Kelet-Magyarország, 1990. május (50. évfolyam, 101-126. szám)

1990-05-12 / 110. szám

1990. május 12. ja Kelet A ?*w®farorS7áQ Hétvégi melléklete 9 Szombati Galéria (<Sík .'■■‘iérJtt ... V-, Nagy István Attila Rád bíznám Kondor Béla: A próféta sorsa I __________________ ____________________________________________________ Itt örökké fúj a szél. Homokot hord, nyugtalan álmaimmal viselőset. Pentaton sorsomat próbálja egy nyírfa: magára maradt csönd a válasz. Rád bíznám a szavaimat, dermedjenek a könnyek cseppkövébe, mert, ha már egyszer elérek oda végül szemem az arcodba ott is beleszédül, belőlem is kiszakad majd a sírás, ahogy az égen épül a szivárvány. Elindul a két vége felől árván, középen izzik, öröm-zászlót lenget, derűt dobál a tűnő fellegnek. ■ Mindez csak játék, mai sorsom csendje. Reszket fölöttem a nyári éjszaka, földre hullanak vibráló díszei. Kavicsokat simogat a képzelet — eltemet e földi matematika. Mert, ha már egyszer elérek oda végül, szemem az arcodba ott is beleszédül, lázálom torkomat nem szorítja, homlokom megérinti egy asszony ujja. hamuja míthatunk igazi megértésre”. Varsóban beszélgettem Ma- czyszevski professzorral, a ka- tyni tragédia kivizsgálására alakult közös bizottság társel­nökével. Azt mondta: “Záródo­kumentumok még nincsenek, de meggyőződésem, hogy ezt önök tették”.És nyomban he­lyesbített: “Bocsásson meg, az NKVD (Belügyi Népbiztosság) hóhérai tették”. Nekem viszont mégis mintha késsel hasogat­nák a szívem: “önök, önök, önök...” Nem háborodtam fel, nem tiltakoztam. Meggyőződé­sem, hogy akik ebben az or­szágban élünk, mindannyian felelősek vagyunk a sztáliniz­musért. Mi fogadtuk és tűrtük el Sztálint, mi hódoltunk be, alázkodtunk meg neki, dobtuk oda magunkat és másokat áldozatul. Mi, a nép. Ezért kell mindannyiunknak kiinnia a vezeklés keserű poharát. '87-ben fogadáson voltam Glemp bíborosnál, Lengyelor­szág prímásánál. Én voltam az első szovjet újságíró, akit foga­dott a lengyel katolikus egyház feje. A látogatás előtt követsé­günkön kioktattak: „Semmikép­pen sem szabad szóba hozni Katynt”. Jobbnak láttuk hallgat­ni éveken, évtizedeken, egy fél évszázadon át. Bizonyára arra számítottunk, hogy majd ma­gától elfelejtődik: nincsenek, úgymond, hiteles bizonyítékok, és kész! A szakemberek még a legbonyolultabb bűntények fel­derítésére is csak napokat, hónapokat, legfeljebb éveket vesztegetnek, nem pedig egy fél évszázadot, főleg, ha meg­gyilkoltak ezreiről van szó. Vajon mindmáig nem tudták felkutat­ni a döntő bizonyítékokat? Nem valószínű. Lehet, hogy valaki nem akarta? Még élnek köz­tünk Sztálin örököseiből. Pedig az ilyesmi nem merül feledésbe. A lengyelek nem felejtették el. Küszöbönálló első moszkvai útja előtt lapom ré­széről meghívtam Glemp bí­borost, látogasson el szerkesz­tőségünkbe. A látogatásra ké­sőbb került sor. Sok mindenről beszélgettünk. Katynról hallgat­tunk. A moszkvai találkozó után a bíboros Katynba utazott. A múlt évben T. Mazowiec­kivel, Lengyelország miniszter- elnökével beszélgettem Moszk­vában. Arról beszélt, mennyire fontos most mindannyiunknak, hogy az igazságot keressük, nem pedig a látszólagos köl­csönös megértést. A minisz­terelnök Moszkvából Katynba utazott. Pár nappal ezelőtt W. Jaruzelski, a Lengyel Köztár­saság elnöke, miután búcsú­zóul kezet szorított Gorbacsov- val, ugyanoda, minden lengye­lek Mekkájába —• Katynba in­dult... Katyn a történelem egyik leg- szömyűbb színhelyévé és meg­testesülésévé vált. A sokezer lengyel tiszt, katona, pap, or­vos, tanító mindegyike önként helyezte sorsát a szomszédos nagyhatalom bölcsességének és irgalmának mérlegére—és cserébe golyót kapott a tarkó­jába tőle. S ez a golyó mind­máig benne van minden len­gyelben. sztálini önkény évei alatt hány meg hány ártatlan lengyel, magyar, csehszlo­vák, bolgár, spanyol, német antifasiszta pusztult el nálunk, akik valamikor ránk bízták a sorsukat! Nincs em­lékművük. Még kollektív meg­emlékezés sincs róluk — csak a hallgatás. Mintha semmi közünk sem lenne