Kelet-Magyarország, 1990. március (50. évfolyam, 51-76. szám)
1990-03-03 / 53. szám
aKM vendége Jukka A lattunk Helsinki éjszakai fényei, akárcsak egy feldíszített fenyőfa volna. A gép simán landol, s a kijáratnál ott áll Jukka. Aki egyszer már találkozott vele, ezer ember közül is nyomban felismeri: tüskés bajusza alól barátságos mosoly árad, a vállára vetett bőrtáska éppúgy jellemzi, mint ujjai között az elmaradhatatlan cigaretta. A legtisztább magyarsággal üdvözli az érkezőt, s míg várunk a repülőtér előtti peronon a taxira, hogy szálláshelyünkre vigyen, a világ legtermészetesebb módján kérdezi a Nyíregyházáról érkezett vendégtől: Megvan még aTitel utca? — A csodálkozásra aztán azzal egészíti ki: — Igen, a Titel utcán, a cigánysor, amit a legjobb tudása szerint lebontanak, mert bővül az örökösföldi lakótelep. Tudniillik Jukka úgy ismeri Nyíregyházát, mint a tenyerét, ittjártakor gyakorta barangolta be a mellékutcákat, a sikátorokat, ismerkedett a Bujtos, a Sóstó szépségeivel. De hát ki is valójában Ranta Jukka? Titulusa szerint tolmács (lektor) Kajaaniban, Nyíregyháza testvérvárosában. Amióta létrejött a két település közötti kapcsolat, szinte kivétel nélkül mindig ő áll a repülőtér kijáratánál, hogy várja, aztán kalauzolja a messziről érkezett vendéget, tegye kellemessé az ott töltött órákat, napokat. így futottunk össze mi is vele, mielőtt a Kainuum Sanomat (Kajaani Üzenet) című lap vendégeként a testvérvárosba érkeztünk. (Volt már korábban egy találkozásunk, hiszen Jukka is résztvevője volt annak a finn vacsoraestnek, amelyet korábban Nyíregyházán rendeztek, ő akkor viszont a finn vendégeket segítette magyar nyelvtudásával.) így aztán nem túlzás azt állítani, hogy Jukka valóságos élő kapocs Kajaani és Nyíregyháza között, s mára már számtalan ismerőse, jó barátja gondol rá szeretettel a Nyírség központjában is. Oulu megye Muhos kis településén született, apja szabómester volt (sajnos már 1955-ben meghalt, amikor Jukka mindössze 7 éves volt, s az öt gyerek közül a negyedik a sorban). Mint a legtöbb gyerek a világban, ő is úgy indult; szülőhelyén járta ki az általános és középiskolát, majd az oului egyetem filozófia tanszékére nyert felvételt, s aztán egy kis kanyarral végül a matematika—fizika—pedagógia szakon diplomázott, s lett tanárember. Később még a kémiát is hozzávette, s ilyen konvertálható „ajánlólevéllel” került az egyetem után Kajaaniba, középiskolai tanárnak. Rajongásig szerette a katedrát, a szakmáját, s a diáksereg hasonló szeretettel vette körül, mert már akkor megmutatkozott egyik nagy erénye, a gyors kapcsolatteremtés, a közvetlenség. Órák jöttek, órák mentek, dolgozatot íratott és javított, aztán 1969-ben megnősült, családot alapított. — Véletlenül váltam világjáróvá — mondja emlékei között kutatva — miközben felidézi, hogy egy pedagógus szakszervezeti csoport 1977-ben turistaútra indult Magyar- országra, hogy megismerkedjenek a fővárossal, Szentendrével, Esztergommal. „Addig egy árva szót sem tudtam magyarul, elvegyültem a csoportban, hallgattam a tolmácsot, gyönyörködtem Budapest szépségeiben, a lenyűgöző Dunakanyarban, és rabul ejtett minden, amit láttam, tapasztaltam." Akkor figyelt fel arra is, hogy milyen különleges, furcsa nyelv a magyar, tetszett a szavak hangulata, s itt-ott felfedezte a hasonlóságot a finnel. Hazámenet nyomban vett egy finn—magyar szótárt, s mivel jó nyelvérzéke van, (most 3 nyelven beszél) szinte napról napra többet tudott „gagyogni”. Aztán jött az ismert mód; levelezni kezdett magyarországi partnerekkel, eközben csiszolta, gazdagította szókincsét. — Lássuk, mi újság Nyíregyházán! — Kajaaniban 1978-ban alakult meg a Finn—Magyar Baráti Társaság, s mi sem természetesebb, hogy én is beléptem tagnak. Ez