Kelet-Magyarország, 1990. március (50. évfolyam, 51-76. szám)
1990-03-03 / 53. szám
A forradalom utáni Szat- máron járva hívták fel figyelmemet: a városban kezdte működését Prielle (ejtsd: Prill) Kornélia, a Nemzeti Színház első örökös tagja aki, a történelmi Szatmár vármegye szomszédságában, Márama- rosszigeten született 1826. június 1-jén. (Az anyakönyvbe az Antónia nevet jegyezték be, Kornélia a bérmaneve, melyet művészi névként használt, de mindig „Comélia” aláírással.) Mint műkedvelő, tizenötéves korában lépett fel Szatmáron Tóth István társulatánál. Ekkor tájt Szatmáron a színészek és műkedvelők felváltva a Fehér ház nevű szála és a Csizmadia szín nagytermeit, a Jeney György főbíró-féle csűrt, nyáron a Kotró-kertet használták. Ebben a kertben lépett fel először Prielle Kornélia 1841. június 10-én, Hell Két gályarab című romantikus drámájában egy tizenegyéves fiú szerepében. Tóth társulat három hónap múlva megbukott, innen Kilényi Dávid társulatához került, hogy megkezdődjön szédületes karrierje. A pesti Nemzeti Színházban 1844. december 17-én lépett fel először, ezután vidékre ment. 1946. november 19-én Debrecenben esett meg romantikus találkozása Petőfivel, melynek majdnem házasság lett a vége. (Sokan — tévesen — ezt a dátumot jelölik meg a megismerkedés időpontjának, holott maga a művésznő írta meg 1879-ben a Koszorú ban , hogy Egressy Gábor, Kerepesi úti lakásán már 1845-ben megismertette őt Petőfivel...) Van egy általában nem nagyon ismert Szatmár megyei vonatkozása is: a 40 éves művészijubileumi ünnepségek vidéken, szülővárosában kezdődtek. 1881. augusztus 14-én Szatmárról Nagykárolyba érkezett. Itt K. Papp Miklósáé, Szabó Pepi társaságában és Kovács József ügyvéd • vendégszerető rokoni házánál Volt vendégségben. Népszerűségét igazolandó, tisztelői meglátogatták, sőt a fiatalok „éjizenével is kifejezést adtak a művésznő iránti hódolatnak.” Innen tért vissza Szatmárra, ahol 23-án jótékony célú műkedvelő előadás keretében Sardou Utolsó levél c. darabjában lépett fel. Itt jegyezte meg tréfásan, hogy a színi pályán vándoréletében itt mint kezdő „koplalt” legtöbbet. Az emlékezetes szatmári előadáson a közönség nagy ovációval fogadta a visz- szatérő művésznőt. Természetesen szűnni nem akaró tapsvihart aratott és mindjárt hét díszes csokrot is kapott. A jubileumi rész az első felvonás után következett. A város műkedvelői a régi gárdából, fekete ünnepi díszben jelentek meg a színpadon, ahol a műkedvelő társaság nevében Unger Gusztáv köszöntötte a művésztnőt, beszéde végén átadta a társaság ajándékát, egy nemzeti színű szalagos díszes babérkoszorút, a város közönségének ajándékaként egy szép ezüst serleget tálcával, melynek párját 1876- ban a itt időző Jókai Mór kapta. A serlegre ez volt bevésve: „Prielle Cornéliának, Szatmár város közönsége 1881.” A meghatott művésznő ezekkel a szavakkal köszönte meg a figyelmet: „Tisztelt Urak! Önöknek köszönöm, hogy életemnek ez ünnepélyes évében e városban, mint sok helyen, mint hála Istennek mindenütt, oly rokonszenvvel fogadtak. Köszönöm e város tisztelt közönségének a szíves fogadtatást, annál is inkább, mert e város volt az: honnan indultam azon hosszú útra, melyről nem hittem, hogy idáig érjen.” Az előadás után a Társaskör nyári helyiségében ünnepeltek tovább, ahol Nagy Elek a műkedvelők nevében felköszön- tötte. Csak egy rövid órát töltött közöttük, de Bunkó Vince cigánybandájának muzsikájára a jelenlévők szomorú szívvel vették tudomásul, hogy kivilágosodott.. Nem érdektelen megemlékezni arról is, hogy az ötvenedik évfordulót is Szatmáron ünnepelte 1891. június 10-én. A jubiláns előadás a Nagymama volt, mely darabot Csiky Gergely a jubiláns részére írt. Nyéki Károly Szombati Galéria Deák Mór: VÉTEK testvéred vagyok vagy mostohafiad gerincem s vállam keresztjén élek túl sokan vannak a rómaiak de nem bocsátom meg magamnak a vétket hogy én már nem tudok mindenkit szeretni s bár így sem könnyebb mint amíg még szerettem akár testvérem vagy akár mostohám meg fogok halni mert hiszem ember lettem A Szabolcs táncegyüttes