Kelet-Magyarország, 1990. május (50. évfolyam, 101-126. szám)

1990-05-05 / 104. szám

8 || Kelet a Wíi(jy3PorsZíMj HÉTVÉGI MELLÉKLETE 1990. május 5. Főszerepben: a nép Az 1956-os forradalom utáni bosszúállás vihara a Nyírségbe so­Vajon Danton győzelmét hozza a jövő? Ilyés Róbert, Földi László és Gados Béla A színház díszletraktárát hatal­mas fémtraverzek osztják több részre. Különféle polcokon sora­koznak itt a kellékek. Egy-két évad bemutatóinak díszletei várakoznak a sorsukra. Lehet-e színpadi tér, amelyik amellett, hogy alkalmat teremt a játékra, a nézők figyelmé­nek is fókusza? Gaál Erzsébet, a Danton rendezője nem szereti a negyedik oldalról nyitott teret, ahol a színészek a közönség felé fordulva, a közönségnek játszanak. Mozogjanak a művészek a ter­mészetes térben, minden gesztu­sukkal teremthessék meg önma­guk és a játszott figura világát! Gaál Erzsébet elutasítja a görög színpad beláthatóságát, Shakespea­re játékterének többrétegűsége el­lenére is megélhető helyszíneit. A díszletraktár több apró terecskére szabdalt világában helyezi el a Danton cselekményét. A nézőktől húsz-harminc méterre zajlanak az események, amelyek alig láthatók, a párbeszédek kevéssé hallhatók. De nem is ez a baj! Inkább az, hogy minden kis térben mindig történik valami, amire az ott ülők figyel­nek, így a többi „helyszín" kiesik a figyelmükből. Olyan ez — a befogadó szem­pontjából —, mintha egy vers minden harmadik, negyedik sorát olvasná az ember. Pedig minden műalkotás, így természetesen a színpadi játék is totalitás, jelenté­se a maga teljességében fogalma­zódik meg. A bevezetőben feltett kérdésre tehát úgy válaszolhatunk, hogy a díszletraktár érdekes kísér­let helyszíne lehet, de igazából nem alkalmas színházi előadásra. Nagy kár, mert a rövid életű Georg Büchner Dantonja fontos dolgokról beszél: a forradalmi magatartásról, a hatalom és a nép viszonyáról, erkölcsről, hitről, hű­ségről, következetességről. Büch- nemek voltak forradalmi tapaszta­latai, hiszen, amikor szülőföldjén kitört a felkelés, 6 fogalmazta meg a jelszót: „Békét a kunyhóknak, háborút a palotáknak!” Üldözteté­se idején 1835-ben írta a Danton halálát, amelyben már történelmi távlatból képes elemezni a francia forradalmat, Danton és Robespier­re küzdelmét. Ekkorra az emberek már kiábrándultak a forradalom­ból, csalódtak benne, hitüket vesz­tették. Az előadás ezt úgy jelzi, hogy éles el lentétet fogaim az meg a nép mindennapi élete, megalá­zó nyomora, kiszolgáltatottsága és a forradalmárok magasröptű társalgása között. Nincs kapcso­lat a két tábor között, a politiku­sok a nép megkérdezése nélkül döntenek. Aki egyszer bekerül a hatalomba, teljesen megfeledke­zik arról, honnan jött. (Tartozunk az igazságnak azzal, hogy tisztáz­zuk: a bemutatón nem a Danton halálát láthattuk, hanem egy Büchner műveiből készült ösz- szeállítást, amelynek csak a ge­rince a Danton halála.) Az előadás Robespierre és Danton küzdelmét mutatja, bár a második részben Robespierre eléggé „kívülreked” a játékon: Danton belefárad az ítélethozata­lokba, a forradalom eredményei­re kíváncsi, vágyik a jobb, szebb élet után. Robespierre és Saint- Just nem nézhetik ezt tétlenül, és leszámolnak vele. Robespierre az erény társadalmát akaija felépíte­ni, de azt mondja, hogy az erény rémuralom nélkül semmit sem ér. Gaál Erzsébet a profi és az amatőr színjátszás legjobb erényeit akar­ta egyesíteni. Ez jórészt sikerült is neki. Az már szemléleti kérdés, hogy nem