Kelet-Magyarország, 1990. június (50. évfolyam, 127-152. szám)

1990-06-09 / 134. szám

1990. június 9. HÉTVÉGI MELLÉKLETE 7 Nem lelte honját a hazában Újsághír 1990 koratavasza: A nyíregyhá­zi tanárképző főiskola tanácsa rehabilitálta azt a három főiskolai oktatóját, akiknek a hatvanas, illetve hetvenes évek derekán politikai intrikák miatt kellett megválniuk állásuktól... Nagy Károlyt címzetes főisko­lai docenssé nevezték ki. Isten malmai lassan, de biztosan őrölnek. A régi igazság szavait forgatom, miközben a jósavárosi bérkaszárnya lépcsőin araszolok mind feljebb és feljebb, hogy a rehabilitáltak egyikével, Nagy Károllyal találkozzam. Rég nem láttam már a tanár urat, beszélni meg másfél évtizede is van már talán, hogy beszél­tem vele. Valamikor a hetvenes évek elején, amikor e sorok írója a nyíregyházi tanárképző kollégiumának a lakója, ő pedig az igazgatója volt. Aztán útjaink szétváltak. Csak jóval később hallottam, hogy már nem ő a kollégium igazga­tója. Kényszerű távozásának okairól csak a bennfentesek tudtak. Hozzánk csupán egyet­len szó jutott el: '56... Titokzatos homály fedte az akkori eseményeket. *** Itt ülünk most tehát a nem is tudom hagyadik emeleti lakásban, az elmúlt másfél évtized változásait figyelem az arcán. Semmit sem látni rajta. Legfeljebb a sűrű szakállt, mely fehér, mint a téli tarpai határ. Itt, e nagy múltú beregi községben született, s mint minden falubelije, gyermekkorában megtanulta, hogy a kenyérért meg kell szenvedni. Később nagy hasznát vette ennek, ám tizenkét-tizenhárom éves fejjel szénaforgatás, vagy tengerikapá­lás közben aligha az járt a fejében, felnőttként hálát adhat majd a sorsnak, hogy ily kemény munkára fogták. Nagyapja árván nőtt fel, s mikor felcsepere­dett, kivándorolt Amerikába. Az ott megkere­sett dollárokat félrerakta, s földet vett belőle a tarpai határban. Nagy Károly édesapja is a tengerentúlon született, sokáig amerikai ál­lampolgárvolt, s mikor eljött 1944, tizedmagá- val kivitték a Szovjetunióba. Nem sokkal ké­sőbb több száz tarpai férfit is elhurcoltak, úgy hogy a tarpai határt akkor évekig az asszo­nyok és a gyermekek művelték. Károly fiukat azért közben taníttatták. Előbb a beregszászi gimnáziumba íratták be, aztán, mikor a Kár­pátalját eteatottáK a nyíregyházi Kossuth gim­náziumba került. — Ó, nagyon zűrös évek voltak azok, végül a Vasvári gimnáziumban érettségiztem. Öt­venegyben ugyanis harmadmagammal kicsap­tak a Kossuthból, mert a tilalom ellenére sza­lagavatót szerveztünk. Kispolgári elhajlás, szólt a vád, szerencsére a szomszédos gimná­ziumban nem vették ezt komolyan. Vegyész­nek készültem, ám nem vettek fel a debreceni egyetemre. Át akartak irányítani fizikusnak, ám azt találtam mondani: akkor inkább vissza­megyek kaszálni. Aztán már fizikusnak sem kellettem. Haza is mentem Tarpára, elmúltak a nagy nyári munkák, s engem csak nem ha­gyott a lelkiismeret. Mérgemben elküldtem újból a jelentkezésemet a pótfelvételire min­den olyan egyetemre, melynek csak a címét ismertem. Felültem a vonatra, s bekóboroltam a fél országot. Végül Egerben kötöttem ki, ahol matematika—kémia szakos oklevelet szerez­Budaházi István: Krisztus Jársz közöttük