Kelet-Magyarország, 1990. május (50. évfolyam, 101-126. szám)
1990-05-12 / 110. szám
HÉTVÉGI MELLÉKLETE 1990. május 12. A KM vendége Testet, lelket gyógyít Film Keserű látlelet a közelmúltból Egyszer jelen vertun a Keresztyén Irvosok találkozóin, ahol dr. Bodnár kos előadása arat- i a legnagyobb •tikért. A gyógyításul!, az orvoslásróí, : kettőnek egymás- oz való viszonyául szólt, s mondatom, mindenkit le- yűgözött. Jóma- am egy csomó ologban megfo- adtam a tanácsát, míg hallgattam, indvégig arra gon- altam, teljesen aza van. Én is ppen így látom a olgokat. Pont gyanúgy rohanok, ■nnyire nem törődöm saját egész- ágemmel, én is azt hiszem, csak z a fontos, és a jó, amit magam sinálok meg. Nem törént több, iák annyi, hogy egy élvezetes jmorral fűszerezett előadás ön- zsgálatra késztetett. — Ennek nagyon örülök, s az nnejó, ha valamennyien, slehe- rteg minden nap tartanánk ilyen nvizsgálatot. Akkor kevesebb mne a hajszolt, ideges ember, a aklatott, szétzüllött család. Dr. Bodnár Ákos sebész orvos, Tisztántúli Egyházkerületnek im- ár húsz éve gondoka, s mint /en, Szabó Magda írónő helyette, öt gyermek édesapja. Deis, kiegyensúlyozott ember, aki- al valóságos felüdülés a társal- ás. Szokványos, ma már lejáratott londat, de neki aztán igazán nem olt könnyű gyermekkora. Nagyap- . Tiszadobon jegyzősködött, fiá- ak is ezt szabta követendő pá- aként. így adódott, hogy az alapítóén műszaki érdeklődésű gyer- iek apja nyomdokait volt kényte- n követni. Akkor az édesapjá- ak most kellene élnie — gondolni magamban — hiszen a múlt andszerben kommunistának, ásőbb meg reakciósnak számí- itt. Rákosi előtt nyugdíjazták, utána íeg deportálták. Ha úgy tetszik, linókét rendszerben ellenségnek irtották. Ezek után nem csoda, a 75 évéből mindössze hármat t úgy, ahogyan igazából szere- itt volna. — A mi családunkban teljes emokrácia uralkodott, az volt az iv, mindenkit meghallgatni — em- kezik a gyermekkorára Bodnár kos. Lényegnek azt tekintették a zülők, hogy a család érdekeit nnak minden tagja tartsa szem ött. S hogy a társadalom nem volt yan toleráns, mint a család? Azon iá már nincs mit csodálkozni, eszélgetőtársam, aki kora gyerekkorától orvos akart lenni, azért em lehetett, mert „ilyen embe- íkre” akkor nem volt szüksége a imnáziumoknak. Végül egy ügyes tlet, s talán furcsán hangzik, de gy akkori vérbeli kommunista agített. Azt javasolta, menjen zenei ‘mnáziumba; ott nem érdekes a zármazás. Két év és négy hónap Ivégzése után Bodnár Ákos 1956- an a debreceni Fazekas Gimná- iumban érettségizett, majd felették az orvosi egyetemre. Hat vés kora óta orvos akart lenni, tár korai gyermekfejjel úgy gon- olta, nem lehet, hogy az élet csak ondókból, sorscsapásokból áll, ell lennie valami másnak is, ami jlsegít a bajokon. E felismerés mellett élete másik nagy sorsfordulója, amikor fél évvel az egyetemre kerülése után megismerkedett feleségével. — Ez olyan szerelem volt, aminek ma sincs vége — mondja — 32 éve élünk együtt, s ha valamitől félek az életben, akkor az az, hogy őt elveszítem. Már gyermekfejjel úgy gondolta, a mepróbáltatásoknál, a hétköznapi torzsalkodásoknál, pisz- kálódásoknál mégiscsak többre hivatott az ember. A körülmények csak tovább erősítették ebbéli hitében. Lehetséges, hogy ha nincsenek a gondok, ha minden baj nélkül élhetek, akkor eltunyultam volna, s most én is a tompák; a mppalku- vók között lennék — mondja. Úgy alakult, hogy engem mindig is érdekelt a másik ember sorsa, gondja. Hogy ez a vallásos tulajdonság? Bizonyára. De nekem nem felekezeti társaim hanem