várunk-e többet a szín­háztól, mint a valóság hű mását, forradalmi rohangálást, eséseket? A profikról. Földes László Dan­tonja erőtől, szenvedélytől duz­zadó figura volt. Olyan lázadó, aki tudja, hogy a harc nem önma­gáért folyik. Safranek Károly Ro- bespierre-figurája olykor a hát­térbe vonult, átengedte az esemé­nyek irányítását Saint-Justnek. Saf­ranek egy kissé fáradtnak, ener- váltnak tűnt. Kellemes benyomást gyakorol Ilyés Róbert Desmou­lins szerepében, kíváncsian vár­juk tőle a folytatást. Saint-Just Rékasi Károly volt. Nagy belső indulatokat akart megfogalmaz­ni, jelentékenyebb figurát, mint amit a szerepe megengedett. Jó volt Gados Béla és Petneházy At­tila is, tökéletesen kitöltötték azokat a kereteket, amelyek játéklehető­ségül kínálkoztak. Mindnyájan ki­válóan kúsztak a traverzekre, ugrottak le a magasból, kúsztak összekötözött kézzel, lábbal a kövezeten. Az amatőrök. Ok voltak a civi­lek, eljátszották a nép nyomorúsá­gos sorsát, rohangáltak ide-oda lelkesen, önmagukat nem kímél­ve. Nagy élményt kaptak a szín­ház világából, a közös munkából. Dicséret illeti őket. Az előadás létrehozói között fel­tétlenül meg kell említeni Darvas Ferencet, aki a zenéért volt fele­lős, és Zsótér Sándort, aki a dra­maturg feladata mellett a rendezőt is segítette. Csorba Hona a Ter­mészet leányaként énekével meg­próbálta közös mederbe terelni a szélsőséges indulatokat. Nagy István Attila ogy mit meg nem él az em­H ber! És hányán, hány száz­ezren vagy millión éljük meg mostanában! Milliók, akik 20-30-40 éven át csi­náltunk valamit, amiről hittük, érez­tük, hogy tiszta, tisztességes és em­beri. Aztán most, új emberek más ér­tékrendje szerint minden szolgála­tunk bűnné silányul. Pár napja sze­membe mondták: Erkölcsiségem és emberi hitelem hátán óriási púp, hogy társadalmi szónokként szolgál­tam a bukott rendet, toltam annak szekerét. Nem hosszú jövő életem remélt értékét és abba vetett hitemet megfelezte, vagy lefejezte azok ér­tékítélete, akik semmit nem csináltak életükben. Tehát nem vétettek, nem hibázhattak. Tiszta, jó emberek ma­radtak. 41 éve vetett szeszélyes sorsom egy dunántúli bányavárosba. Min­den új, szokatlan volt körül rajtam. De legjobban akkor lepődtem meg, amikor megkeresett két fiatalember, hogy búcsúztassam el hirtelen halt édesapjukat. Csak ezután, amikor egymást követték a hasonló kérések, tudtam meg, hogy új lakóhelyemen évszázados szokás, élő, mindennapi gyakorlat a halottak munkatársi bú­csúztatása. Gyászzenét játszott a bányászze­nekar, énekelt a pedagógus énekkar, és néhány keresetlen, emberi szóval méltattam a halott érdemeit, emlé­keztettem élete értékeire, és elbú­csúztattam tőle szeretteit, barátait, tisztelőit. Az egész aktusnak ugyan­úgy nem volt semmi köze a párthoz, mint nekem. Emberi volt, közösségi, természetes. Ötágú síp Magyar vers Szlovákiában 1948 decemberében jelent meg a háború utáni első magyar nyelvű újság — az Új Szó — Szlovákiá­ban, s az újságban 1949. szeptem­ber 4-én lát napvilágot az első vers Dénes György tollából. A szétzilált és megalázott magyar kisebbség négy év után először a líra müne- mében talál magára, s ettől kezdve egymás után jelennek meg versek a szaporodó magyar lapokban. 