most is meg nem feszítve, s nem hisznek néked már a rómaiak sem. Járhatsz mezítláb is mester! Taníthatsz, s csoda ha van még, — megteheted. Hinni mégiscsak akkor fognak néked, ha majd ama keresztre újra megfeszítenek. Nagy Károly tern. S megkaptam a papírt, a román határ­szélre, Komádiba helyeztek. Persze eszem ágában sem volt arra az idegen tájra menni. Az igazat megvallva tanítani se nagyon akaród- zott, hiszen vegyész szerettem volna lenni. Hazamentem hát Tarpára, dolgoztam otthon a huszonegy holdunkon. — Végül mi vette hát rá, hogy Komádit elfogadja? —A félelem. Megtudtam, hogy különben el­visznek munkaszolgálatra... akkor már jobb lesz Komádi, gondoltam. Az iskolát éppen tatarozták, egy nagy eperfa alatt tartottam meg az első órámat. Az első napokban persze állandóan a szökésen járt az eszem, de szinte hihetetlen, két-három hét után én valósággal beleszerelmesedtem a tanítás gyönyörűsé­geibe... S ez tart mind a mai napig. — S jött ötvenhat... — Addig én soha nem politizáltam. Rádióra, újságra pénzem nem volt, egyébként is lekö­tött a tanítás. Szóval egy délelőtt bekopog a hivatalsegéd, hogy azt üzeni az igazgató elv­társ, menjünk azonnal hozzá, mert kitört a forradalom. Megtárgyaljuk az eseményeket, de semmi több. Néhány nappal később tarta­nak egy nagygyűlést a főtéren, a szónok nagyban döngeti a mellét, s úszítja a népet. Ki ez az ember, tanító úr? — kérdik. Az egyik kollega­nőnk férje volt, tudtuk róla, hogy jellemtelen ember. El is zavarta a nép, engem pedig nem sokkal később a forradalmi bizottmány tagjá­vá, s a helyi Petőfi-kör elnökévé választottak. Mondjam azt, hogy a körről én szégyenszem­re addig semmit sem tudtam...? Pedig így volt. Komádi már akkor is jó tízezer lelkes nagy­község volt, ahol az emberek csak a szom­szédokat, vagy a nagy köztiszteletnek örven­dő helybélieket ismerték. A Tarpáról idekerült tanár közéjük tartozott. S akkortól már lehetet­len volt kiszállni az eseményekből. Minden gondjukkal hozzá, s társaihoz fordultak: Tanár úr, fel akarják gyújtani a Tüzép-telepet! Fel akarják robbantani a Körös gátját...! — Nem akartuk mi eljátszani a hősök sze­repét, de nem lehetett kitérni a feladatok elől. Éreztük a komédiák ragaszkodását, bizalmát, s cselekedni kellett. Miután a helyi rendőrök­kel nagyon jó kapcsolataink voltak, közösen őriztük a rendet. Egyébként jellemző volt, hogy például a helyi pártbizottság titkárát — aki egyébként egy roppant tisztességes csepeli munkásember volt — is beválasztották a for­radalmi bizottságba, később éveket ült ezért. Szóval puskát kaptunk, hogy fenntartsuk a rendet, őrizzük a Tüzépet, a gátat, mikor hall­juk, hogy bejöttek az oroszok. Ezzel vége is volt Komódiban a forradalomnak. — Ahol vér nem folyt... ahol... — Ugyan dehogy! Még talán pofon sem csattant, csupán az egyik helyi kiskirályt cibál- ták meg az asszonyok, de annak sem volt semmi politikai indítéka. Én akkor sem tűrtem el, s ma sem szeretem, ha valaki vérben forgó szemmel azt üvölti, hogy le a kommunisták­kal...! Mélységesen tisztelem az emberek hi­tét, csak érezzem, hogy szívből, s nem érdek­ből hirdeti. — Mégis bujdosásra kényszerült. — Ezt a lihegő bosszúszomjat nem értem