felebarátaim az emberek, tartozzanak bármelyik párthoz, bármilyen egyházhoz. Számomra a megpróbáltatások csak arra jók, hogy újra és újra belássam, felül tudok rajtuk emelkedni, mert bennem a mások iránti szeretet nagyobb az ellenséges érzésnél. Frissen végzett orvosként szeretett volna egyetemen maradni, a gyógyítás mellett kutatómunkát végezni. Nem sikerült, hiszen az akkori „szocialista” egyetemnek nem volt rá szüksége. Mondhatják most egykori és majdani betegei: szerencsére, mert kutatóból van épp elég, lelkiismeretes, a más baját magáénak érző orvosból azonban jóval kevesebb a szükségesnél... — Ha az egyetemnek nem kellettem, visszajöttem szülőföldemre, álmaim földjére. Nem csalódtam. Szabolcs azóta sem változott az egyetem meg már régen nem az, aminek annyira szerettem. Én kezdettől fogva ugyanabban a kórházban, ugyanazon az osztályon dolgozom, akárcsak a feleségem. Mi nem változtattunk munkahelyet, úgy gondoltuk, ott kell a maximumot nyújtanunk, ahol éppen vagyunk. S azért van öt gyermekünk, mert a feleségemnek annak idején nem javasolták, hogy szüljön. A nagyobbik lányunk rövidesen orvos lesz, a másik kettő is egyetemet végez. A negyedik gyermek nem diplomás, hanem vállalkozó akar lenni, a legkisebb meg vendéglátósnak tanul. Legutóbb épp négyesre főzte a paradicsomlevest. A családban ezek szerint nem kötelező a diploma megszerzése...Nem ez az elsődleges cél, hanem az, hogy olyan j emberek legyenek, akik másokért is tenni tudnak és akarnak. Nem mondtuk meg, melyikük milyen szakmát válasszon. Nekünk, szülőknek nem ez a feladatunk, hanem az, hogy elhatározásuk megvalósításában támogassuk őket. A vallásosság sem kötelező. Mindamellett úgy gondolom, a vetés az ember dolga, az aratás az Istené... Mostanában mind gyakrabban hallani, hogy válságban az egészségügy. A betegek az orvosokra, az orvosok a betegekre panaszkodnak. Azt mondják, gépiessé vált a gyógyítás, az emberek problémáira alig akad gyógyír. A kórházakban lelketlen, nemtörődöm ápolónőkről, folyton siető orvosokról hallani. Az ötgyermekes családapa kezdettől úgy nevelkedett, hogy a siránkozás helyett azt vizsgálja, hogyan tudja százszázalékosan csinálni azt, amit éppen csinálnia kell. — Mi, keresztyén orvosok azt valljuk, hogy manapság nemcsak az emberek teste, hanem a lelke is beteg. Ha tehát csak a testet gyógyítom, nem jutok előbbre. Köztudott az is, hogy az embereknek ma nincs idejük arra, hogy a munka után kulturálódjanak, pihenjenek, a megélhetés a legfőbb gondjuk. Márpedig, ha a lélek sivár, a test is sérülékenyebb. A tendencia épp fordított, hiszen egyre szakosodik s mind kisebb részterületekre specializálódik az orvostudomány, az egész emberre szinte senki se figyel. Ugyapak- kór régen az orvosokat -varázslónak, sámánoknak tartották, mert a testet, lelket egyszerre gyógyították... S ahogy öregszem, egyre inkább a sámánoknak adok igazat... Évek, sőt évtizedek óta pörgeti, görgeti a vörös vándorlámpást a magyar újságírás egyik fenegyereke, Pünkösti Árpád. Volt is belőle elég baja. Alig van olyan szerkesztőség, ahonnan ne rúgták volna ki. Nem azért mert kis tehetségű, vagy éppen tehetségtelen, netán igaztalan dolgokat tűzött volna tollhegyre. Ellenkezőleg, nagyon is markánsan tehetséges tollforgató módjára, lényegre törően, de nem tisztelve az egypárti etika és etikett írott és íratlan szabályait, mindig oda nyúlt, ahol a hatalomnak a legérzékenyebb pontjai voltak. És a vörös lámpás, amely a címadó riportregény kötetének borítólapján fogadja az olvasót, a megkopott, tépázott vöröscsillag, sokáig