hozzájuk. Egyébként honfitársainknak, a törvénytelenség áldozatainak sincs emlékművük mind a mai napig. Folyton csak készülő­dünk. Hát hány esztendőnek kell még eltelnie egy ilyen álta­lános vezeklésig? Még ötven- nek, még száznak? A gyilkos­ságra elég egy pillanat, a ve­zeklésig egy örökkévalóság kell. A katyni tragédiával kapcsola­tos TASZSZ-közleményben, melyet oly régen vártak a len­gyelek, a sajnálkozásnak miért csak egyetlen visszafogott, szinte foghegyről odavetett mondata szerepel? No és az elnökünktől, a'Jaruzelskivel való találkozás alkalmával elhang­zott beszédében is több érzel­met lehetett volna elvárni, ami­kor Katynról beszélt. Hisz a legyilkoltaknak maradtak roko­naik, hozzátartozóik, akik vár­ták ezeket a szavakat... Bármily keserű is — ez az igazság. És ez segít majd ne­künk. Most is hallom az ősz lengyel öregasszony szívdobo­gását ott, Rzeszow mellett. Katyn hamuja kopogtat a szí­vünkön. (A Lityeraturnaja Gazeta április 18. számában megje­lent írást fordította: Antal Miklós). Keszonbetegség nélkül Vissza a művészethez! 1970 júniusában jegyezte naplójába Illyés Gyula A szépség imperializmusa címmel egyebek között az alábbiakat: „Elképzelhető — megengedhető inkább — virágzó költészet nélkül is egy-egy átmeneti kor. De költészet nélküli — tágítsunk: művészet nélküli — kul­túráról nem tudunk. A civilizációk azáltal maradtak ránk — bennünket azáltal nevelnek, az emberiséget azáltal fejlesztik —, ami bennünk művészi. Százszor meg kell hát gondolnunk, lehet- e átmeneti korszak is művészet nélkül.” Akkortájt — úgy mondták ne­künk, úgy hittük — a kapitaliz­musból a szocializmusba való átmenet időszakát éltük, folyto­nosan változó (távolabbra ha­lasztott) határidőkkel, ravaszdi tagolásokkal (a szocializmus különféle szintjei szerint). Az­tán kiderült, hogy amit szocia­lizmus címén építettünk, az nem egyéb, mint a sztálini modell át­vétele, ha 1956 után szelidebb, emberségesebb változatban is; nem sokra megyünk vele, modellt kell váltani. Ma a jogál­lamiság irányába mutat az át­menet, s a szabad választások révén ennek politikai feltételei is végképp megteremtődtek. De mi legyen a művészettel a mostani átmenet során? Nem­csak a népnek, hanem a mű­vészetnek is vissza (azaz in­kább: meg) kell kapnia a jogait. Eddig, négy évtizeden keresz­tül a művészet ideológiai, politi­kai szerepvállalása kapott hang-» súlyt: az úgynevezett elkötele­zett művészet haladt a hivata­los megítélés élvonalában. A többi áramlat — amennyiben legalább a tűrés T-jét kivívta magának — csak olykor-olykor, a szövetségi politika égisze alatt, taktikai okokból részesült a po­litikai vezetéstől valamilyen elis­merésben, hitelesítéséül a névsor első felének. A kultúra, s így a művészet — sőt, az egész élet—átpolitizálása volt a jellemző, még akkor is, ha — megint csak 1956 után — a magánélet, a szórakozás stb. igényei is szóhoz jutottak. Most meg valami furcsa „ke­szonbetegség” érződik a ma­gyar művészetben. Pedig nem kell már politizálnia a művész­nek, bár még maga sem hiszi el olykor. Nem kell sem „a” párt, sem a rendszer mellett vagy ellene állást foglalni, tartalmas vagy tartalmatlan hűségnyilat­kozatokat vagy ultimátumokat fogalmazni. A viszonyítás egye­dül az Alkotmány (mely szinte minden ízében kicserélődött), a törvény. Semmi egyébhez nem kell igazodni. Nincs indoka ma már sem kormánypárti, sem el­lenzéki művészetnek. Verse­ket nem helyeznek mikroszkóp alá betűismerö funkcionáriusok, hogy oda- s visszafelé olvasva rejtett jelentésüket kihámozzák, adott esetben lecsapva a bű­nös üzengetőre, szilenciummal sújtva őt, egzisztenciájában fe­nyegetve. (Nagy Gáspár egy verse miatt annak idején betil­tották a Tiszatáj című folyóira- ■j -tyt j) f<tevn vi zsgráf)ák többé film­gyári vetítéseken sem: valóban „szláv csókot” váltott-e a sze­replő a harmincas évek Ma­gyarországán játszódó filmben, avagy csak annak látszott; a bajusz s a félretartott, bús fej valóban az első számú kultúr- politikusra utal, avagy merő véletlenség? Csakhogy