mind a mai napig. Ötvenhatban ugyanis az emberek zöme nem a Horthy-korszaknak megfelelő állapotokat akarta visszaállítani, hanem egy szebb, emberibb világot szeretett volna teremteni. Szegény apámmal, akit ku- láklistára tettek, s végigjárta a maga kálváriá­ját, állandóan azon vitatkoztam, mi lenne ennek a népnek a jobb. Ő bejárta a világot, ismerte Amerikát, Európát, s mikor szidta a szocializmust, én folyamatosan ellentmond- tam neki. Mert hittem, hogy nekünk nem Amerika kell. Nekünk egy új világot kell építe­nünk. Aztán elmúlt ötvenhat, Európa elcsende­sedett. Befejeződött a hosszúra nyúlt téli is­kolaszünet, s január végén Tárpán felkereke­dett, irány Komádi. Kezdődik a tanítás. Deb­recenben felszáll a buszra, ahol összetalál­kozik néhány komáéival Jaj, tanár úr, nehogy visszajöjjön, mert halálra keresik! Persze, csak mosolyog rajtuk — hisz mit követett ő el? — ám Körösszakállon felszáll a komádi rendőrparancsnok helyettese is, s mikor meglátja Nagy Károlyt, elsápad. Szólni nem mer, csak a kezével jelez: ne gyere Komádi­ba... — Tudtam, hogy rendes ember, s mikor intett, már sejtettem, baj lesz. Hát még, mikor megláttam a kollégáim arcát. Egy szolgálati lakásban rejtettek el, mert kiderült, valóban vártak... Fegyveres szervezkedés, felbujtás... meg a jó ég tudja még, hogy mi miatt kerestek. Jó két hétig az udvarra sem léptem ki, mikor hozták a hírt, hogy itt van Tarpáról apám. Nem tudták otthon mi lett velem, hát jött utánam. Leküldte a kucsmáját, a bekecsét, abba burkolóztam, szóltak az egyik tanítvá­nyom apjának, aki befogott, s szánkóval ki­csempészett a Körös partjára. Drága jó barátom, D. Szabó Lajos utánam jött biciklivel, s ketten mentünk el Szeghalomig, ahol a vasutasok pártfogásukba vettek. Felvittek Pestre, apám­tól kaptam néhány címet, ott bujkáltam már­cius derekáig. De nem bírtam tovább. Lesz ami lesz, felültem a vonatra, Nyíregyházán legalább ismerős vagyok. Bekopogtam a diákköri házinénihez, s több mint két eszten­deig nála húztam meg magam. — Miből élt közben? — Segédmunkás lettem. Jó erőben vol­tam, hihetetlenül sokat kerestem. Persze abból a pénzből egy fillér sem maradt, hiszen egyik napról a másikra éltem. Vártam, mikor tartóz­tatnak le. Ötvenkilenc tavaszán került aztán erre sor, húsvét után. A Sóstói úton ástam az egyik ház pincéjét, mikor megjelent két úr, s szinte hihetetlen, megkönnyebbültem. Hogy vége lett a bujkálásnak... Nyíregyháza, Debrecen, Budapest, Tököl... Kihallgatások sorozata, majd internálás. Fél év múltán pedig a szabadulás. S Tarpa. A szülői ház, amit 56 óta nem látott. Akkor már sokat enyhült a helyzet, meg­próbálkozhatott újból a tanítással. Hosszas kilincselés után Ibrányban kapott állást, majd csoportvezető lett a megyei könyvtárban. Innen került a tanárképző főiskolára, előbb a tanul­mányi osztály megszervezését, majd a kollé­gium vezetését bízták rá. 1974-ben már or­szágos hírnévre tett szert, mikor az egyik kollegája feljelentette. A főiskola igazgatóját, igazgatóhelyettesét is... kispolgári allűrök terjesztése volt ellenük a vád. Nevetséges, gondolhatjuk most. Ám akkor reális veszélye volt annak, hogy egy últrabalos, Biszku-té\e szárny megbuktassa