Kelet-Magyarország, 1990. április (50. évfolyam, 77-100. szám)
1990-04-21 / 93. szám
10 HÉTVÉGI MELLÉKLETE 1990. április 21. A KM vendége A marosvásárhelyi rendező Március 15-én Szatmárnémetiben a magyarellenes tüntetők letépték az Északi Színház plakátjait is, megrongálták a magyar tagozat vászon pannóit. Ezek az egy héttel ázelőtt bemutatott Sütő András drámát hirdették: Egy lócsiszár virágvasárnapja. Sokan ájltak, értetlenül az események előtt, hiszen korábban Szatmárnémetiben nem találkoztak hasonlóval. Másnap indult a társulat vendégszereplésre Vásárosna- ményba. Összeszorult torokkal, de reménykedve, feloldódást keresve. A közönség lassan gyülekezett. Erről beszélgettünk először a dráma rendezőjével, Kovács Leventével. — Remélem a kezdésre többen leszünk, mert nagyon fontos lenne most, hogy a közönség megnyugtassa a művészeket: van értelme az emberi szónak. — Kérem, mutassa be a társulatot! — Az Északi Színház egyike a hat erdélyi romániai magyar színháznak. Én nem itt dolgozom, hanem a Marosvásárhelyi Szín- művészti Intézet rendezőtanára vagyok. Vendégként állítottam színpadra ezt a darabot. Az Északi Színház 1953-ban Nagybányán alakult, később átköltözött Szatmárnémetibe. Egy teljes évfolyam jött a színházba, így a megállapodott társulatok (Kolozsvár, Maros- vásárhely, Nagyvárad) mellett az itt dolgozó fiatalok friss lendületet vittek az erdélyi színházi életbe. Ez végigkísérte a színpad eddigi munkáját. A társulat szimpatikussá, szeretetté vált, hiszen nemcsak a székhelyen tartanak előadást, hanem rengeteget tájolnak is. Merész kísérletező kedv, odaadó lelkes munka, ügyszeretet jellemzi őket. —Az Erdélyben működő társulatokra nemcsak a színházi kultúra terjesztésének feladata hárul, hanem ennél lényegesen több is. — A színházak és a közönség kapcsolata nagyon jó volt eddig, mert az elmúlt időszakban a templomon kívül a színház volt az a hely, ahol meg lehetett magyarul szólalni, s ahol a magyarság együtt lélegezhetett a szóval, azon keresztül szívta magába a kultúrát. Ezért a színházak látogatottsága igen magas volt, különösen a Székelyföldön, azokban a megyékben, ahová semmilyen külső információ nem jutott el. Ahol nem tudták fogni a Magyar Rádió vagy aTelevízió műsorát. A színházaknak rendkívül fontos szerepük volt a közösség, a nemzetiség megtartásában. Ji-jym !).-!,>• I — Mostanában megint riasztó hírek érkeznek Erdélyből. — Valóban, de nem szabad általánosítani. A román politikusoknak, a román kultúra képviselőinek a fellépése nem egységes. Van egy szűk csoport, amelyik nagyon hangos. Ezek olykor megfelelő választ kapnak azoktól, akik nagyon jól tudják, hogy csak európai típusú demokráciával tudunk kijutni ebből a kátyúból, amelybe a korábbi diktatúra lökte az országot. Bízom román barátainkban, azokban a szervezetekben, amelyeknek a dialógus megteremtése, fenntartása a céljuk. Nem számítok diadalmenetre, addig még sok keserűséget kell megélnünk. A Vatra megerősödése aggodalommal tölt el. — Önt szeretném bemutatni, de eddig csak a politikáról esett szó. bár, valószínűleg ez elkerülhetetlen. — Magyar irodalom szakon végeztem 1965-ben. Rendező szerettem volna lenni, de erre nem volt lehetőség. Az egyetemi tanulmányok alatt és után azért rendeztem is különböző amatőr csoportokban. Később a Marosvásárhelyi Színművészeti Intézet meghívott gyakornoknak, azóta ott dolgozom. Színházmesterséget tanítok, de rendezek is, elsősorban Vásárhelyen, Sepsiszentpyör- gyön és Szatmárnémetiben. Évente öt-hat előadást. Hónapokig távol voltam a családomtól, de nekem is az volt a legfőbb törekvésem, mint a hozzám hasonlóknak, hogy segítsem a színházakat a megmenekülésben. Rendkívül nagy volt a színészek és a rendezők elvándorlása, akik maradtak, rengeteget dolgoztak. Úgy néz ki, hogy ismét fellendülés előtt állnak színházaink. A forradalom után a magyar tagozatok autonóm társulatokká alakultak, a román kollégákkal való közös megegyezés