inkább őt görgette, pörgette, nem pedig fordítva. Vörös vándorlámpás című kötete zömében azokat a publicisztikai írásokat, riportokat, dokumentum erejű interjúkat tartalmazza, amelyekkel napi- és hetilapokban, folyóiratokban már találkozhattak az olvasók. Az együttlét azonban sajátos tartalmi akusztikát kölcsönöz az írásoknak, illetve a kötetnek, A Kötet szubjektív kordokumentum, így maradandó mégha a publicisztikára azt is mondják, könnyen elavul. Ez az ára annak, hogy szorosan kapcsolódik a napi aktualitásokhoz, a napi izgalmakhoz. VISSZATARTHATATLANUL KÖZELEDIK a nyár. Nem szükséges ennek megállapításához a naptárra nézni; elég, ha belepillantunk a moziprogramba. Amikor a hazai játékfilmtermés darabjai olyan gyors egymásutánban kerülnek a játékrendbe, mint most a Potyautasok, a Céllövölde (Sop- sics Árpád elsőfilmes nézhető munkája) és A halálraítélt, akkor biztosak lehetünk az évszakváltás közelségében, hiszen a sokéves gyakorlat azt mutatja, hogy magyar filmet mindig nehéz eladni a közönségnek, de nyáron aztán Mai szemmel olvasva — és mai fülünkkel hallva a riportokban meg- óyilatkozókat • a szerzőt is — azt mondhatjuk, az utóbbi időben ezektől sokkal komolyabb, drasztikusabb igazságokat is kimondták a közírók, politikusok. Igen ám, csakhogy a szerző e riportokat, publicisztikai töltésű írásokat tíz-tizenöt évvel ezelőtt, egyrészüket pedig a 80-as évek eleje táján írta és közölte. Akkortájt a fojtogató társadalmi légkörről — az országos méretekben és a kisebb mikrokömyezetben egyaránt nyomasztó — szellemi, lelki elsivárosodásról, hatalom és az egyén összeütközéseiről, a vezetők egymás közti személyeskedő csatározásairól, az öngyilkosságokról és azok vélhető társadalmi okairól, az emberi értelem és érzelem gúzsba kötéséről, a lelkiismeret lázadásáról és sok mindenről csak az íróasztalnak írhatott a tollforgató. Szerencsére akadtak szerkesztők, akik ha hosszas huzavona, habozás, mércsi- kélés után, mégis közölték Pünkösti Árpád legtöbbször nagy vihart, számos esetben sajtópert kiváltó riportjait. A szerző akkor volt bátor, amikor ez nem volt társadalmilag honorált magatartásforma A „Miért van az ember?” című riportban így beszél az egyik alany: ahol egy faluban, egy tsz-ben jó a gazda, megértik egymást és egy a gondolatuk, ott boldogság van. De végképp lehetetlen. Nem is igen szokás olyankor próbálkozni vele. A halálraítélt-et először a Budapest Kongresszusi Központ közönsége láthatta az idei szemlén. Jó ajánlólevél e rendezvény zsűrijének elismerése: a legjobb játékfilmnek ítélték (bár némiképp csökkenti értékét az a körülmény, hogy a fődíjat ebben a kategóriában sem adták ki). Ezt követően jutott el Zsombolyai János alkotása a nyugat-berlini fesztiválra, ahol ugyan nem került a díjazottak közé, de megértő fogadtatásra talált. Ez igenis elismerés, nem szépségtahiába tanultak az emberek, ha egymást nem becsülik, a másik javaslatát semmibe veszik. Ez így van egy téeszben, így van egy megyében, így van egy országban és így van a világon. Lehet bármilyen tanult ember, ha nincs jó természete, jó szíve: ha számára nincs más, csak önmaga, annyira nem tartom, mint egy becsületes analfabétát. Sajnos egyre kevesebb értékes ember van, a gyengébb szaporodik... Egy másik alanya így beszél: „a boldogság gyökerei bennünk vannak.” A kötet első ciklusában a legszemélyesebb gondok, tragédiák vagy egyszerűen csak groteszk helyzetek érzékeny, tárgyilagos, szinte háttérben maradó krónikása Pünkösti Árpád, akinek „van szeme a szülő nélkül felserdült gyermekekre, az