kesergője Előbb a „KSZDSZ”, madj a „Volán” is kikopott a Szabolcs táncegyüttes nevéből. Végül — a kényszerű önállósodás legutóbbi, ám nem feltétlenül utolsó állomásaként — egyesület lett az együttes. Történt mindez egy év leforgása alatt, 1989-ben, amely esztendő máskülönben sikeresnek volt mondható. Elszánt Románia (H. Németh Katalin rajza) Az együttes negyedszáza^ dós jubileumát köszöntő, nagyszabású műsort mintegy kétezren nézték meg a nyíregyházi szabadidő csarnokban. Az általában évi egy alkalom helyett ezúttal négyszer is járták külföldön (Ungváron, Csapon, Rzeszowban, lserlohnban és Svédországban). „Pedig a buksza nem volt vastag, és egyre apadt” — mondja Dala- nics György, az egyesület intézőbizottságának elnöke, a korábbi művészeti vezető, akivel sorra vesszük az eseményeket. Mindjárt az éve elején kidőlt a fenntartók sorából a KSZDSZ, azaz a Közlekedési és Szállítási Dolgozók Szakszervezete, amely szorongatott anyagi helyzetében már nem tudott 200 ezer forintot az együttes támogatására szánni. Aztán a Volán is úgy ítélte meg; a jövőben egyetlen fillért sem nélkülözhet a vállalat — ennek következtében 1990. január 1- jével a táncegyüttes évi 250— 300 ezer forinttal lett szegényebb. A Móricz Zsigmond Művelődési Ház — egyelőre, kínkeservesen — kitart; ebből a 300 ezer forintból fizetik az irodaházban lévő próbaterem bérleti díját. Az egyetlen igazán fix pont a városi tanács költségvetéséből juttatott évi 200 ezer forint; ez az összeg azonban csak körülbelül a harmada annak, ami az együttes fennmaradásához, a működéséhez feltétlenül szükséges. A körülményeket, a kilátásokat mérlegelve végül arra a következtetésre jutottak, hogy a jövőben leginkább magukra számíthatnak. Tehát ha el akarják kerülni sok más, eddig szintén a szakszervezet által támogatott együttes szomorú sorsát, akkor önfenntartóknak kell lenniük. Ezért döntöttek úgy, hogy 1990. január 1 -jétől önálló jogi személyként, a cégbíróságon bejegyzett kulturális egyesületként működik a Szabolcs néptáncegyüttes. Az egyesületet az alapítótagokból választott, 13 tagú intézőbizottság irányítja. Jelenleg 110 tagjuk van, de ha — mint tervezik — forintot az egyesületnek, akkor 1 millió 700 ezer forint kerülhetne az alapítvány számlájára. Ennek kamata (mert csak kamatot használnák fel) 1991-ben már 340 ezer forint, tehát ebből és a tagdíjakból fenntarthatnák a táncegyüttest... Dehát a szakszervezetektől és az ipari szövetkezetektől eddig csak 70 ezer forintnyi támogatást kaptak az alapítványhoz. Bíznak benne, hogy ez az összeg még gyarapodni fog; a megyei tanács is ígért 200 ezer forintot. Az Jelen, múlt, jövő — a felvételek az együttes tavalyi, jubileumi műsorán készültek sikerül megnyerniük a régi táncosokat is, akkor akár 250- re növekedhet a létszám. Számításaik szerint a tagdíjakból évente összejönne 120—150 ezer forint, ami bizony még kevés, hiszen egy pár csizma ötezer forint — tessék csak utánagondolni, mibe kerül, ha a negyventagú nagyegyüttes ne adj’ isten szétrúgja a lábravaló... (S az ifjúsági együttesben, valamint a gyermekcsoportokban táncolnak még vagy másfélszázan!) Sokat várnak a Magyar Hitelbanknál létesített alapítványuktól. Van egy „tízezerforintos” ötletük: ha a megyében lévő 170 ezer szakszervezeti tag egyetlen alkalommal átengedne tagdíjából tíz egyesület tagjai maguk is kerestek egy kis pénzt — 13 körzetben elvállalták a kopogtatócédulák kézbesítését, ami 50 ezer forintot hozott a konyhára. Egyébként pedig nem kívánják ingyen a segítséget: az együttes szerepléssel viszonozza a támogatást. Tehát semmiképpen sem adják fel, sőt, az idén az arany minősítést is szeretnék megvédeni — ha lesz hol. Mert az amatőr művészeti együttesek végveszélybe kerültek. Pedig, mint a példa mutatja, olykor csupán két gömb fagylalt árát kell rászánnunk, hogy életben maradjon mondjuk egy néptánccsoport. Gönczi Mária szatmári emléke Petőfivel is kacérkodott Prielle Kornélia A buksza apad, a csizma rongyolódik || Kolet1990. március 3. ImmraiMincrän , 9 ^———— a nrdyjann aiay hétvégi melléklete ———