egy igen lelkes kis közösség volt már akkor, ahol sokan felidézték magyarországi látogatásuk emlékeit, *s* egyre többet tudtam meg a Kárpát-medencéről — mondja. Majd azt is elárulja, hogy a magyar nyelv tudása tökéletesítésében az jelentett fordulópontot, amikor Kajaaniba költözött Magyarországról egy zenetanár, s ott kezdett dolgozni a zeneiskolában. A zenész adta neki a magyar könyveket, ő pedig a zenésznek a finn irodalmat. Aztán nagyon sokszor és hosszan csevegtek magyarul, miközben számos magyar újságot is kiolvasott a fejléctől az impresszumig. — Hajói emlékszem, 1981-ben kezdeményezte a testvérvárosi kapcsolatot Kajaani és Nyíregyháza, miután itt if^fett is egyre üresebb «ék -MSki feisuC ság. Ahogy mondani Szokták: kéznél voltam, mint tolmács, amikor az első küldöttség bemutatkozó látogatásra indult Nyíregyházára. Akkor ismertem meg a város, a megye vezetőit, akik közvetlenek voltak, s majd a látogatás viszonzásakor már én voltam az ő tolmácsuk, idegen- vezetőjük itt finn földön. Jukka, a tanár ezt követően több turistacsoportot szervezett nyíregyházi látogatásra, a szakmai küldöttségek útrakeltekor szinte mindig jelen volt. Aztán azt követően, hogy 1978-ban feleségével (aki szintén pedagógus) mSc jáit Nyitógyházán. öt évvel ezelőtt kocsiba „rakta” két lányát is, s lekerekeztek Északról Délre, s meg sem álltak Nyíregyházáig, ahol a Korányi út mentén barátok (köztük orvos házaspár) várták szállással, terített asztallal, jó szóval. Várta Németh János is, a Korona mesterszakácsa, akit ő is vendégül látott feleségével Kajaaniban, az ott rendezett magyar gasztronómiai napok alkalmából. Tavaly háromszor fordult meg Nyíregyházán, év végén egy amolyan félhivatalos üzleti tárgyalás körül bábáskodott; az egyik szállodalánc dúsgazdag tulajdonosa kérte meg, hogy segítsen kapcsolatot teremteni a nyíregyházi vendéglátás szakembereivel, hátha „összejönne valami üzlet”. A tárgyalások ígéretesek voltak, remélhetően beérik a gyümölcse is. — Az évek során persze tágul a kapcsolatom a magyarokkal, hiszen Kajaaniban, sőt Helsinkiben is többször megkértek, hogy kulturális programok, együttesek cserefellépését segítsem. Ennek nyomán szinte havonként „előfordulok” Budapesten, s a magyar könnyűzenei élet csaknem valamennyi ismert kiválóságát jó barátomnak tudhatom, akiknek sikeres turnékat tudtam már szervezni Finnországban. Egy ideig a katedra mellől nehezen tudott elszakadni az ilyen közéleti programokra, mígnem Kajaani 750 diplomás embere szakszervezeti főbizalminak megválasztotta. Ez azzal jár, hogy kevesebb órát kell adnia az iskolában, így marad ideje a finn—magyar barátság ápolására. Tudniillik, időközben őt választották meg a Finn—Magyar Baráti Társaság kajaani elnökévé, s tagja az országos vezetőségnek is. Finnországi találkozásunk óta egyre gyakrabban csörren meg a "telefon a szerkesztéísfégben, s a vonal túlsó végén lágy hangon hallani: „Szervusz, itt Jukka. Hogy vagy? Mi újság Nyíregyházán? Szeretik-e a finn szaunát, amit tavaly vittünk ajándékba? Olyan szépek még a lányok? Csókoltatom őket.” Legutóbb azért hívott, hogy ha minden jól megy, március elején egy szakmai küldöttség tagjaként újból Nyíregyházára érkezik, s akkor majd „jól kidumáljuk magunkat”. Gyere Jukka, szeretettel várunk. Angyal Sándor Könyvespolcunk Film Látványos zűrzavar Szeretném érteni Monory M. András új filmjét, a szemlén bemutatott és most a mozikba került Meteot, szeretnék lélekben köze- lebb kerülni hozzá, de nem sikerül. Vannak filmek, amelyek egyértelműen rosszak, hiba volt megnézni őket, de ez nem sorolható ebbe a kategóriába. Rossz persze ez is, de megmarad utána a nézőben a nyugtalanságnak valami különös fajtája, s a látványvilág nem hullik ki pillanatok alatt az emlékezetből, mint a másik esetében. Az embernek az az érzése támad, hogy ebben az alapa- nyagban benne lehetett a komolyabb teljesítmény esélye, de a lehetőség valahol kicsúszott az alkotók kezéből. Túl sok maradt a talány, s annyira kevés a támpont, hogy a szándék ellenére sem teremtődhe- tett meg a jótékony kontaktus a rendező és a néző között. NÉZZÜNK NÉHÁNYAT A TALÁNYOK KÖZÜL! Itt van mindjárt a rendező neve. Hajói számolom, ez a 11. filmje, de az előzőeket Mész András néven jegyezte. (Ha valaki csodálkoznék a magas számon, s úgy találná, mégsem láthatta alkotásait, vegye számításba a magyar filmforgalmazás rejtelmeit! Igaz egyébként, hogy a korábbi munkák vagy a főiskolán, vagy a Balázs Béla Stúdióban készültek, s közülük igazi visszhangot legfeljebb a fiatalkori bűnözők börtönvilágát drámai erővel feltáró Bebukottak kapott, pedig ez is csak a klubhálózatban volt elérhető.) Egy további rejtély a cím! A körülmények rászoktatnak a gyanakvásra, de hát az Idegen szavak szótára sem segít. Ott mindössze ennyi áll a szó után: „szóösszetételek előtagjaként a vele összetett fogalomnak az időjárással, a légköri jelenségekkel való kapcsolatát jelenti.” Itt utótag nincs, van viszont egy J-'etHÍ'x skének becézett fickó, akinek kedvenc tartózkodási helye a fürdőkád (újabb talány!), a munkahelye pedig a meteorológiai intézet. Megkísérelhető jelképes értelműnek felfogni a Meteot, de ennek révén sincs sok remény mélyebb értelmet felfedezni benne. TANÁCSTALANNÁ VÁLVA SEGÍTSÉGÜL fordulhatunk ahhoz a sillabuszhoz, amit a szemlén osztogattak, de bölcsebbek nem leszünk tőle. Ilyesmit olvashatunk benne: „Az utolsó napon és az utolsó éjszakán [mihez képest utolsó?] követjük a három szövetséges [Felhőt afj>Bf4rívül Berlioz, akit itt örök- .myzgp életművésznek neveznek, és Verő, aki ugyanitt az üzemek hallgatag vagányának neveztetik] szétváló, szeszélyes fordulatokkal tarkított [ez igaz!] útját a valószínűleg [mit szóljunk mi, ha még az alkotók se biztosak benne] végnapjait élő város [ugyan melyik város?] feketepiacán, földalatti alagútrendszerében, klubjaiban.” Alapjaiban zavar, ha a jelképesnek vagy átvitt értelműnek szánt helyszínben ráismerek egy konkrét helyszínre, mint e filmben a budapesti nagy vásárcsarnokra, amely már jó néhány magyar film számára forgatási helyszínt biztosított korábban is. Az épület meglehetősen közismert, s nem tudom, hogy rá- vagy el kell tőle vonatkoztatnom a többi látványelemet. NEM ÉRTEM AZT SEM, szándékosan artikulálnak a színészek olyan kiábrándítóan, vagy mert a beszédtechnikájuk nem megfelelő. (Eperjes Károlynál, aki egyébként kiváló színész, nem először tűnik fel ez a hiba.) A dialógus ugyanazt a lepusztultságot mutatja, mint amit a tárgyi környezet tükröz. Megkísérlem megérteni a film gondolati lényegét, de csak annyit tudok kihámozni belőle, hogy miközben a technika fejlődése egyre bonyolultabb és precízebb eszközöket kínál a világban való tájékozódásra, a világ dolgai és összefüggései egyre értelmetlenebbé és értel- mezhetetlenebbé válnak, a körülmények kezelhetetlenek az ember számára. A zűrzavart azonban — úgy vélem legalábbis — aligha lehet magával a zűrzavarral ábrázolni, mert akkor egyetlen kritérium sem marad az eszközök megítélésére, értékelésére: valamennyi elfogadható avagy mind tagadható tetszés szerint. Valószínűleg erre mondhatta a szemle zsűrijében David Robinson angol kritikus, hogy „a fókusz nélküli aggodalom” jellemzi a fiatal magyar alkotók műveit. Ami az alapgondolatot — ha egyáltalán jól értettem — leginkább hordozni tudja, az a már-már külön életet élő zene, amely a fiatalok fülének megszokott harsány- sággal szólal meg (zeneszerző: Másik János és Szemző Tibor) és a képsorok felpörgő ritmusa, különleges látványvilág (operatőr: Szabó Gábor). Mindez nem mentheti a gondolati laposságot, azt, hogy a Meteo néhány nálunk is jól ismert film (Brasil, Anglia alkonya, Solaris) reminiszcenciája. Hamar Péter Magyarosan Kinek hány felesége van? Az Akadémia Nyelvművelő Szakosztálya 1931-ben határozatot hozott arról, hogy *1932 januárjától folyóiratot indít Magyarosan címmel. A két világháború közötti nyelvművelést ezért a Magyarosan mozgalmának szokás nevezni. „Akarjuk nyelvünk védelmét, az idegenszerűségek visszaszorítását, a fattyúhajtások irtását, a nyelvnek sajátos jellege szerinti fejlesztését, a szó- és szóláskincs gyarapodásának magyarosságát, a szép magyar szó tiszteletének terjesztését, a beszéd- és írásmód ízléses tisztaságát.” A beköszöntő sorok, célkitűzések úgy vélem napjainkban is aktuálisak. Az 1949-ig életképes folyóirat szerkesztői voltak NagyJ. Béla, Zsirai Miklós, Putnoki Imre és Kovalovszky Miklós. Csak érthetően, világosan, szabatosan. Magyarosan. Az 58 éve indult nyelvművelő lap tiszteletére és emlékének megőrzésével is szólhatunk ma nyelvünkről. Mozgó tűz vagyok, barátaim V isszavonul a szépirodalomba, teljesen lemond a politikáról? Nemrég nyilatkozta e kérdés kapcsán Csoóri Sándor: „Semmi okom rá. De talán jobb lélekkel tudok majd igazodni az Illyés-i gondolathoz. Hogyan is mondja ő? Valahogy úgy, hogy nálunk az írónak sajnos, politizálni kell. De az a szerencsés, ha a legjobb műveivel politizál”. Minden valószínűség szerint Illyés Gyula első számú örököse. Nem vágyik vezérszerepre, csak személyes jelenlétre, ha sorskérdésekről, hazáról, magyarságról, anyanyelvről, a holnap embere formálásának elősegítéséről van szó. A tétlenség, a csend elviselhetetlen számára. Különösen azok csendje, akiknek háborogni és cselekedni kellene. Használni akarja a politika alkalmas eszközeit az erkölcsi kötések erősítésére az összeköttetések erkölcstelensége ellen. A könyvhéten a várakozók hosszú sora előtt „A világ emlékművei” verseskötetét dedikálta a Vörösmarty téren. Akik már elolvasták, igazolhatnak: kell a jó verseskönyv, nagy szükség van a lírára. Gondolom, elég sokan ismerik versgyűjteményeit, esszéköteteit, prózai munkáit, filmforgatókönyveit, tanulmányait a népdalokról és balladákról. Legújabb kötetével megerősíti korábbi vallomását: „vers az, amit prózában nem lehet elmondani". „Magam sem értem: sokszor ott álltam én, ahova már csak egy madár mert volna leszállói gyanútlanul”. Bevallja egyes szám első személyben, rokonszenvesen, fogvatartó múltját, küzdelmeinkben jelenlévő személyiségét. Ott állt, olyan közügyek mellé szegődött, olyan változásokért emelt szót, ragadott tollat évtizedeken át, amelyek számára s mindannyiunknak nagyon fontosak. Napjaink történései igazolják a költőt, szavai és tettei harmonizálnak, ezért gondolatainak mély személyes fedezete van. „Jó volt nekem a jó és jó a rossz is: fájdalmaimmal is az élet folytatta magát. Halottaim, ha kellett, naponta újrahaltak, csakhogy összébbszoruljanak szívem körül a fák”. Ha nehéz volt a küzdelem és keserves volt a sors, reménytelenné akkor sem válhat a költő, az ember, a közösség. Talpon kell maradni s jobb világot teremteni magunknak. A nyugtalan elme fájdalmait, keserűségeit művében végig váltogatják a megfontolt, szelíd, meleg szavak egy otthonosabb világért. Ä természet változásai, szépségei, erői szintén pótolhatatlan jelentőségűek a versek képei között. Sokan úgy vélik, hogy a közügyekben aktívan résztvevő, és a költő Csoóri Sándort nem lehet elválasztani egymástól. A bevezető idézetben sem erről beszél. Valóban, a versekben jelen vannak a közügyek, a társadalompolitikai gondolatok, de az egész kötet azt bizonyítja, hogy az irodalom és a politika törvényei másképp működnek. A költő utólag sem bánja, hogy nem zárkózott a művészet templomába, ezáltal az élet megítélése és megfogalmazása vált számára elérhetőbbé. Úgy ítéli meg, ha megtisztul és önállóbb lesz a politika, az irodalom is önállóbb, szabadabb lehet. A költő vállalja az alanyiságot s arra biztatja embertársait, hogy váljanak gondolkodó, saját e- szükben bízó, arra támaszkodó nagykorú emberekké. Címadó versében így fogalmaz: „De én már régóta megfoghatatlan mozgó tűz vagyok, barátaim, mozgó akarat, függetlenedő remény s jóváhagy ásom nélkül engem nem lehet többé föláldozni”. Mindvégig a személyiség, a felnőtt állampolgár, az erkölcsi, esztétikai érték, a népi ihletésű realizmus, az ősinek és korszerűnek ötvözésével nyelvünk féltése és ápolása, a nehezen érkező jövendő, a világ újra és jobbra formálásáért vívott küzdelme csendül ki a kötet verseiből. Különösen elgondolkodtató, vala- mennyünket érintő kérdéseket, igaz és rokonszenves gondolatokat fogalmaznak meg a következő versek: „Az elmulasztott utak (Sütő Andrásnak)”, „Mint tékozló fiúval”, „Álom-jelenet”, „Szeretnék hazamenni”, „Átengedem magam”, „Napról napra...” Mindazoknak jó szívvel ajánlom a kötet elolvasását, akik szeretik a lírát. (Csoóri Sándor: A világ emlékművei. Magvető, 1989.) Fazekas Tibor Ez alkalommal például arról, hogy helyes-e a sajtóban nemrég megjelent következő, pikáns, leleplező mondat: „Titkolni igyekeztek azt a sportban valóban képtelen helyzetet, hogy előzetes ígéretnek megfelelően a játékosok feleségei kimentek a döntő mérkőzés előtti napon Bembe, s július 3-án (szombaton) estétől július 4-én reggelig együtt lehettek törvényes férjeikkelTermészetesen nem az „erőnléti csőszködés” hanem inkább a „nyelvcsőszködés” a mi dolgunk. Tehát kinek hány felesége és hány férje van? Mielőtt erre válaszolnánk, említsük meg, hogy a Magyarosan folyóirat 1934. évi március—áprilisi száma is foglalkozik ezzel a problémával, pontosabban Csűrj Bálim „Feleségeikkel. feleségükkel vagy feleségestül” című írásában. O azt mondja, hogy ha a birtokos több (esetünkben a feleségek), s mindegyik birtokosnak van egy-egy birtoka (esetünkben egy-egy férj), használjuk a -stul, -stül ragot. Azonban ez a megoldás számunkra nem jó. Egyrészt ez a rag, már mondhatjuk, egy kissé elavult, régies, különlegesen hangzana egy publicisztikai írásban, másrészt a mai mondatunk így nem lenne értelmes, (... együtt lehettek törvényes férjestül.) Nézzük tehát végre az igazi megoldást! Mindenekelőtt le kell szögezni azt a nyelvhelyességi szabályt, miszerint ha azt akarjuk kifejezni, hogy több birtokoshoz egy-egy birtok tartozik, akkor ne tegyük ki az -i többesjelet! Tehát mondatunk második fele helyesen a következő: „...együtt lehettek törvényes férjükkel." Mondatunk első fele szabályunk szerint a következő lenne: ....előzetes ígéreteknek megfelelően a játékosok felesége kiment...” Ebben az esetben valóban érthetnénk úgy, hogy a játékosoknak egy közös felesége van. Ezt is elkerülve a legjobb megoldás tehát a következő: .... minden játkékos felesége kiutazott...” Feltételezem, hogy az újságíró esetében csak egy nyelvi bakiról van szó, s nem kívánta még azt is ráfogni a játékosokra, hogy illegális mohamedánok. Akkor lehetnének a játékosoknak feleségei — mindegyiknek külön-kü- lön több is. S még egy gondolatot. Vajon miért csak abban a mondatban tűnik fel inkább ez a probléma, ahol férjről, feleségről van szó? Miért nem szokatlan annyira például a következő esetben: a játékosok táskája / a játékosok táskái elvesztek. Természetesen azért, mert táskája mindenkinek lehet egy vagy több. Mindegy. De férje vagy felesége nálunk eleddig mindenkinek csak egy lehet. Minya Károly ío immmm . . 1990. március 3 ^■ A 50 ^ HÉTVÉGI MELLÉKLETE ^——— y Kelet