a szerintük túlságosan is liberálisnak minősített Kádár-vonalat. De ellenséget kellett keresni, Miféle főiskola az, ahol egy ötvenhatosra bízzák a kollégium vezetését!? S Nagy Károlyt nem lehetett — nem is nagyon akarták? — megmenteni. Ám az ult­rabalosok is túlbecsülték az erejüket. Annyit értek el „csupán”, hogy leváltsák. Azt már nem, hogy a pályáról is eltiltsák. Túlságosan jó szakember volt ehhez, vezető szakfel­ügyelő lett hát a megyében. Járja ma is az iskolákat, és bármilyen hihetetlen, már sem­mi harag sincs a szívében. Bosszúszomj pedig soha nem is volt. — Ha nem lenne patetikus, azt is mondhat­nám, én megbocsátottam az ellenem vétők­nek. Hogy aztán ők miképp számolnak el a saját lelkiismeretükkel...? A hang szelíd, de a szó határozott. Isten tudja hány álmatlan éjszaka érlelte azzá... Balogh Géza Szabadmüvelddés Kultúra magunknak Kulturális életünk a válság és radikális váltás időszakát éli át. Recseg-ropog az 1949. után kialakított struktúra, intéz­ményrendszer, új formák, moz­galmak keresik a helyüket a ko­alíciós politikai térben. Népmű­velők bizonytalanodtak el, a sok­színűvé váló szabadságban ese­tenként nincs kulturális válasz az új társadalmi kihívásokra. Ma oda jutottunk, hogy az or­szág, a megye művelődési há­zainak többsége elemi anyagi, szakmai gondok közepette ver­gődik. A rendezvénycentrikus közművelődés csődbe jutott. Pedig de jól indult a kulturá­lis élet 1945-ben. A művelődé­si tevékenység 1949-ig — a természetes folyamat részeként — autonóm művelődési intéz­ményekben és szervezetekben a pártok, egyházak, szakszerve­zetek, egyesületek keretében létezett. Az önművelés rendsze­rének szabad kiépítését kezdték meg a polgárok falun és városon egyaránt, létrehozták a szabad­művelődést. Virágzott az önte­vékenység, a közösségi műve­lődés formái, szervezetei, sok népfőiskola, gazdakör, egyesü­let és társaság működött. A hely­beli pártok és egyházak koalí­ciós művelődési bizottságai, a Szabadművelődési Tanácsok vezérelték ezt a munkát, meg­szüntetésükkor jelent meg a központi vezénylést szolgáló fizetett népművelő, aki részben mind a mai napig — tisztelet a „nehéz” embernek — inkább főnökeinek engedelmeskedik, mintsem a helybeliek közéleti, kulturális és művelődési igé­nyeit szolgálná. A napjainkban zajló rend­szerváltás idején nem hagyhat­juk magukra az embereket, a helyi igényeket ki kell szolgál­ni. A várhatóan ősszel megala­kuló települési önkormányza­tok létrejöttekor a művelődési tevékenységek önigazgatása csak kellő átgondolással válhat va­lósággá. Hogy miképpen, ho­gyan és mennyiben, az persze a jövő zenéje, de valószínű, hogy a helyi önkormányzati akarat és döntés lesz ebben a vezérszó­lam. T udom, hogy ama értékeit a jövendőre megőrizni nem könnyű dolog. A kontraszelek­ció, a szakmai hozzá nem értés, csak a „pénzt hozó” tevékeny­ségek támogatása olyan szűklá­tókörűségre vall, amely esetenként szétveri a még meglévő közművelődés szak­mai értékeit, hátráltatja a tartal­mi megújulást, az új típusú kulturális menedzserek kiválasz­tódását. Biztató és már ma érzékelhe­tő, hogy a népművelők egy ré­sze immár nemcsak a korábban megszokott intézményi keret­ben, hanem más