1949 márciusában megalakul a Csemadok, az irodalom olvasói bá­zisának jelentős szervezője, s en­nek lapjai, a Fáklya, majd jogutód­ként a Hét — egészen az Irodalmi Szemle (1958) megindulásáig — az írók fontos fórumaivá lettek. A forma és a személyiség, a romantikus költöszerep előretöré­sére figyelhetünk a második nem­zedék legjobbjainál, akiket a Tur- czel Lajos szerkesztette Fiatat szlovákiai magyar költők (1958) című antológia mutat be. E generá­ció (a Nyolcak) három kiemelkedő alkotója Tőzsér Árpád, Cselényi la Anikó, Varga Imre, Kulcsár Fe­renc nevét kell e költőnemzedékből említeni. KözülükTóth László, aki il- lúziótlanul nézett szembe a világgal, lebontva azt elemeire, a nyolcvanas évek közepén áttelepült Magyaror­szágra. A nemzedék legjelentő­sebbjének Varga Imrét véljük, aki komplex költői kifejezésmódra tö­rekszik, a kiépséget és a zeneiséget próbálja szintetizálni. A nyolcvanas évek elején ő is áttelepült, s Magyar- országon kiadott könyvében kísér­letet tesz az elvesztett történelem tudati, képzeleti rekonstruálására. Két nemzedék is egymásra torló­dik a nyolcvanas években. 1980- ban Megközelítéseimén lát napvilá­got egy antológia, Tóth László és Kulcsár Ferenc szerkesztésében. E könyv költőinek világa oldottabb, lágyabb a korábbi generációénál. A személytelen felé haladnak, ver­Gál Sándor: * * seikben feloldódik, arcát veszti és tárgyiasul a költő. Barak László neve a legismer­tebb ezen alkotók közül, de Kövesdi Károly, Bettes István, Karsay Kata­lin neve Sem cseng ismeretlenül a szlovákiai magyar lírára figyelők körében. A nyolcvanas évek közepén új nemzedék, az „iródiások” nemze­déke jelentkezik. (A szó — Iródia — eredeti jelentése a fiatal, kezdő Íro­gatok negyedévenkénti érsekújvári találkozóját jelöli 1983-tól.) „Az Iró- dia kihívás az alkotásra és az együttgonidolkozásra" — fogalmaz a program az Iródia Füzet második számában. 1986-ban a Főnix Füze­tekben jelent meg közös antológiájuk Próbaút címmel, s ez az a sorozat, amely a pályakezdő szlovákiai magyar írástudókat útnak indítja a nyolcvanas években. Lászlóés Zs. Nagy Lajos, az induló Tőzsér a József Attilával és Illyés Gyulával fémjelzett vershagyo­mányból indul ki, később versei vi­lágát az önelemzés irányába tágít­va alakít ki egy sajátos és elvon- tabb költői beszédet. Cselényi is a népi iskolával indít, a világgal való szembenézés költői programjával. A második nemzedékhez ké­sőbb csatlakozott Gál Sándor és Tóth Elemér. Ami Gál Sándort nem­zedéktársai fölé emeli, az a nemze­tiségi lét versbefogása, s hogy ezt a „köznapiság" szintjén tudja elmon­dani. A közösség mindig ott lelhető verseinek mélyén, lírájában ott munkál a küzdelem az intenzívebb és teljesebb életért, a történelem rejtélyeinek feloldásáért. 1970-ben újabb nemzedék je­lentkezik, őket az Egyszemű éjsza­Tíz emberöltő foglya ha volna hova akkor se mennék el innen nincs lehetőség más csak az ittmaradás a zuhogó tél fehérségét fél évszázada élem úsznak csipkés jégtömbök a dunán én tudom hogy már jogom van a halálra kiérdemeltem kegyelmét öt évtized öt bazalttömb elég lehetne a megváltáshoz de én nem feloldást várok hanem jogot hogy dönthessék magam felől s szabhassak magamnak határt átléphetett az idő az én ujjaim közül pörögjön alá szándékaim pereméig ha volna ka antológia mutatja be. A nemze­dék nem egységes; ami összeko­vácsolja tagjait, az a tagadás. Elu­tasítják az örökséget, úgy látják, nem alkalmas a valóság kifejezé­sére. Nem meglepő ez, föllépésük a neoavantgard virágzására esik. Keszeli Ferenc, Tóth László, Miko­hova akkor se mennék el innen szavaim itt tartanak öt évtized havazásában öt évtized jégtömjeiben csontjaim itt sárgállanak a temetők agyagjában tíz emberöltő egyetlen pillanatba