Kelet-Magyarország, 1990. március (50. évfolyam, 51-76. szám)

1990-03-24 / 70. szám

Továbbra is elfelejtve? Nincs idő a gyermekre Vallomások a felnőttekről Nincs az a pszichológiai teszt, amely precízebb választ adná a felnőtteknek: milyenek ők valójában, mintha veszik a fáradságot és megkérdezik a gyere­keiket, mit tartanak anyjukról, apjukról? A kisgyermek szemében természe­tesen anyu a legjobb, apu a legerősebb a világon, de így is van ez rendjén. A kamaszkor küszöbére érkezett fiatal ragaszkodását már a kritikai elemek is át meg átszövik. Érzékeny műszerként reagálnak a szükebb környezet rezdü­léseire és életre szóló fogadalmakat fogalmaznak: ők is ugyanúgy vagy egészen másképp nevelik majd gyermekeiket. Mikor Nyéki Károlynak az Ópályi- ban született Újfalussy Amadil írónő­ről szóló írása (K-Mo., 1990. jan. 27.) a kezembe került, a megrögzött helytör­ténészek jóleső érzésével nyugtázhat­tam: no lám, kerül mi közöttünk gaval­lér is. Mert ugye ennek az írásnak a fel­címe („Elfelejtett írónőink”) határo­zottan cikksorozatra utalt. Ezért vártam hát a folytatást. Sajnos, hasztalan! Megyei lapunk jónéhány szombati száma megjelent azóta, bennük Nyéki Károly különféle írásai is, de az „elfe­lejtett írónők”-ről ezekben szó sem esik. Felejtünk tovább? Újra? Pedig lennének bőven, akikre illenék emlé­kezni! Nincs szándékom a kezdeményező Nyéki Károly témáját elorozni, ezért csak jelzésként villantok fel néhány nevet abban a reményben, hogy sikerül ezt a szép, de már az elején elakadt kez­deményezést holtpontjáról kimozdíta­ni. Hogy helytörténeti ösztönzést is adjak Nyéki Károlynak, elsőként az 1869. február 10-én Mátészalkán szü­letett Horváth Vilma költőnőt említem meg, kinek verseit Pósa Lajos támogatásával a korabeli Szegedi Napló, Ország-Világ és Magyar Salon közölte az 1890-es évektől kezdve, s ugyanekkor folyt költeményeinek saj­tó alá rendezése is. Nyírkátán (a hajdanvolt Gebén) született 1866. május 1-jén Kereszt- szeghy Etta írónő, akinek műfordítá­sait, elbeszéléseit már 12 éves korában közölték a lapok. Később több regé­nye jelent meg: Olga grófnő (Bp. 1887), Zsibó esperes (1891), Egy asz- szony története (1895) stb. Dánielné Lengyel Laura is me- gyénkbeli írónő volt. 0 1874. március 28-án Újfehértón született Pollák Lau­ra néven, minthogy a Lengyel csak felvett írói álnévé volt. Elbeszélései, regényei, tárcái 1895-től jelentek meg. Balázs Klára című regényét 1898-ban, Álmok című tárcagyűjteményét 1899- ben adták ki. Versek, elbeszélések, regények ugyan nem maradtak fenn tőle, mégis ebbe a sorba illik az 1600-as években élő vásárosnaményi illetőségű Lónyay Anna fejedelemasz- szony is, Kemény János erdélyi fejede­lem hitvese. Nem azért, mert Gyön­gyösi István hosszú költeményben megírta házassága történetét, hanem azért, mert mintaszerű levelezésének olyan történeti és irodalomtörténeti jelentősége van, hogy már 1893— 1900 között jónéhány at kiadtak közü­lük. E négy megyénkbeli tollforgató hölgy nevét csak találomra írtam ki Szinnyei József nagybecsű munkájá­ból. Van ott is, és másutt is még több olyan női név, melyeket érdemes meg­menteni a feledéstől. Úgy vélem, ha Nyéki Károly el­kezdte, s a Kelet-Magyarország pedig helyt adott ennek a kezdeményezés­nek, most már kötelességük tovább folytatni. Egy ilyen félbeszakadással kár lenne erősíteni azt a gyakran el­hangzó véleményt, hogy itt, a keleti végeken, kicsíráznak ugyan értelmes kezdeményezések, de legtöbbször el is vetélnek azok. Balogh László Rendhagyó osztályfőnöki óra volt a napokban a csengeri nyolcadik osztá­lyokban. A 14 éves — már nem egé­szen gyermek, de még nem felnőtt — véleményére voltunk kíváncsiak: mi­lyennek látják ők a szüleiket? Döbbenetes társadalomkritika bontakozik ki a kusza sorokkal rótt papírokról, csak tudni kellene olvasni a betűk mögötti tartalomból. A név nél­kül született írásokból megannyi gyer­meki panasz csendül ki. Mindenekelőtt azon bánkódnak mind a lányok, mind a fiúk, hogy a szüleinek nincs idejük ve­lük foglalkozni. A hivatalsegéd anya és az állatgondozó apa gyermeke is hiá­nyolja a szüleivel töltött időt, de rögtön hozzáteszi: ahhoz, hogy megéljünk, dolgozni kell nekik. Reggel, mikor fel­kelek, már nincsenek otthon, mire ők hazajönnek, én már alszom — írja egy másik nyolcadikos. Szombaton az anyával vannak, vasárnap az apával, mert még a hétvégén is be kell menniük a szülőknek a munkahelyre. Csenger, noha egy éve ismét urbá­nus jogot élvez, még magán viseli a falusi életmód jegyeit. Ez megmutat­kozik abban is, hogy a gyermekeket pici koruktól munkára nevelik. Az egyik fiú arról vall, hogy a szülei nem érnének rá neki segíteni a tanulásban, hisz nincs rá idejük. Amint hazaérnek a családtagok, ki-ki végzi a maga dolgát. Egy másik kislány is azt tartja termé­szetesnek, hogy sokat segít a házimun- kában, mosogat, mos a tanulás után. Apu megeteti az állatokat, anyu el­megy a testvéremért az iskolába, én be­gyújtok a kályhába — ez egy másik nyolcadikos srác napi programja. A t4 éves gyermek felelősséget érez a rábízott dolgok elvégzéséért. Egy lány azt fejtegette, hogy nagyon szíve­sen segít az édesanyjának, mivel látja, hogy estére igen elfárad. Sőt, úgy igyekszik a munkáját végezni, hogy tetsszen az anyjának. Ha mégsem sike­rül, az édesanyja tanácsot ad, legköze­lebb hogy csinálja és ő megfogadja azt. Egyik osztálytársnője arra apellál, hogy már nem csecsemő, ezért termé­szetesnek veszi az otthoni munkameg­osztást. A nyolcadikosok életében a tovább- tanulás vízválasztó. A legtöbben beszá­moltak arról, hogy milyen gondot, fej­törést jelent a családban ez a félév. Van olyan, akire teljesen rábízzák a döntést, de azért a legtöbben megbeszélték ott­hon ezt a fontos kérdést. Az egyik fiú talán reálisabban látja a felvételi esélyeket, mint a szülei a legjobb szán- dék ellenére. Ugyanis még hetedikes korában eldöntötték az ő véleményé­nek figyelmen kívül hagyásával, hogy a fehérgyarmati közgazdaságiba je- lentkezik, noha érzi saját magáról, nem fog megfelelni, mert csak hármas tanu­ló. Egy másik lány hiába gürcöl éjjel- nappal, „csak” 4,5 az átlaga, pedig a kiváló eredménnyel szeretne örömet okozni a szüleinek. Kihez van bizalma a gyereknek? Örvendetes, hogy nagyobb részük írta: mindkét szülővel egyformán megbe­szélheti a problémáit. Egy lány elismer­te, hogy anyjával a „női dolgokat”, apjával a fontosakat beszéli meg. Sze­rencsésnek érezheti magát a fiatal, ha meghallgatják és okos tanáccsal segí­tik. Sokuk felmenti a szüleit azért, mert nem jut idejük a gyerekeikre a késő estig tartó munkától. Mit tehet így a gyerek? Jó, aki elmehet a nagymamá­hoz, de többnyire az idősebb testvér vagy a barátnő előtt tárják fel titkaikat. Érdemes elgondolkodni azon is, mi­ként alakul a bizalom szülő és gyermek között. Aki úgy érzi, mindig számítha­tott anyja, apja segítségére, az termé­szetes most, a kamaszkorban is őszinte lesz hozzájuk. Bizonyára szükség van a harmoni­kus családi légkörhöz arra is, hogy a gyermek is érezze: beleszólása van a közös dolgokba, de legalább meghall­gatják. Általában örömmel veszik a gyerekek, ha a szüleik kikérik a véle­ményüket valamely kérdésben. Erde- késén közelíti meg az egyik fiú ezt a kérdést. Azt írja: nem sok dologba van beleszólásom otthon, de ha kérdezik a véleményemet, szívesen kifejtem. S rögtön utána levonja a tanulságot: jó, ha az ember nem locsog bele minden­be, ha nem kérdezik. Kicsit koravének az elvált szülők gyermekei, legalábbis megnyilatkozá­saikból erre lehet következtetni. Keve­sebbet játszanak, több munka hárul rájuk és az egyedül maradt szülő rend­szerint a gyerekével osztja meg a há­zastársra tartozó ügyeket is. De ebből törvényszerűen következik, högy fel- nőttesebb gondolkodású a másik szü­lőt nélkülöző gyerek. Hamarabb bele­kóstol az életben előbb-utóbb jelenke- ző nehézségekbe. Némelyik írást olvasva alig hihető, hogy tizennégyéves a szerzője. Annyi komolyságról, megbízhatóságról árul­kodnak ezek a kis dolgozatok! Az egyik lány például a pénzről szólva arról ír, hogy némely szülő azt hiszi, pénzzel megveheti a gyérmeke szeretetét. Pedig ehhez szerinte szere­tet, törődés, biztatás kell. Felnőttes érettséggel magyarázza, hogy a' szülei­nek nem lehet eléggé hálás, hogy megteremtik neki a tanuláshoz á felté­teleket. A gyerekek érzékelik, hogy ma a szülők sokkal idegesebbek, fáradtab­bak, mint néhány éve. írásából fiúra következtetek, aki leírja: sokat segít otthon, jól viselkedik és nem idegesíti reggel a szüleit, azt szeretné, ha nyu­godtan indulnának munkába. Egy ta­nárnőnek a lánya észreveszi, hogy az anyja fáradtan, idegesen jön haza. Nem terheli a saját problémáival, igyekszik azokkal egyedül megbirkóz­ni. Még a tanulásban sem kér segítsé­get, ha nem ért valamit, töri a fejét és csak végső esetben fordul a szüleihez. Emelkednek az árak, kevés a fizetés — ez a mondat szinte minden írásban benne volt. A gyerekek ezt egyelőre megváltoztathatatlan tényként fogják fel és csak reménykednek, később jobbra fordul minden. Erejükhöz mér­ten megpróbálnak részt vállalni az ot­thoni terhekből, könnyítve ezzel a szü­lők munkáján. Az egyik lány almát szed, s ezt azért tartja fontosnak, mert az így kapott pénzt ifjúsági betétben már neki gyűjtik. A már nem gyermek, de még nem felnőtt ifjú életében óriási szerepe van az önállóságnak. Szinte mindegyikük elmondja: kéredzkedés nélkül nem mehet moziba, sétálni vagy a barátok­hoz. Némelyikük egyenesen Csavar­gásnak minősíti a mászkálást. Teljesen egyetértenek a szüleikkel, ha nem engedi őket iskola után tekeregni. Az egyik lány őszintén bevallja, nagyon dühös, ha nem engedik például mozi­ba, de ezt nem mutatja, sőt ellenkező­leg: azt mondja, majd legközelebb ta­lán elmehet. A szülők és a gyermekek közti vi­szonyt nagy mértékben befolyásolják a hétköznapok gondjai, ezt reálisan lát­ják a csengeri tinédzserek és a görbe tükörben talán mi is. , Tóth Kornélia Szombati Galéria Parancs János Ráthonyi József munkája Suttogó hang sötétségben élek, nem látjátok arcomat, rejtélyesnek véltek, féltek tőlem, elkerültök, pedig nem vagyok már csak remegés, csak sajgó bűntudat, ha szólni tudnék, gyötrelmes magányom említeném, és könyörögnék: legalább megvető pillantásra méltassatok, amikor