szakterületek polgárok közművelődésre érzé­keny egyéniségeivel közösen szervezett egyesületekben fej­tik ki tevékenységüket. Egyre több társaság jön létre megyénk­ben is. A stratégiai kérdések ma, úgy látszik, egy új szabadművelő­dési rendszer kialakítása körül csoportosulnak. Hogyan lehet és lehet-e egyáltalán visszatér­ni a háború utáni korszak sza­badművelődésének alapelvei­hez? A legtöbben ma azt mond­ják, hogy mindez elsősorban a helyi önkormányzatok megerő­södésének függvénye, azaz amíg ezek nem jönnek létre, aligha várható frontáttörés. A közmű­velődés némileg kompromittá­lódott fogalmát csak ekkor vált­hatja fel a szabadművelődés, amely alapvetően a szuverén sze­mélyiségek igényeire, kisebb, ám szakszerűbben működő szakap­parátusra épül. Kovalcsik Fe­renc a Művelődéskutató Inté­zet egyik tanulmányában írja: „A szabadművelődésnek a kul­túrát kell szolgálnia, de a szol­gálat nem válhat centralisztikus irányítássá, vagy vezérléssé.” Ha azt akarjuk tehát, hogy a művelődés, a művelődési akti­vitás, a helyi szabadidőszerve­zés, a közéleti aktivitás, a tár­sasélet megtartsa mai formáit; ha azt akarjuk, hogy mindez so­kasodjék, színesedjen: ha azt akarjuk, hogy minél több ember lelje meg a készségei és a ké­pességei szerinti cselekvést e téren, hogy a művelődési, az életmódot befolyásoló informá­ció szinte mindenkihez eljus­son és az cselekvő fejlesztőerő­vé váljon, engedni kell, hogy az emberek vegyék saját kézbe a művelődésük ügyét. Alakítsanak hát olyan társa­dalmi testületet — az 1990. február 23—25. között Révfü­löpön tartott Új Szabadművelő­dési Konferencia szellemében — talán szabadművelődési ta­nácsot, amely pártérdektől, személyektől függetlenül bizto­sítja. a helybéli sajátosságok­hoz igazodó, művelődési struk­túra kialakulását. Ebben manap­ság lehet bízni, ha pénzügyileg egyelőre nemigen van alátá­masztva. Nyíregyházán a Váci Mihály Művelődési Központ és a De­mokratikus Magyarországért Mozgalom Nyíregyházi Szer­vezete is kezdeményezte a Sza­badművelődési Tanács meg­alakítását. A létrejövő szabadművelő­dési tanácsok koalíciós szakér­tői testületként láthatják el majd a helyi kulturális folyamatok szakmai-társadalmi kontrollját, a helyi értékek védelmét, a prog­resszív kulturális tendenciák ko­ordinációját, a szellemi pezs­gés elindítását. A nyugati társadalmi való­ság alapján megállapítható, hogy egy virágzó helyi társadalom megteremtésének feltétele a kulturális élet egészséges működése. Az állami irányítású kulturális politika és művelő­dési intézményrendszer össze­egyeztethetetlen a kibontakozó civil társadalom igényeivel. Olyan szabályozás kell tehát, amely lehetővé teszi és segíti az új, demokratikus, pluralista jel­legű művelődési mozgalmak, egyesületek, intézmények kia­lakulását és tevékenységét Ilyen eszköz lehet a szabadművelő­dési tanács. Vannak biztató jelek me­gyénkben, ami a mai kiábrán­dult világban igazán nem lebe­csülendő. Hinnünk kell abban, hogy egy szabad kulturális i közegben felnövő nemzedék j •képes lesz élni a jövő kínálta lehetőséggel, és saját kezébe j veszi művelődésének ügyét. Illés Balázs U Kelet M A moßmm

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom