan is annyi számú s nemű viszonyok közt, oly erős álláspontot szerezni, a hol az ember minden tisztének—a köz vélemény szerint is—mindenképp megfelelve bátran álhasson a következhető viharok ellenébe. Mint Hazafi örömmel áldozom fel mindenem s létem is Hazám s polgár társaim boldogságokért, de valóban most ezen Pályára fájdalommal esik fel lépnem, a midőn egy oly lelkes s érdemekkel telyes székét, köz szeretettel és tisztelettel környezve ülő elődömnek, mint Kedves Bátyám—kelletik helyére állanom. Azon Nemes érzés, mely Édes Bátyámba egész valójába létezik, s férfias ítéletének a follyó dolgokra mély hatása, mely által a körülményeket mérni szilárdul s komolyan megfontolni tudja, bár ha kezeskednek is, sőt jót állanak nékem arról, hogy ezen választatásomat a fény s dics hiú vágya alacsony szülötyének nem nézi: örömmel válnék meg mind az által e fényes és egy Magyar Nemes Honfinak igen dicső helyezettől, ha szerette Bátyámat az által helybe maradni képzelhetném. Igen rövidre lévén szabva dolgaink el rendelése s el indulásunk ideje, úgy reményiem, hogy Mártius Holnapnak elején lészen szerencsém, Kedves Bátyámat Pozsonyba ölelő karokkal tisztelni. A ki addig is hazajiúi igaz érzeteibe és szeremébe ajánlott csókolván vagyok. Szinyérváralyán, 28. Január 1835. Kedves Bátyámnak alázatos atyafi szolgája, Darvay Ferenc” állást is, azonban egyiket sem fogadta el, hiszen utóbbit, 1947—1949 között már betöltötte és súlyos szívbetegségére való tekintettel mondott le róla; elég volt neki a gyermekosztály vezetése. Mint munkástanács elnökét 1957 május 28-án elbocsátották kórházi főorvosi állásából; lakásán házkutatást tartottak, majd 1957. augusztus 6-án előzetes letartóztatásba helyezték. A bírósági „tárgyalás” Nyíregyházán 1957. november 13—19 között zajlott, s a beteg Dr. Dohnál Jenőt 4 évi börtönre ítélték, amelyből Vác börtönében 1 évi 5 hónap és 8 napot le is töltött. Szerencsésnek mondhatom magamat, hogy Dohnál Jenő barátjának tekintett, közel engedett magához, s sok-sok mindent elmesélt nekem. Amiket a következőkben összefoglalok, annak tényanyagát részben Tőle tudom, részben a Megyei Bíróság B II. 1111/1957. számú bűnügyének 26 gépelt oldalas ítéleté bői. Tulajdonképpen Dohnál-per nem is volt, hanem Nyíregyháza egészségügyének 3 munkástanácsa (városi, rendelőintézeti és kórházi) működéséből kiagyalt Dr. Babitz Béla orvos és társai elleni bűnügyben Dr. Dohnál Jenő volt a II. rendű és Dr. Gábriel Aurél kórházi szülészfőorvos a III. rendű vádlott. Nem akármi volt ám a vád tárgya: a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés, majd később a szervezkedésre való izgatás bűntette. A titkosan megválasztott végleges kórházi munkástanács elnöke lett a közmegbecsülésnek örvendő Dohnál Jenő főorvos. Mintegy 4 napig működtek, biztosították a kórház rendjét, leváltásra javasolták szakmai alkalmatlanság miatt a megyei főorvost (így Dr. Moskovits Károly 1 napig a Köjál-ban dolgozott) és Dr. Salamon István kórházigazgató mellé két tapasztalt főorvost állítottak igazgatóhelyettesként. A nyíregyházi megyei bíróság soronkívül és 5 napig tárgyalta a felfújt ügyet. Megbolygatott méhkasra hasonlított ekkor a kórház, hiszen 56 tanú szerepelt a „bűnügyben”, jórészt kórházi dolgozók. Idézek most az ítélet 23./4/ oldaláról: „Kiemelkedik ezeken túlmenően az a szempont, hogy a Szabolcs megyei ellenforradalom során az egészségügyi vonalon, az egészségügyi intézmények közül a megyei nyolc intézményből egyedül a nyíregyházi kórházban történt meg a tényállásból kitűnő ellenforradalmi akció. Dr. Moskovits Károly tanú igazolta ezt.” Dohnál Jenő elbeszéléséből tudom, hogy a terheltek és a tanúk is a kihallgatások kapcsán sokszor erőszak és megfélemlítés áldozatai voltak. Volt olyan ávós nyomozó (a nevét is megőrizték az iratok), aki: egyszerűen írógépbe diktálta a tanúk feltételezett vallomását! A bíróságon több tanú zárt tárgyalást kívánt a részletek feltárására, de a megyei bíróság tanácselnöke elengedte a füle mögött a megismételt jogos kérést. A történtek ismeretében egyenesen komikusán hat a Kádár-kormány programjának 3. pontja: „A kormány nem tűri meg, hogy a dolgozókat bármi ürügy alapján üldözzék azért, mert a legutóbbi idők eseményeiben részt vettek.” Nem is tűrték, ők maguk üldözték a szerencsétlen embereket, mégpedig minden eddigit felülmúló kegyetlenséggel. Ezekre az ellenséggel cimboráló emberekre igazán ráillik: a quisling (hazaáruló) kifejezés, az ilyetén bírói gyakorlat pedig nem más mint az igazság megcsúfolása. Dr. Fazekas Árpád 1990. július 28. ManinrnncTäfi 9 — A ■»flyjwulMdy HÉTVÉGI MELLÉKLETE —
