Kelet-Magyarország, 1990. március (50. évfolyam, 51-76. szám)

1990-03-24 / 70. szám

í- l'&S ■ v

111 - *•' ■ .4 i l|yi%4 M ffr ** iL^C ü

Ratkó József „Fegyvertelenül” c. II. kötetének borítóján a következőket olvashatjuk: „Versei mögött egy szokatlanul küzdelmes élet, a munkássors mélységeibe, az apátlan-anyátlan hányódásba ágyazott gyermekkor sötétje feszül... Az alapszövet tragikusan fekete, ebből fénylik ki a szinte heroikusán vállalt emberség, a tisztesség, szépség és felelősség."

A komor alaphang kétségtelenül több tényező eredője, létrejöttében feltétlenül szerepet játszanak:

— saját betegségei (vakbélgyulladás, ujjsérülés) kapcsán szerzett tapasztalatok, megfigyelések

— apja betegségei és foglalkozása (két évig Hegyfaluban a tüdőszanatórium portása volt)

— anyja betegségei (epehólyag- gyulladás, rák).

Természetesnek kell tartanunk, hogy ezek a betegségek sok helyen és formában megjelennek költészetében is. Tény az is, hogy Ratkó József már gyermekkorában nagyon kíváncsi („Egyszer kíváncsiságból lenyeltem egy gumidarabot és vakbélgyulladást kaptam”) és érdeklődő egyéniség volt. Önéletrajzában írta: „Anyámnak epegyulladása van, gyógyszert kapott, húsz cseppet kell naponta bevennie. Az üvegen halálfej, a dugón sötétvörös papír van. Úgy csinálom, hogy mindig olt legyek, ha anyám a magasra tartott kanálba csepegteti az orvosságot. Különben az üvegnek olyan a csep- pentője, mint egy pici, hegyes orr.” * Költő korában is mindig „ott volt”, ahol meg lehetett vagy meg kellett figyelni „vizsgálni” valamit, s orvosi szakszavak . átvételével vagy anatómiai kifejezések, hasonlatok alkalmazásával igyekezett gondolatait közért- hetővé illetve megérthetővé, semmi mással össze nem téveszthetővé tenni. A költői képeknek és hasonlatoknak a szépségen kívül mindenekelőtt a funkció, a jobb megértés a kifejezések ár- nyaltsága a jelentőségük.

A szóban forgó 5 kötet (I. Félelem nélkül II. Fegyvertelenül III. Egy ke- nyéren IV. Törvénytelen halottaim V. Gyerekholmi) 208 verse közül 47 tartalmaz több-kevesebb orvosi vonatkozást, megítélésem szerint. Viszonylag a legtöbb található a II. és IV. kötetben. Utóbbiról maga a szerző így írt: „Ez a könyv a törvénytelen halottaké, elsősorban anyámé, s azoké, akiket háborúra ítéltek, rákra, infarktusra és tüdővészre ítélték! A földbe és égbe teme- tettekről, a szemétdombon elmálló és tűzben szétolvadó halottacskákról, szerelmünk aszályáról szól. Az idő vizsgálata közben találtam rájuk. A

hiányukra. Kezük és szívük hiányára.” A Törvénytelen halottaim c. kötet „Halott halottaim” c. monumentális verse (36—43. old.) ilyen részleteket tartalmaz:

, Miasszonyunk, miasszonyunk fekszik a műtőasztalon, most hoz halálra titeket nem kínlódik, öle alatt vödör; és ott, a mély anyaölmeleg vérkocsonyában, a kocsonyás vérmocsárban, süppedő vérlápban, véringoványban kicsi virág, kicsi virág úsztatja két pici karját”

S amit nem végzett el a fegyver elvégzik most a szikék, nikkelkanalak, csipeszek, elvérzik ez a nép”

Hasonló orvosi vonatkozások olvashatók azonban még Ratkó 1966. évi I. kötetének „Siratóének” c. versében is:

„Edeském hiába hunyom le szeme met,

látlak a műtőben, ahogy pupillád szűkül a kíntól

fekszel, széttárod térdeidet, lábodat leszíjjazza a műtős, s te várod a kést, a rideg orvosi műszert, a doktor elveszi magzatodat...”