alapján. —Mi volt az utolsó rendezése ? — Az Egy lócsiszár virágvasárnapja. Tavaly augusztusban kezdtük el a munkát,' de három hét után leállították a próbákat. Mindent eltettünk, mert bíztunk benne, hogy a bemutatóra előbb-utóbb sor kerül. — Miért éppen erre a Sütődarabra esett a választás? — 1989-ben az engedélyezett darabok listáján—valami félreértés miatt — ez is szerepelt. Pa- rászka Miklós, az Északi Színház igazgatója rögtön élt a lehetőséggel, én pedig elvállaltam a rendezést. Ez a darab a helyes emberi magatartást kutatja olyan történelmi szituációban, amikor választani kell a különböző cselekvési lehetőségek közül. Szerintem a dráma ma is éppen olyan aktuális, mint megírása idején. A naményi előadás az ötödik volt. Az első felvonás végére eltűnt a művészekből a szorongás. A befejezés után hosszú percekig tapsolt a közönség, mert talán megérezte: ebben a helyzetben mindenkinek nagy szüksége van erre az üzenetre. Nagy István Attila Film Felújítás Nem akarom visszasírni azokat az időket, amikor a kézivezérlés kiterjedt a kultúrára is, és elég volt egy politikai pályán mozgó idős hölgy indulatos til- tákozásá ahhoz, hogy Bergman Suttogások és sikolyodat évekre kiparancsolják a mozikból. De arra a műveltségmentő gyakorlatra is érdemes emlékeznünk ezekből az időkből, amely a felújítások több-kpygp sebb rendszerességgel alkalpß mázott gyakorlata révén az jfeou jabb nemzedék^ számára is lehetővé tette;1'bé^y megnézhessék azokat' a filmeket, amelyeket a bemutató idején nem láthattak. Minden művészetnek megvannak a klasszikusai, s a zene vagy az irodalom nagyjai ma már biztonsággal elérhetők folyamatosan, de korántsincs így ez a filmművészet csúcsteljesítményeivel. Pedig a videó segítségével a megőrzés technikailag biztosítható, és ez anyagi szempontból sem látszik megvalósíthatatlan igénynek. Felújításra ma a rengeteg forgalmazó közül egyedül a MOKÉP vállalkozik. Elővették Antonioni két filmjét: tavaly a Zabriskie Point-ot, s röviddel ezelőtt az olasz mester minden bizonnyal legjelentősebb alkotását, a Nagyítást. Gyanítom, hogy emögött nem (vagy nemcsak) kultúraápoló szándék húJelszavakat skandáltak Igen gyakran olvashattuk, hallhattuk az elmúlt hetekben az erdélyi jelentésekben. Eddig a skandál szót csak akkor használtuk, ha valaki a versmérték hangsúlyozásával mondott vagy olvasott fel verset. Gondoljunk csak arra, hogy Vörösmartynak a „Régi dicsőségünk, hol késel az éji homályban" sorát szinte nem is tudjuk skandálás nélkül, a hexameterek hangsúlyozása nélkül elmondani. Iskolai műszó volt eddig, használata meglehetősen kicsiny körre terjedt ki. A jelszavakat skandáltak kifejezésben azonban más a szó jelentése, hiszen a politikai jelszavak nagyobbára nem versben íródnak. Ezekben a jelentése az, hogy több száz ember ütemesen egyszerre kiabálja ezeket. A román nyelvben ugyanis megvan a latin eredetű skandál szónak a versmérték hangsúlyozásával mond vagy olvas verset jelentése, de kialakult az ütemesen kiabál jelentés is. Mihelyt azonban a skandál szót ebben a jelentésben használjuk, kilép az iskolából, s a politikai életnek is műszava lesz, a használata pedig széles körűvé válik. Ezért kár az, hogy a riporterek egyszerűen átvették a román szót, ahelyett hogy megkeresték volna a megfelelő magyar szót. A politikai nyelvben ezzel az idegen szavak száma ismét szaporodott. Ez esetben talán nem lustaság, a nyelvi közömbösség az idegen szó használatának az oka, inkább a hírek nagyon gyors közreadására való törekvés. S még egy dologról árulkodik a skandál szónak ütemesen kiabal jelentésben való használata. Egy- egy szó jelentésbővülése, vagyis a régi jelentés mellé új jelentésnek is a felvétele, megszokott módja nyelvünkben az új szavak alkotásának. Csakhogy az idegen szavak jelentésbővülésének az oka nem a fogalmak hasonlóságában van, hanem abban, hogy az idegen szavak jelentését egészen pontosan a legtöbbször nem ismerjük. Ezért is