nehéz megfelelni annak az új követelménynek, hogy nincsenek követelmények. Mármint politikaiak és ideoló­giaiak. „Csak” jó legyen a műalkotás, semmi több! Az író végre szabadversre vagy akár szonettre cserélheti megnyilat­kozása kereteit: titokban ter­jesztett, kézről kézre járó sza- mizdat folyóirat helyett új lapok tömegében juthat nyilvánosság­hoz. Na de ez sem könnyű! Újra meg kell tanulni, hozzá kell szokni! Egyik fiatal (negyven alatti) filmtörténészünk egy szakmai megbeszélésen azzal a furcsa gondolattal rukkolt elő, hogy a cenzúra s az öncenzúra szemszögéből vizsgálja meg az utóbbi évtizedek magyar játék­filmjeit. Azokra a — szerinte — árulkodó jegyekre figyelne, amelyek a művek anyagában önmagukat leplezik le — szó- használat, dramaturgiai botlás, ilyen-olyan megalkuvás stb. Ehhez járulna még minden föl- lelhetö dokumentum: hivatalos jegyzőkönyvek, forgatókönyv­változatok, személyes vallomá­sok, visszaemlékezések, és így tovább. Ám épp az utóbbi do­kumentumok roppant hiányo­sak, alig-alig föllelhetők, s a hitelük, használhatóságuk is rendkívül kétséges. Az öncenzúra — az óvatoskodás. az uralkodó ideológiai széljá­rás kifigyelése — százszázalé­kos pontossággal egyébként is kimutathatatlan, a legőszintébb műhelygondolatokban is van, lehet a majdani nyilvánosságot „velekalkuláló" mozzanat. így hát a szakmai vita során a kol­légák lebeszélték társukat a vállalkozásról, bár maga a téma roppant érdekes és időszerű. Hiszen kétségtelen, például épp a magyar filmművészet utóbbi évtizedei megérthetetlenek, ha • a műveket s a valóságot, annak „kulisszák mögötti” tartomá­nyát nem kölcsönhatásukban szemléljük. Jancsónak annak idején „meg kellett esküdnie”, hogy a Szegénylegények csak­is a múlt század viszonyainak ábrázolása, nem pedig bármi­lyen totalitárius hatalom bírá­lata. Hoic'tt •nyilvánvaló, hogy ez is, az is, miként minden iga­zán jelentős műalkotás. A múlt­ról szólva a mának is üzen. Spiró György nagy sikerű regénye, Az Ikszek a múlt századi Lengyelországban ját­szódik, de az is nyilvánvaló, hogy a korabeli orosz—lengyel művészeti, társadalmi élet be­mutatásával egyidejűleg egy bi­rodalmi gondolkodásmód pom­pás szatírája egyszersmind, ek­ként pedig mai áthallásokkal. Kosa Ferenc filmje, A másik ember még nem hivatkozha­tott 1956 októbere népfelkelés­nek való minősítésére, mint új közmegegyezésre, de a mű egészéből mégis ez derül ki. Nagy Imre hangját hallgatják a rádióból a szereplők az egyik jelenetben, anélkül, hogy a megszólaló kilétét a néző tudo­mására hozná a rendező. Szá­mít arra, hogy úgyis tudja ezt, vagy ha nem, valaki megma­gyarázza neki. A fegyverfogás megtagadásának II. világhábo­rús és 1956-os példázata eb­ben a filmben a ma már lehető­vé tett alternatív katonai szolgálat eszmei megalapozása. Könnyű elgondolni, hogyha ennek a kétségkívül bátor, 1988 tava­szán bemutatott filmnek a rejt­jelezésre fordított energiái csak­is művészi célokat szolgálhat­tak volna, mennyire kedvezőbb az eredmény. Vissza tehát a művészethez! Még akkor is, ha van író, aki egyelőre nagyobb lehetősége­ket érez magában a politikusi működéshez. Meg kell terem­teni annak a feltételeit, hogy a politikától, a tudomány által vizsgálandó kérdések terheitől, a publicisztikus megnyilatkozás kényszerétől megszabadított művészet tárlatokon, mozivász­non, képernyőn, kísérleti ka­maraszínházban, könyvben, folyóiratban hallathassa szavát. S ha ez a beszéd egy darabig még „mutál”, meg-megbicsak- lik, legyen türelmünk hozzá. Ugyanúgy, mint a frissen, fiata­lon, ön- és hivatali cenzúrától megnyomorítatlanul berobbanok iránt. Kőháti Zsolt I Oláh Zoltán: Egy elejtett idő küszöbére hullva Ratkó József emlékére Tekintetem pillantásaid kihűlt hálójában a csend hajszálerei. Tűnt éjszakából örök éjszakába merülnek a fájdalom gyökerei egészen a hold utolsó sóhajáig, mikor is morzsává lesz minden madár. Madár-morzsák megőrölt énekeikkel egy elejtett idő küszöbére hullva\

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom