Kelet-Magyarország, 1990. június (50. évfolyam, 127-152. szám)
1990-06-23 / 146. szám
1990. június 23 pedig áhítattal hallgatja. A Liszkai tanyáján cselédkedtek a háború előtt. Gyerekként napszámba jártak, akkor még 30—40 kasza vágta a rendet! A háború után szétosztották a földet, az ő apja is kapott tizenöt holdat, de 49-ben jött a téeszesítés, és még nehezebb soruk lett. Néhány évig kenyerük is alig volt... A férjével 47- ben esküdtek, földet a saját nevükre nem kaptak, beálltak hát napszámosnak. Aztán; mikor megalakult a téesz, beléptek, s utána jöttek szépen sorba a gyerekek — három lány. Közben a férjét beíratták iskolába, s nagyon kevés ideje maradt a családra. Majd megválasztották téeszel- nöknek, és jött 1956. A téeszt széthuzigálták, vittek onnan mindent, és a férjét vonták érte felelősségre, pedig az egy szöget soha el nem vitt volna. Mégis letartóztatták, s csak négy hónap múlva engedték szabadon, mert akkor derült ki, hogy ártatlan. Hatvanegyben újra megválasztották téeszelnöknek. Sajnos rá öt évre meghalt, fiatal felesége pedig itt maradt a három gyerekkel. Nem volt könnyű, de tisztességben felnevelte, férjhez adta őket,-Nem- rég megkapták a földhivataltól a levelet, hogy nevükre írták a földjüket a téeszből, hát most már mit kezdjen vele. Hiszen ott a két hold háztáji, pontosan elég azt is megművelni. Búcsúzom Bütykétől. A fák ölelő karjai egyre szorosabban takarják el szemem elöl a rendezett kis portákat. Hirtelen visszacsöppenek a nagyvárosi forgalomba, az ideges nyüzsgésbe. Szinte hihetetlen, hogy alig néhány kilométerre jártam Nyíregyházától, s mégis minden olyan nyugalmas, békés volt. C sászárszállásról nekem mindig a tó jut eszembe. A sűrű náderdővel övezett simogató, bársonyos víztükör, amelyet hamar felmelegít a nyári nap, hisz olyan sekély, hogy akár gyalog is átkelhet rajta az ember. Gyermekkoromban, míg a parton a vizet sűrű n beborító, apró zöld békalencsét gyűjtögettem a befőttesüvegbe, elképzeltem, hogy ez most a Balaton, csak egy kicsit összement. Máskor meg azon töprengtem, vajon hol is szállhatott meg az a bizonyos császár, aki miatt Császárszállásnak nevezik a környéket, és persze magamban meg is dicsértem érte, mert tényleg jó ízlése lehetett, ha ezt a helyet választótOrdombok ölelésében az óvodát. Gyakran volt vele táppénzen, s bár rendesek voltak a munkahelyén, ő érezte úgy, jobb lesz a gyerekeknek is, ha itthon dolgozik. S csodák csodájára, az addig beteges kisfiú azóta még csak el sem tüsszentette magát. Nővére eleven kislány, hatalmas barna szemei huncutul csillognak. Most fejezte be azd első osztályt, s szereti az új iskolát, de szüleinek nagy fejtörést okoz, hogy mi lesz három év múlva. Nem szívesen adják kollégiumba, viszont más megoldás nemigen kínálkozik, mert a bejárás, az örökös buszozás még a felnőttnek is fárasztó, hát akkor egy kisgyereknek. Beköltözni meg nem akarnak, hisz itt megvan mindenük: ház, kert, két hold háztáji, amit a téesztől kaptak. Most már vissza lehet kérni a földet is, aki ügyes volt, még az év elején kikérte s már be is vetette. Az anyósék után nekik is maradt hét hold, de még nem vették ki. Özvegy Kós Györgynét a nyári konyhában találom kis unokájával. Míg az édesanya a városban dolgozik, a nagymama vigyáz a kislányra. Jobban is telik az idő, most épp együtt morzsolgatták a tengerit, s mikor a nagymamát arra kérem, hogy meséljen a régi időkről, a gyereknek felcsillan a szeme. — Egyik este elkezdtem a cselédvilágról beszélni neki — mondja Kós néni —, azóta minden este azt kéri, hogy a „régiről” meséljek neki. — S már bele is fog, négy-ötéves forma unokáját ölébe vonja, az a tájon, azt kezdték el művelni. A földek egyik része a tulajdonukba ment át, a másik része megmaradt a nyíregyháziak birtokában, ők adták ki bérbe Uszkainak, Lik- mánnak, Dercsényinek, Kiss Mihálynak és Nyírinek— így kapták róluk a nevüket a tanyák is. A bérelt tanyákon felekezeti iskolák voltak, ezekben tartották az istentiszteleteket, ezért nem is épült templom. Aztán szép egymásutánban eladták az iskolákat, a butykait például a téesz vette meg, és a sok kis iskolából lett egy nagy. Kijelölték a helyet az egyik őrdombnál a templomnak, de az csak nem épült meg. Közben elindulunk az iskolába. A környéke nem sokat változott, bár látszik, hogy gondos gyerekkezek már megkezdték a munkát az udvaron, facsemetéket ültettek. Még a tavaszi szünetben is naponta jártak öntözni őket, hogy ki ne pusztuljanak. Ám sokára lesz még itt park, nincs pénz több növényre. Az iskola belülről még tágasabb, mint amilyennek kívülről látszik. A négy tanteremben és a kis csoportszobában bőven elfér az a hatvankét gyerek, akik itt tanulják a betűvetést. Sőt, elférne még több is, csak hát elvitték innen a felső tagozatot. Az ötödik osztályt már Nyíregyházán kell járniuk a nebulóknak. Azt mondják, a gyerekek jól érzik magukat a kollégiumban, a szülők viszont nem szfvesen engedik el maguk mellől tízévesen őket, hogy aztán a hét végére szinte csak látogatóba utazzanak haza. Falugyűlésen felvetették már nem is egyszer a nyolcosztályos iskolát, de eddig még nem történt semmi. így van ez mással is. Eddig legalább a születéstől a halálozásig mindent el lehetett intézni a buty- kai tanácsházán, most már szinte mindenért Nyíregyházára kell bejárni. Persze van busz, csakhát nem mindegy, hogy tíz perc alatt sikerül végeznie az embernek a dolgával a szomszéd utcában, vagy minden apróságért utazhat, amire kénytelen rászánni néhány órát. Pedig tanácsháza van, annak idején együtt épült a művelődési házzal, lakossági összefogással. Amire viszont büszkék lehetnek az itt élők: a megyében, de talán az országban is, elsőként itt épült ki a közműhálózat. Pénzük fekszik ebben a butykaiaknak is, és sokat segített a téesz. Bárcsak ugyanezt mondhatnánk el a köz- világításról, amire egyre nagyobb szükség lenne! Már csak azért is, mert sokan járnak be két műszakba dolgozni Nyíregyházára, és ma már nem érzik magukat biztonságban, amikor este leszáll- nak a buszról. Az idevalósi családok kétla- kiak. Vagy a férj, vagy a feleség bejár dolgozni a városba, a másik viszont itthon marad a téeszben, a földet művelni. így aztán nem is csoda, hogy bárhová kopogok be, mindenütt találok otthon valakit. Mint ahogy Rácz Lászlónét két gyerekével. Korábban az iparban dolgozott, tíz évig járt be innen, de kénytelen volt abbahagyni, mert a kisebbik gyerek, akisfiú nem bírta hogy túl szép lesz rá az a nyeregtető, olyannyira, hogy a falak nem bírják majd el a súlyát. Át kellett hát terveztetni sürgősen, hogy az új tanévet már itt kezdhessék a gyerekek. Akkoriban ismertem meg Sipos Ferencnét, Erzsiké nénit, aki nagyon harcosan képviselte kis tanítványai érdekeit. Egy kőhajítás- nyira lakik az iskolától, biztosan szívesen lesz a kalauzom. A kertkapu nyitva, nem kell csengetnem. Úgy látszik, errefelé még szent a tulajdon. Megkerülöm a házat; a nyári konyha felől megyek be. Lépteim neszére legalább száz pelyhes kiscsibe szalad szét, majd feltűnik egy pöttömnyi kutyus is, alig lehet néhány hetes. Most már értem, miért nem kell kulcsra zárni az ajtót. Ahol ilyen házőrző van, ott a gazdának nincs mitől félnie. Erzsiké néni a szobában fogad. Mikor megtudja miért jöttem, azonnal mesélni kezd... Az őrdombokról, amelyek a kállói vár idejéből valók, sajnos, már csaknem teljesen elhordták őket. Buty- ka Anna házáról, aki a legenda szerint a település névadója volt, s aki ott lakott a dombos részen. Évekkel ezelőtt „régészkedtek" arrafelé a gyerekekkel, találtak is egy sírhalmot, meg mintha a ház pincéje is körvonalazódott volna, no és leltek egy rozsdás kardot is! A környéket legnagyobb részt tirpákok lakták, több mint száz éve telepedtek meg a mostani kövesút két oldalán, majd az új soron, amit régen Csáncsorának neveztek. Rét és legelő volt ezen De hát most én nem is a tóhoz igyekszem, hanem a régi faluba, a főút másik oldalára, Butykára. Nyíregyházát elhagyva a felüljáróról semmi sem látszik, ami arra utalna, hogy itt emberek élnek. Jótékonyan takarja el a kis házakat a kíváncsi szemek elől a sűrű lombos erdő. Távol tartja őket a város zajától, a benzingőzös forgalomtól, s mióta elkerüli az új négyes, már csak az kanyarodik le a Buty- ka felé vezető régi kövesútra, akinek tényleg ott van dolga. Az azonban mégis csak furcsa, hogy még egy templomtorony sem magasodik ki valahonnan a lombok közül — jelezve: ez a falu közepe. Nem egyszer jártam már itt, de őszintén megvallom, eddig ez nem tűnt fel. Meg hát nem is falu ez. Olyan, mintha sok tanya összenőtt volna. A kövesút két oldalán — erre is, arra is nyílik egy-egy utca. Sebaj, no, gyerünk akkor az iskolába, hisz' mióta átadták, nem láttam, annak pedig már lassan három éve. Emlékszem, nagy vitát kavart, amikor már a befejezéséhez közeledett, akkor derült ki, Cservenyák Katalin Képünkön: Délelőtti disputa a kerítés tövében || Kelet■ a Maprország hétvégi melléklete _____________ii Barangolás |