otthoni környezetben is bestiális katonatisztre, vagy például az itt felnőtt, majd visszahonosodott görögök furcsa magyarságára, van szeme az öngyilkosok búcsúleveleire. A második ciklus a társadalom és az egyén, a hatalom és az egyén összeütközését követi figyelemmel. A címadó riportregény pedig a középszintű vezetők egymás közötti, személyeskedő csatározásairól ad képet.” A Vörös vándorlámpást a Magvető adta ki, ízléses és kifejező köntösben. Páll Géza pasz, hiszen rendkívül rangos volt a mezőny. (A filmet premier előtti vetítésen Nyíregyháza közönségének is bemutatták.) A halálraítélt főhőse Gergő Ferenc (Malcsiner Péter megformálásában), akit 1958-ban a bíróság ellenforradalmárnak minősít az 56- os eseményekben való részvétele miatt, s a legsúlyosabb büntetést méri ki rá. Az elítélt a börtöncella körülményei között gondolatban végigéli az elmúlt néhány esztendő történetét, saját sorsát; végül bírái az ítéletet életfogytig tartó szabadságvesztésre változtatják. Számunkra, hazai nézőknek a történet valósághitele nyilvánvaló. Az elmúlt esztendő alkalmat adott arra, hogy 1956 októbere visszakaphassa eredeti minősítését, amelyet az új országgyűlés első ülése óta törvény is hitelesít. Forradalomként, szabadságharcként beszélhetünk róla, a Zsombolyai János valamint a Magyar Televízió jóvoltából korábban megismerkedhettünk olyan személyiségekkel, akik a filmen látott élethelyzetet megélték. A múlt év végén a képernyőn részleteket láthattunk a rendező Halálraítéltek című dokumentumfilmjéből, amelyet játékfilmje előtanulmányának tekinthetünk. ÉRDEKES MÓDON AZ érdek lődők Nyugat-Berlinben éppen ezt a valósághitelt firtatták. Jó lett volna, ha maga a film, és nem a delegáció válaszai fogadtatják el A halálraítélt realitását. Egyébként már a szemle zsűrijének egyik külföldi tagja, Feliks Falk is kifejtette a befejezéssel kapcsolatos ellenérveit, s tulajdonképp igazat kell neki adnunk abban, hogy Zsombolyai itt a dokumentativitás irányában tett engedményeket. Gergő Ferenc felmentése a halálos ítélet alól nem kap semmiféle dramaturgiai motivációt, nincs a filmben logikai előzménye, nem következik a korábbi eseményekből. Ebben a formában inkább az akkori, tisztességtelen hatalomnak a mai megítéléséhez szolgáltat enyhítő körülményt. A FILM RENDKÍVÜL TISZTA, áttekinthető szerkezetű, amely erénye, de egyúttal gyengeségének forrása is. A megoldás annyira hagyományos, hogy hasonlóra példákat akár az 50-es évek film- művészetéből is említhetnénk. A börtönélet jelen idejű mozzanatai tagolják részekre a közelmúltban megélt és az emlékezet síkján megjelenő élethelyzeteket. A tudat mozgása, az emlékezet működése azonban másfajta, mint ahogy azt Zsombolyai filmje mutatja. Még a nyugodt, kiegyensúlyozott ember emlékképei sem kronologikus sorrendben idéződnek fel, hanem a képzettársítás meghatározottsága szerint. A halálraítélt ember lelkiállapota pedig minden bizonnyal zaklatott és feldúlt. Ezt lehetett volna megmutatni az emlékképek formai hitelesítésével az emlékezet asszociatív csapongása szerint. így viszont Malcsiner Péter számára csak a jelen idejű jelenetek adtak lehetőséget — s ezt is csak a külső eszközök felhasználásával — a zaklatottság érzékeltetésére, de ehhez a fiatal színésznek még nem elég gazdag az eszköztára. A HALÁLRAÍTÉLT ha alatta is marad a benne rejlő művészi lehetőségeknek, mégis fontos film, mert eszmeiségében, erkölcsisé- gében vitathatatlan alkotás. Hamar Péter Kovács Éva Gaál Gyula: Napraforgó — Könyvespolcunk Vörös vándorlámpás U Kelet m ^ Rbgyarország