Válasszunk példákat néhány szép orvosi hasonlatra:

— „epilepsziás szél hadar csapkod hosszú karjaival"

(Bűbájos verset mondok)

— , Zihál, fújtat az ég, hatalmas kismamahas.

Verítéke a csillagok forró cseppjei.

0, Nap köldökzsinórján reszkető emberi világ mikor fogsz végre megszületni?” (Új évre)

— „Hegyek kifordult csigolyái, kövek sajognak, fájnak,” (Ősz)

— Minket nem kérdezett meg senki tenyerét a mellünkre téve

s ujjával körülkopogtatva szívünket: Mi a baj?”

„mert csak a vérátömlesztés segí tett

az segített: a forradalom.” (Minket nem kérdezett)

— „Bombát boncoltak — iszonyú hulláját a romló anyagnak. Kezükhöz új, vad bacilusként fertőző atomok tapadnak.”

(Míg én fát vágtam)

Nagynénjéről, Ratkó Anna egészségügyi miniszterről némi szarkazmussal, így írt:

— S nincs erre az orrhántzra egyszer,

hiába hánytam a keresztet, magasztos, miniszteri keggyel egy levelet is megeresztett.

Számat, fülemet telesírta, de henne nem volt semmi hasznom, s a tárgyragot két t-vel írta nagynéném, a miniszterasszony” (Nagynéném, a miniszterasszony) Illetve:

„Vasorrú né ne beteg lett csupa-csupa kő a cukorház szikkadt kenyérke hajából épül kórház.”

(Keserű torkú ének)

Nincs olyan orvosi tankönyv, amely az alkoholizmus romboló genetikai hatását frappánsabban foglalná össze mint Ratkó egyik verse:

— ,Apám elitta mindenét feleségét, hat gyerekét tagsági könyvét, bútorát, elitta halotti torát, csöpp húgom elől a tejet, fogunk közül a kenyeret

Arcomat, vonásaimat az a vasgyúró indulat, az az eszelős szenvedély formálta, amely az övét, s idétlenül se emberi fásult, bomlott ösztönei itt fortyognak még sejtjeim földmeleg, forró mélyein — de sem örököse, sem fia nem akarok lenni soha.”

(Apám)

Olykor babonákat is említ (pl.: a harmadik gyermekről):

„Harmadik lettem, akinek az a sorsa, hogy poklokat járjon.” (Harmadik)

Az orvosi vonatkozások nagyobb számban jelennek meg költészetében akkor, amikor Ratkó édesanyja és a saját haláláról ír.

, Anyámat elrágta a rák apámat megölte a méreg!

Ütött számból a halál ellen csordul ki meleg ének.

Testünkbe vért éneklek hatalmat a feltámadáshoz.

Ne legyen hűtlen a szülő keresztre feszülő fiához.”

(Anyámat elrágta)

Illetve:

,Az lenne szép, ha emberi halállal halhatnék meg egyszer. Nem közelítene szelíd szívemhez ronda fegyver.

Burjánzó rákot képzelek magamnak, infarktust, cyrrhózist, gyomorfekélyt, morbus humanus-t nerq bombát vagy golyóbist."

*■w (Emberi halál)

Bizonyára a gyermekek is jobban megszeretik és megértik Ratkó „Gyermekholmi” c. 1980. évi kötetének verseit, ha a gyakori gyermekbaleset a kartörés ellátásából általuk is ismert hasonlattal találkoznak:

,Az ág csuklója eltört—hófehér gipszbe rakta a tél.”

(Fa)

Úgy érzem, kitűnt az eddigiekből, hogy Ratkó művészetének egyéni vonást, személyes jelleget, külön értéket kölcsönöz az átlagosnál nagyobb költői vonzódása az orvosi kifejezésekhez, szakszavakhoz és hasonlatokhoz, amelyekből itt most néhányat bemutattunk.

Dr. Fazekas Árpád

Vendégünk volt:

Neve ismerős, lapunkban is gyakran olvashatjuk versei mellett. Életútja nem tartalmaz rendhagyó elemeket: az orosházi gyermek- és diákévek után az ELTE hallgatója lett, ahol könyvtárosi és tanári oklevelet szerzett. Kezdetben könyvtárakban dolgozott, 1981-től újságíró. Kötettel fiatalon jelentkezett (Ez a vers eladó), aztán „rajban repült” kilencedmagával az Elérhetetlen föld c. antológiában. Egyéni kötetei (Tekintet, Laposkúszás) között újabb antológia, az Elérhetetlen föld résztvevője. Jelenleg a Múzsák c. folyóirat munkatársa.

Családjával néhány napot Vásárosnaményban töltött. Ott kértük beszélgetésre.

— Fontos-e Győri László számára, hogy költőként tartja számon a közvélemény?

— Amikor fiatalabb voltam, s elkezdtem verseket írni, figyeltem a nagyokra, a csúcsokra. S ahogy múltak az évek, az életkorom húszas, majd harmincas évei, rájöttem, hogy világunkban sok más egyéb között ez nem olyan fontos dolog. Persze ebben személyes „kudarc” is közrejátszott, mert az első kötetem után nem kiáltottak ki azonnal költőnek, mint azt annak idején Hatvani Lajos tette Juhász Ferenccel. Nem írta rólam senki, hogy egyetlen csapásra betörtem. En viszont konokul írtam tovább verseimet, s azóta is, most is abban a helyzetben vagyok, hogy költő akarok lenni.

— Az életrajz felől közelítve: a gyermekkor mely eseményei lettek sorsfordítóvá?

— Személyes meggyőződésem, hogy mindenkinél megjelenik már az ősöknél valami, ami későbbi érdeklődésre, foglalkozásra utal. Nos, az én őseim földművesek voltak. Az én apám parasztember volt, aki elsősorban abból tartotta el a családot, hogy keményen dolgozott. Olyan parasztember volt, aki olvasott, aki sakkozott. A környezetében első osztályú sakkozó volt, s emellett verseket is írt.

— Saz iskolák hatásai?

— Az iskola elemi fokon ténylegesen csak alapozott. Az első csalódás akkor ért, amikor az általános iskolát elvégeztem, s édesapám kulák mivolta miatt Orosházán nem léphettem át a gimnázium küszöbét. Ezért Vásárhelyre kerültem. Hódmezővásárhelyre, a Bethlen Gábor Gimnáziumba. Patinás iskolába, ahol Németh László is tanított. Idejártam két hónapig. Hatása azonban sokáig elkísért. Annak, hogy ott emberséggel fogadtak. Az igazgató odajött hozzám és valami formális szöveget mondott, hogy tanuljak jól. De odajött hozzám, volt ideje rám. Emberszámba vett!

Azután Orosházára kerültem, ahol szintén szerettem a gimnáziumban járni, bár újra ért ott kellemetlenség. 1956 után voltunk, s az Ifjú Gárda tagjai valóságosan

terrorizálták a többi tanulót, s a hivatalos értékítéletet kellett tudomásul vennünk.

Ezen túl voltak jó tanáraink, akik a jellem pallérozásával sokat törődtek. Igazgatónk, aki földrajz szakos volt, nemcsak tananyagot tanított, a világot láttatta, ismertette meg velifhk. Szerettem is ezt az ismeretkört. Tanulmányi versenyeken is részt vettem. Sikerrel.

— Az egyetemi évek miként vezettek a közvetlen irodalom berkeibe?

— Számomra az egyetemi évek nagyon fontosak voltak. Azon túl, hogy tanultunk, a tudományos ismereteket elsajátítottuk, az emberi kapcsolatok jelentettek sokat. Az, hogy Ágh Istvánnal egy szobában laktam, hogy körünkbe tartozó volt Utassy József.

Állandó lázban égtünk. Verseket írtunk, azokat megmutogattuk egymásnak, megbeszéltük. Egymás között azt is elfogadtuk, hogy költők vagyunk, hogy'költők leszünk. Azzal a természetességgel, ahogy az ember éli életét. Nem volt bennünk mesterkéltség, szellemi fölény vagy elfogultság, hanem így készültünk a hivatásra, a pályára.

Ha már ebben a megyében, a Váci Mihály szülőföldje közelében vagyok, illik elmondani: életem egyik nehéz szakaszában Váci Mihály állt mellém és segített. Történt, hogy az egyetemen válsághelyzet alakult ki körülöttem, s azzal a gondolattal foglalkoztam, hogy abbahagyom tanulmányaimat. Váci korábbi, nyílt szívű és őszinte beszélgetése mindig bátorított, s egyik alkalommal elmondtam neki, miként vélekedem sorsomról. „Te, őrült vagy?” — kérdezte ingerülten, s azon nyomban elcsendesedett. Igyekezett lebeszélni tervem megvalósításáról,

Szabó Csaba rajza: Csarodai templom

Dúsa Lajos:

A Hold fia

Mintha a Hold fia lennék jobbról telek, balra fogyok.

Ha fényem nem is láthatod teljes vagyok, — senki foglya.

Nagy cenzor a felleges ég, s te is adsz a látszatokra. Pedig érted való vagyok hol elrejtve, hol ragyogva.

lelket öntött belém, sőt azonnal telefonálgatni kezdett, hogy segítségemre legyen. így maradtam ott és fejeztem be később a tanulmányaimat.

— Versben kerüli a nagy szavakat. ,,...írok költeményt / lélek gyolcsaként..." — vallja. Milyen meggyőződés húzódik e sorok mögé?

— Verseim néhány centiméteres lángocskák a gyertya körül. Úgy érzem, a lángocskáknak fényük, megvilágító erejük van. E lángok magva, ott legbelül termel energiát, a részecskék onnan indulnak, de nem alkotnak együtt sem lángtengert...

Nos, ha egy tükröt munkálunk, a harmónia, a fény kér teret magának. Én szeretem a pontos, a finom szavakat, s szeretem érthető árnyaltsággal kifejezni magam. A szavakkal megmutatni a gondolati árnyaltságot. Számomra a sikerélményt ennek elérése jelenti. Azért kerülöm tudatosan a felleng- zösséget, s a forma erőteljesebb hangsúlyozását is. Nem szeretem az álvitákat a tartalom és forma viszonyáról, hiszen a kettő összefüggése, kölcsönhatása kézenfekvő. A matematikai pontosság híve vagyok és ezért törekvésem, hogy a versben közvetített tartalom meggyőző, kifejező erejű formával párosuljon.

—A versek, mint a pillanat termékei, küzdhetnekamaradandó- ság esélyével?

— Igen. Ezek a legmélyebb, legbensőségesebb érzések foglalatai. írok verseket, s közben kiderült, hogy a világról, létünkről vallott nézeteim másokat is érdekelnek. Tehát versek — a szigorú rendben fogott szavak — nemcsak számomra értékesek. Túljutottam már azon, hogy valameny- nyi — verseimről alkotott — véleményre oda tudjak figyelni. Én ezt csinálom, a legjobb belátásom szerint írok verseket, hogy hova vezetnek, az számos, totem független körülménytől is függ. Az élet, a létünk állapota tőlem kérdez, s én költőként válaszolok, felelek, de hogy mi lesz a „befogott szavak” jövőbeni sorsa, a mai zaklatott világunkra figyelve, nem tudok válaszolni.

— Hogyan érzi magát az ország távoli szögletében, Bereg- ben Győri László? Hogyan vélekedik a tájról, az itt élő emberekről?

— Időnk nagy részét azzal töltöttük, hogy kerékpárra ültünk, s bebarangoltuk a vidéket. Mindennap más-más irányba mentünk. Számomra ezek az utak most ki- fejezhetetlen élményt nyújtanak, nyújtottak.

A legnagyobb élményem mégis az ember. Az itt élők a maguk egyszerűségében, őszinte és tisz- taszívű nyíltságukkal, a vendéget kitüntető bizalommal viseltettek irántunk. Az, hogy Olcsvaapáti- ban egyik asszonykától érdeklődtünk a további utunk felől,-s ő készséggel eligazított, jólesett. Látva azonban idegenségünket, hozzátette: X .Y. vagyok, itt lakom utca... szám alatt, s ha valaminek szükségét érzik, keressenek, segítek. Ezt a magatartást már nem lehet feledni. Vagy az itt élők nyitottságának érzékeltetésére egy másik eset: az egyik beregi kis faluban megállunk az oszlopra telepített gólyafészek alatt, s beszélgetünk. Ott ül a kapu előtt egy idős bácsika, megszólít bennünket, maga mellé invitál a padra, hogy mi is pihenjünk egyet, s ő közben elmondja az életét... Az érdek nélküli őszinteség példáiként őrzöm ezeket.

Miklós Elemér (Fotó: Valk Ottó)

S

tmmmamn - 1990. március 24.

— A Hldyirdl MraMj HÉTVÉGI MELLÉKLETE ü^——

II KeletGyőri László költő