gyúrva Asztalos János Palást nélkül dorta megtiport életemet. Alig rakta az szabolcsi fészkét, utolért a du­nántúli szokás. Szinte egyszerre érkeztünk erre a tájra. És úgy lát­szik, hogy a rólam, múltamról szóló hírek, információk között ez is sze­repelt: Elmondott jónáhány gyász­beszédet különböző beosztású ha­lottak ravatalánál. Csak ezzel ma­gyarázhatom annak okát, hogy rö­videsen felkeresett a pedagógusok legrangosabb járási főnöke, és kért, hogy búcsúztassak el egy tragiku­san elhalt traktorost, akinek hozzá­tartozói hadilábon állnak pappal és egyházzal. Nem kérdeztem, de járá­si főnököm hozzátette: nem volt párttag a halott. így kezdődött az a három évti­zed, melynek során mintegy há romszázszor álltam ravatal mellé, hogy .kommunista pap”-ként em­bertársamtól búcsúzzak. Nehéz len­ne egyetlen okkal magyarázni a társadalmi temetések mind gyako­ribbá válásának okát Nem hiszem, hogy az ok egyedül és kizárólago­san ideológiai tényező. Hiszen a közreműködésemmel temetettek több mint fele párton kívüli volt. Ha mégis arra késztetnének, hogy há­romszáz tapasztalat alapján egyet­len okot fogalmazzak meg. talán legáltalánosabb magyarázatom így szólna: Nagyon kevés a szépen szó­ló, a halott mellett szép szóval bú­csúzó pap. A szép, tiszta, őszinte, emberi szóra pedig annyira szomjaz­tak az emberek, amennyire csömö­rük támadt a száraz, semmitmondó, panelmondatoktól, melyek mögül hiányzott a szeretet, minden érzés, a hit, az őszinteség, melyek mögött kongott az üresség. * Fiatalasszony halt meg hirtelen, váratlanul. Két kezével kereste ke­nyerét a termelőszövetkezetben. Vallásos volt egész családja. Két pap búcsúztatta. Férje hozzám küldte barátait. Szóljak néhány szót a rava­talánál. A közösség nevében, mely­ben dolgozott, élt, azoknak az embe­reknek a nevében, akik gyászolták. Több pap temette az idős orvost is. Tökéletes, méltóságteljes volt a szertartás. De az özvegy felsóhajtott a hantolás után: Akkor kezdődött férje temetése, amikor a társadalom nevében megszólalt a személyre szóló, csak a halottat méltató emberi szó. A maga nemében minden halál, minden temetés küiön dráma. Előz­ménye az élet, ami a temetés során lepereg a gondolatban, mint vastag könyv ujj-pergetett lapjai peregnek. Általános iskolai tanárnő halt meg egyik pillanatról a másikra. Férje és sógora keresett meg más­nap. A férj is pedagógus volt. Nem voltak párttagok. De úgy érezték, hogy a temetésen résztvevő sok száz tanítvány lelkében kétségeket, zavart keltene az egyházi szertartás. Tanárnőjük történelmet tanított. Férje biológiát, természettudo­mányt. Úgy, abban a szellemben, világnézetben, ahogy kellett, ahogy őket is tanították. Kérték a gyászo­lók, legyek nagyok körültekintő, ta­pintatos, mert a halott szülei vallá­sos, meghurcolt, sértett emberek tele tövissel, sőt tőrszúrásokkal. Hat hold földjük mellett kis kocsmájuk is volt. Gondosan ápolt szőlőjük ter­mését így értékesítették dolgozva látástól vakulásig. Szorgalmukat, vagy annak eredményét kulákság- nak minősítette a rendszer. Laká­sukból kiköltöztették őket. A közsé­gi pártszervezet titkára költözött bele. Bútoraikat, ruhadarabjaikat adogatták el, hogy két lányuk befe­jezhesse a megkezdett iskolát. A világ legtermészetesebb érzése, hogy ódzkodtak a társadalmi teme­tésnek még a gondolatától is. Aztán a temetés után szokás szerint össze­jött a rokonság, a család. És beszél­Erényes rémuralom? Bemutató a díszletraktárban

Next

/
Oldalképek
Tartalom