veszedelmes az idegen szavak terjedése. Ma választásokra készül az ország. Egy sereg párt képviselője szól a néphez, és hirdeti, hogy a nép nevében beszél. S ezekben a szövegekben a legitim, a konszenzus, az autonómia, az eufória, a pluralizmus, a restrikció, a monetáris, a totalitárius, a konfrontáció stb. idegen szók hangzanak el, mintha az emberek mindennapi szókincsének állandóan használt, megszokott tagjai lennének. így akarjuk megérteni egymást? A legelemibb feltétele egymás értésének az „egy nyelven” beszélés. Bachát László zódik meg az egykor egyeduralmi helyzetben dolgozó vállalat részéről,, haneíp az a kényszerhelyzet is, hogy korábban (még az ejüzletiesedett mozivilág kialakulása lelőtt) megvásárolt müvekét Trfíndenképp forgalmazni kell, mert nyereséget ugyan nem remékhetnek belőlük, de a veszteség (anyagi értelemben természetesen) csökkenthető a kevés számú ér- deklődő-jegyvásárló révén is. Érthető; hogy a Nagyítás a rriozivetítéssel egyidőben nem jelenik meg a videópiacon is. A vásárló ma még kevés, és a kölcsönzőkbe többnyire olyanok járnak, akiket a könnyed szórakozás iránti igény visz oda. De egyszer — ha műveltség- eszményünkről végképp le nem mondunk, vagy a technikai kultúra az egykori humán szemléletet teljesen ki nem szorítja meg kell majd valósítani, hogy legyenek olyan videókölcsönzők, (biztos állami támogatással a hátuk mögött), ahol kikérhető lesz Wajda és Fellini, Jancsó és Bunuel is. Egy-egy filmről jóval inkább atávlat, a múló idő ad érvényes minősítést, mint a kortárs kritika. Hány műről felejtkeztünk el, holott dicshimnuszok kísérték bemutatását? A Nagyítás nem tartozik ezek közé! 1967- es jelentkezésekor jelentőségét felismerő írások sorozata jelent meg, Cannes-ban elnyerte az Arany Pálmát, s nálunk is műsorra került már 1969- ben. Ha most, felújításakor valamitől félteni kell Antonioni munkáját, az a hamis reklám. Kétségkívül vannak e filmek olyan cselekményelemei, amelyekkel krimikben szoktunk találkozni. De nagy hiba lenne bármilyen formában is kapcsolatba hoznunk a bűnügyi műfajjal, mert ezzel olyan várakozást lehet kelteni, amit a Nagyítás nem tud kiszolgálni. E filmről rengeteg elemző cikk jelent meg, s ez felment most a részletekbe menő elemzés kötelezettsége alól. Itt csak arra nyílik tér, hogy felhívjuk a figyelmét főként azoknak, akik -korábban nem láthatták e filmet, melyek a legfontosabb gondolatkörei. Meg kell jegyeznünk előzetesen azt is, hogy — mint a kiemelkedő művek általában — rendkívül nyitott az értelmezés számára, s egy-egy összefüggése többfajta megközelítésre is lehetőséget kínál. A film elején egy festő mondja a fényképész-főhősnek alkotói módszerével kapcsolatosan: „Kezdetben az egész egy káosz. De aztán sikerül megkapaszkodnom valamiben, s ekkor — mint amikor a detektív rábukkan a nyomra—minden magától elrendeződik.” A rendező ezzel lényegében kulcsot ad saját munkájához is, s ebből kiindulva érthetjük meg, hogy a film címe nemcsak egy fotó- technikai művelet megjelölése, hanem jóval több annál: a dolgok megismerése és megismerhetősége, a megismerés módszerei és korlátái bonyolult összefüggésrendszerébe utalja a nézőt. Van-e esélyünk illúzió és valóság határmezsgyéjén haladni anélkül, hogy óvatlanul felcseréljük egyiket a másikkal vagy a másikért — kérdi a képek nyelvén Antonioni. A Nagyítás legtöbbet idézett része a befejező képsor tenisz- játék-jelenete. Ez összefügg a film másik fontos kérdésfelvetésével, azzal, hogy milyen mértékben veszítjük el illetve őrizzük meg kommunikációképességünket. Ebből a nézőpontból akár optimistának, akár pesszimistának ítélhetjük a fényképész részvételét a játékban. Mindkét vélekedés mellett felvonultatható logikus érvelés. A Nagyítás úgynevezett alapfilm! Ismerete nélkül nincs, nem lehet rendszeres filmműveltség. Hamar Péter Könyvespolcunk Mivégre hát az életünk? A határainkon túli irodalmak iránt érdeklődő olvasó számára nem ismeretlen az 