Kelet-Magyarország, 1990. április (50. évfolyam, 77-100. szám)
1990-04-21 / 93. szám
1990. április 21. y Keleta Wsfysrorszsii HÉTVÉGI MELLÉKLETE Acs Németh István: Zúdulások ideje Az a sok hit az a sok történet ami zúdul-örli homlok napom morzsaként öröm kőként fájdalom az a sok hit az a sok történet ami zúdul: ördög angyali Választó masnik ígéret sóhajok bőrömön vonatoznak szerelem függöny szélbe borul. Dal szárnyán. (Veszeiilasop rajza). Színész, vadász, író: Földi László Néhány hete még Szabó Tünde darabjának tapsolhatott a közönség, s a kedvező fogadtatás nemcsak a művészi (színpadi) teljesítménynek szólt, hanem a dráma szövegének is. Drámai izzás, nyelvi mélység és kifejező erő voltak Szabó Tünde művének legfőbb jellegzetességei. Most arról értesültünk, hogy április 27-én a Danton bemutatójára megjelenik Földi lászló színész novelláskötete. A közkedvelt művész négy éve játszik a színházban. — Az utolsó években Újvidéken éltem, az ártéri erdőkben töltöttem minden szabad percemet. Amikor Magyarországra, Nyíregyházára jöttem, szükségét éreztem, hogy valamilyen módon kifejezzem nosztalgiámat az elhagyott otthon iránt. Valószínű, hogy ezért kezdtem írni. A montenegrói hegyekben van egy kis vadászházam, a könyvem anyagának csaknem a fele itt született. A természettel és a természetben élő ember kapcsolatáról írok, arról, hogyan torzult el ez a viszony, s az ember milyen szándékoktól vezéreltetve pusztítja a természetet. Nem vagyok tagja a Zöldek Pártjának, de mint a természetet kedvelő embert érdekel, mi történik a környezetünkkel. — Hogyan lett kötet az írásokból? —Amikor összejött egy kötetre való, megmutattam Katona Bélának. Neki tetszettek a novellák, biztatott a kiadásra. Az anyag a megyei tanács művelődési főosztályára került, s végül a főosztály és a színház közösen vállalkozott a kiadásra. Az orgonák völgyében lesz a címe, és 1500 példányban jelenik meg. — A színész a színpadon is kiélheti önmagát. Vagy az írás valamilyen hiánynak a megszüntetése, mert a színpadon nem sikerül teljesen, maradéktalanul az önkifejezés? valóra válnak Szorgalmas tanulással és elmélyülő kutatómunkával gyorsan repült az idő, hamar eljött a tanév vége, megszűnt az ösztöndíj. Fájó szívvel készültem a hazatérésre. Isten másképpen tervezte el életem útját. Az ösztöndíjas diáikok otthonát váratlanul meglátogatta Adolf Keller az Europeische Centralstelle Kuratóriumának elnöke. Hosszasan elbeszélgetett velünk. Nem tudom, hogy figyelmébe aján- lott- e valaki, vagy beszélgetésünk hatására, de tőlem kérdezte meg a magyarok közül, nem len- ne-é kedvem tanulmányaimat tovább folytatni Zürich város egyetemén. Örömtől sugárzó arccal mondottam igent, s köszöntem meg a felajánlott ösztöndíjat. Szeptemberben már Zürich város egyetemének hallgatója lettem. Zürichben a kor egyik legnagyobb professzorának, Emil Bruner- nek előadásait hallgattam, könyveit tanulmányoztam. Nagy élmény volt hetenként , kéthetenként vele sétálni az egyetem aulájában,beszámolni munkámról, vitatkozni egy-egy hittudományi tétel értelmezéséről. Itt ismerkedtem meg a „Svájci—Magyar Társaság” elnökével, a Zürichben élő Weisz Leóval. Az ő pártfogásával nyertem korlátlan kutatási lehetőséget a Staatsarchiv féltve őrzött iratai között. Itt másoltam le, és fordítottam le latin nyelvről magyarra a magyar gályarabok életével foglalkozó iratokat. (Ezeket később a Debreceni Nagykönyvtárnak ajándékoztam) Ezeknek tanulmányozása alapján győződtem meg az emberi esen- dőségről, hiszen azok közül, akik ellen tudtak állni az inkvizíció kínzásainak, a gályákhoz láncolva jajszó nélkül viselték el hitükért a korbácsütéseket, néhányan a már szabad életben elbuktak, konver- titák lettek, vagy elcsábította őket a élet kísértése. Az egyetemen keresett fel Zürich kanton egyik esperese, Joachim Gantenbein, s hívott meg szolgálatra a gyülekezetébe. Akkor léphettem Svájcban először szószékre, s hirdethettem az Igét német nyelven. Az öreg esperes a hideg templomban szombaton délután kétszer is elmondatta a prédikációt, kijavította a hangsúlyozásomat. Igazi örömöm volt, amikor elismerő szavakat mondott. Majd reám bízta a legnehezebb feladatot, vasárnapi iskola tartását a gyerekeknek.” Ez volt az igazi próbatétel, a megméretés. Ások huncut kisfiú, a sok cserfes, copfos kisleány száz és száz kérdést tett fel, melyekre rögtönözve kellett válaszolni. Itt mértem le, hogy ura vagyok-é már a német nyelvnek. Gantenbein esperes úr megelégedése megnyugtatott. Igazi nagy élményem volt, amikor Birsthaller: Mea Culpa című regényének magyarra fordítására kért fel a kiadó. A regényt többször átolvastam.Csodálatos munka.Mivel úgy éreztem, hogy méltó egy nálamnál németül tökéletesebben tudó, igazi írói vénával rendelkező fordító magyar nyelvre ültetésére, a fordítást nem vállaltam el, a regényt s a kiadó felkérését ma is őrzöm. Abban az évben tartották Géniben a világ fiatal protestáns lelkészeinek ökumenikus összejövetelét. Adolf Keller javaslatára a magyarok képviseletét a Magyar Református Konvent reám bízta, így ismerkedett meg Genf városával és egyetemével. Büszkén állottam meg a Reformáció hőseinek emkékművénél; Bocski István szobránál, a hitéért kivégzett Servet Mihály engesztelésül felállított emlékművénél, imádkozhattam Kálvin János templomában, ülhettem papi székében, ábrándozhattam Rousseau kis szigetén, hallgathattam a Rhone folyó mesterséges vízesésének zuhogását, láthattam az Árve folyó szőke vizének belesimulását a Rhone folyó kék hullámaiba. Két év múlva tértem vissza Debrecenbe egy láda könyvvel, amikor a kollégium 400 éves jubileumát ünnepelte a magyar református egyház és a világ minden részéből meghívott vendég. Az ünnepség második napján lakásomra Svájcból ajánlott levelet hozott a posta. A feladó Adolf Keller volt. A levélben Keller írása mellett volt egy csekk, mely Strassburg bármely bankjában beváltható. Adolf Keller arról értesített, hogy a Svájcban végzett munkámat mérlegelve a Cenráll- stelle Curatorium a lehetőséget kíván adni Strassburg egyetemének látogatásával. Örömmel közöltem a hírt azzal a kislánnyal, aki hosszú külföldi tartózkodásom alatt hűségesen várta hazatértemet. Szempilláin könnycsepp csillogott. Hirtelen, alig észrevehetően törölte le, aztán mintha szégyenné érzelmeinek elárulását, biztatott, hogy utazzam Strassburgba, ő várni fogja visz- szatértemet. Még aznap megköszöntem Adolf Keller jóindulatát, a Centrálstelle irántam tanúsított elismerő gondoskodását. Megkértem, hogy a csekket adják oda arra érdemes másik ösztöndíjért pályázó diáknak. Engemet már eltéphetetlen szálak tartanak idehaza. így lettem méltatlan nagy eszményeimhez, az utat melyet Isten számomra kijelölt, nem jártam végig, de a tudományok szerete- téhez és azok műveléséhez a mai napig, és ha tovább élek, életem végéig mindvégig hűséges maradtam. Hadházy Lajos — Úgy vagyok ezzel, hogy a színpadon a mások gondolatait kell tolmácsolnom.De engem is sok minden foglalkoztat, rengeteg élményt kell feldolgoznom, amire a színpad nem nyújt lehetőséget. Új kifejezési lehetőségeket kellett keresnem. Az elhagyott otthoni táj és az itteni között óriási a kölönbség. Sikerült-e már közel kerülni a sza- bolcs-szatmár-beregi tájhoz? — Itt is vannak természetszerető barátaim, sokat járom a környéket, de az ország távolibb tájaira is eljutok. A hegyek és az erdők természetesen sokkal jobban vonzanak, mint az alföldi táj, de egyre inkább felfedezem ennek a szépségeit is. (n. i. a.) Vizek és vízpartok A folyó zöldesszürkén mászik el mellőlem. A kanyarban pusmogva összehajolnak felette a fák. Hangtalanul kígyó siklik lábaiknál, zödesszür- ke, fénylőhátú kígyó, gyomrában egészben lenyelt hideg halak. A vén fűzek gyomrában vadmacskák szunyókálnak. A fák törzsére szürke sávot mázolt az áradás; egyforma sáv jár minden öreg