1937-es születésű Gál Sándor, aki a hatvanas évek közepétől jelentkezik a csehszlovákiai magyar lírában és epikában. A romantikus színezetű élményköltészettől az egyetemes emberi gondok megéléséhez eljutó alkotó művészetében a kisebbségi léthelyzet szorongatottsága és a filozofikus gondolatiság egyaránt jelen van. Versesköteteiben [Arc nélküli szobrok (1964), Napéjegyenlőség (1966), Szabad vonulás (1969), Kőlapok (1973), Tisztább havakra (1976), Folyó (1978), Új Atlantisz (1982), Az Éden és a Golgota között (1984)/ és prózai munkáiban az írást küldetésnek tekintő.ember arca bontakozik ki. Új Könyve, az egyetlen idő lírájának legfontosabb témáit fejleszti tovább: a nemzetiségi sors, az idő és a halál hármasságában nyilatkozik meg a költői-emberi program. A három ciklusba (Belső terek. Amit keresünk, Egyetlen idő) sorolt hatvankilenc vers illúziótlan szembenézés a végső kérdésekkel. A Gál Sándor-i mű tömörsége, tárgyias metaforizáltsága számos kritikusát Nemes Nagy Ágnes, Pli- linszky, Rába György megoldásaira emlékezteti. Tény, hogy a Kőlapokló\ kezdve megnő Gálnak az objektivitás iránti igénye, s az egyetlen időben már a szenten- ciózus sűrítés lehetőségeit keresi. Verseinek szemlélete, képeinek intenzitása, ugyanakkor dísz- telensége, a mondandó reflexivitása „irgalmatlan pontos látomásokhoz” juttatja. Telített metaforái a pusztulás és öröklét határán, a „létezés peremén” egyensúlyozó tudat lírai pillanatfelvételei.A „kihűlt a lélek" bánatával viaskodó Gál az egyén útját az egyetemesbe tágítja. A lírai én a „lemészárolt történelem s a halott idő” (halott idő) metszéspontján állva ,, a mérhetetlent haj ki méri ki” gyötrő gondolatát szegzi szembe az elmúlással. Számára a költészet nem él- ménykidalolás: a vers „az anya- nyelvünnepe”, az „elsőteljesség: tehát csoda”—vallotta 1986-ban. Az egyetlen időben a nemzetiségi létezés lehetetlenségével dacoló lírikus nemzedési számvetése keserű összegzéssé súlyosul: „gonosz idő szakadt ránk/ jó erőink szétforgácsolódtak / a hiábavalóságok erdejében / menynyi terv szándék elhatározás / bomlott semmivé / kik úgy indultunk / hogy a mindenséget / újjá- szövegezzük / állunk a vénség küszöbén / magányunk előtt kopog / a megválaszolhatatlan" — hangzik a Tőzsér Árpádnak és Zsélyi Nagy Lajosnak címzett üzenet (Magányunk előtt). Gál Sándor példás egyszerűséggel mondja ki az elkötelezett sorsvállalást. A szobányi tér szabadságára kárhozatott lélek a kisebbség szorongásainak, elemi kínjainak megvallásával („nekünk még saját Don-kanyarunk sincsen”) a közösség szószólója lesz: „imádkozni s káromkodni csak némán merünk / nehogy az alvó bokrok felriadjanak" (egy nemlétezó emlékmű előtt). Pedig március sötétjében kellene „felkelni járni / megszületni újra / ó kicsi haza” s persze „hazatalálni / hazát találni / földet erdőt / tavak kettős békéjét / otthon len ni / legalább a kőben... ” (emlékmű). Ez a csillapíthatatlan vágy motiválja a kiüresedettséget panaszló verseket is: „amit Keresünk haza otthon nép nyelv ' ész szetartó kötelék / ott hever az árokmélyen / nincs is hetedik napunk” (amit keresünk). A kötet hosszabb költeményeiben (szüret, ötvenkettő virágzása, az emlékmű, visszatérés) a személyiség élményei egyszeri konkrétságukból gyakran emelkednek egyetemes összefüggések megsejtéséhez. S miközben a töprengő lélek a „mivégre hát az életünk” kérdésével küzd, morális feladatvállalásának példaértékű gesztusát kínálja: „ha volna hova akkor se mennék el / innen nincs lehetőség más csak az / ittmara- dás.../éntudom hogy/már jogom van a halálra...’’(tíz emberöltő foglya). Elevenbe vágó gondokról beszélő könyv az egyetlen idő. A „minden élet / az én életem / és minden halál / az én halálom immár” etikáját hirdető Gál Sándor - a csehszlovákiai magyarság korérzését fejezi ki a központozást elhagyó, a címeket is kisbetűvel író költeményeiben. Kötete napról napra időszerűbb... Karádi Zsolt II Kelet „ A Magyarország