fának, maszat-moszattal, rászáradt hínárral a hónuk alján. A százhúsz éves fűz már nem hiú. A galériaerdőn túl Ahikát idéző fűtenger, szétszórva benne magányos fák. A távolban kék ponyvájukkal a Sátor-hegyek a Zemplén peremén, mint az indiántábor a prérin. Ülök egy kidőlt fatörzsön a Bodrog mellett. Megkörnyékez néha egy szúnyog, nem landol, csak felderít, de nem is megy el, csak kering a fejem körül. Egy hároméves selejtbakkal szeretnék találkozni. Idejár a vízhez. Eddig kétszer láttam, s mindkétszer előbb észrevett. Tavaly csak egyetlen helyes agancsszárat növesztett, az idén már kettőre futotta a ,, férfiasságából", igaz, a másik olyan satnya kis nyárs, mint egy felmeredő gyermekfütyi. Mégis veszélyesebb fegyver a szabályos hatos-bak agancsánál, megpiszkíthatja a terület legjobb bakjait. Gyilkosbak — így hívja a vadásznyelv, bár ez mégcsak olyan „kiskorú bűnöző”. Üzekedésig meg kéne lőni, ne örökítse rossz agancsnővesztö tulaidonságait. .,, A napot lassan elnyeli a föld perselye. A folyó felett egy gém evez, hegyes csőre hátracsapva, lába hosszan úszik utána. Olyan mint egy támadó vipera. Távolabb tőlem leereszkedik a vízre és jógaállásba meredve vár. Mellette egy csatorna hasít a mezőbe; és fut egészen a Tiszáig. Azon tűnődöm, mire szolgálhat ez az építmény. Öntözésre nem, hiszen szittyós fűtengeren át vezet. Akkor talán azért, hogy elvegyen az amúgy is kisebb vizű Bodrogból, és átömlessze a Tiszába, ahol majd elveszti saját nevét, halát, vízihulláját. Nem tudni, minek ez a mesterséges beavatkozás, hiszen nyolc kilométerrel arrébb magától beleömlik a nagyobb folyóba. Minden kényszer nélkül teszi ezt: öngyilkos elszántsággal, ahogy a kamikaze rohan a másik gépbe, megsemmisítve ezzel önmagát is. Ha lenne benne élniakarás, talán tenne még néhány kanyart a Zemplén alá, meg vissza a lapályra, csak kiélten és elfáradva halna bele a Tiszába. A Bodrog azonban nem konspirál, nem kér kegyelmet, csak menetel lassan lefelé, viszi a megsemmisülésre ítélt vízcseppek összebilincselt lábú sorát (halát, vízihulláját), hogy aztán Tokaj előtt elvegyüljék a nagy, a túlélő Tisza cseppjeivel, és többé ne lehessen tudni, melyik is volt a Bodrog vize. Földi László A pingálóasszony Napjainkban egyre nagyobb érdeklődéssel fordulunk, az eredendően tiszta, a gyermekien naiv dolgok felé, amit elsősorban a népi kultúrában fedezhetünk fel. Ennek az egészséges érdeklődésnek lehettünk tanúi a napokban Tiszaszalkán, ahol a Váci-nap keretében a helybeli iskola honismereti köre tárlatot rendezett a volt pártházban JáromcsákJános- né Molnár Mária pusztadobosi paraszti festő képeiből. A 13 kiállított, természetközeli képről időtlen játékösztön és csodás naivitás sugárzik. Ember, állat, növény, s a táj egyetlen érzelmi egységet alkotnak legsikerültebb képein. Kompozícióinak egysíkú rendjében pásztor, parasztlány, kaszáló férfi, kutya, juhok, tehenek, fák, és a háttérben lapuló dombok állnak együgyű teremtményekként egymás mellett. A paraszti naiv festőknél az élet és a mű elválaszthatatlan egységet alkot. Közöttük nem azok az érdekesek, akik tehetségük révén mesteri fokig jutottak el, hanem azok, mint Járomcsák Jánosné is, aki a fárasztó napi munka után az alkotó tevékenységben keresi a megnyugvást. Szabad estéket, hétvégeket szentel művészi ösztöneinek. Képein a falusi szokásokra, a hagyományokra és a falusi élet formáira emlékezik. Aggályok nélküli, spontán frissességgel alkot. Eredetiségével, odaadó őszinteségével, az álmai fantasztikumával örvendeztet meg bennünket. A rét szőnyegének zöld fénye, a magányos fák, az ég világló kékje, s néhol az árnyalatok sokfélesége gyönyörködtet kicsit és nagyot egyaránt. Őszintén hiszem, hogy a május végén megnyíló tisza- szalkai népművészeti tájházban a beregi fafaragók munkái mellett kedves színfoltot jelentenek ezek a képek. (f. sz.) 9 Szabó Csaba rajza: a nagykállói református műemlék templom.