a végső útra készülődöm, irgalmat nem remélek, már csak annyit kérek: kössétek föl majd az állam, zárjátok le a szemem A tiszalöki internálótábor Részlet Görbedi Miklós „ 1020 nap az őrtornyok árnyékában” című közeljövőben megjelenő könyvéből „Az internálótáborokat nagyon szigorúan őrizték. Kettős szögesdrót-kerítéssel vették körül, őrtornyokat építettek. Az őrtornyokban telefon, reflektor és sorozatlövő fegyver, s éjjel-nappal őrség volt. A naponta ott dolgozó civilek belépőkártyá­val rendelkeztek. A belépő is többféle: csak az adott munkahelyre, a munkahely több részé­re, az egész munkahelyre szólt. Ezt a kártyán átlósan áthúzott különböző színű vastag csík jelezte. A munkahelyen dolgozó fogolycsoportokat állandóan ávós őrség vigyázta. Míg a tábor területére kívülálló alig-alig juthatott be, a munkaterületre szigorú ellenőrzés után, kellő igazolás mellett civil is beléphetett. Ezt hasz­nálta kis egy Barcikán dolgozó civil mérnök. „1953-ban egy koratavaszi napon hivatott P. Gy. főmérnök és közölte velem, hogy rövi­desen egy fontos munkahelyre kell mennem, írjam le az adataimat és egy rövid szakmai életrajzot. Ilyen eljárás máskor is volt, ha vala­kit olyan munkahelyre irányítottak, ahol rabok dolgozták. Mondtam, hogy holnapra leadom a titkárságon. A főmérnök azt válaszolta, hogy ez nem tűr halasztást, üljek le és most itt írjam meg. Ezt meg is tettem. Két hétig nem történt semmi. Majd egy napon újra hívatott a főmér­nök és a kezembe adott egy megbízást, mi­szerint köteles vagyok a kazincbarcikai só­raktár beemelési munkáihoz a fogadóterepet előkészíttetni és az emelőgép részegységeit szerelési sorrendben a fogadó szintre helyez­tetni. Ezután adott még egy borítékot azzal, hogy ezt csak az illetékes parancsnok bont­hatja fel. Az elutazásom pontos idejét ekkor nem közölte. Mikor erről érdeklődtem, azt válaszolta, hogy a jövő héten megyünk az ő kocsijával. Addig is tanulmányozzam a rajzo­kat és a határidőket. A jelzett napon el is indultunk P. Gy-vel Kazincbarcikára. A kocsiban csak ketten utaztunk, (a főmérnöknek volt egy saját BMW-je) Útközben én a rövid határidőket ki­fogásoltam, mire ő azt mondta, hogy annyi ember áll rendelkezésére, amennyi csak kell és éjjel is dolgoznak. Neki sok vitája volt e munka miatt most rajtam a sor, hogy őt igazol­jam. Szokásától eltérően sehol sem álltunk meg, egyenesen a sóraktárhoz mentünk. Ott le kellett adnom a borítékot, s ennek alapján kaptam egy belépési engedélyt. A főmérnök­től elbúcsúztam. Csomagjaimat kint hagytam, s bevezettek egy helyiségbe, ahok egy ávós főhadnagy fogadott. Ő eligazítást tartott a házirendet illetően. Elmondta, hogy az itt dolgozó fog­lyok, valamennyien kötélre való gazemberek. Reméli, hogy a munkák befejezése után vala­mennyi oda is jut. Figyelmeztetett, hogy saját érdekemben semmilyen kapcsolatot nem tartsak velük. Ha valaki arra kérne, hogy vigyek tőle üzenetet, azt azonnal jelentsem neki. Újságot, pénzt, egyéb olvasnivalót a munkaterületre bevinni szigorún tilos. A be­ás kimenetnél egyébként is motozás van. A műszaki rajzokat és leírásokat neki kellett átadnom. Ő átnézte és bevitte az építésveze­tői irodába. Aláíratott velem egy papírt, hogy mindent megértettem és tudomásul vettem. A helyszín bemutatása úgy történt, hogy egy őr és egy hadifogolyrab körülvitt a tere­pen — később csak a hadifogoly —, ahol én mindjárt kijelöltem a soronlevő munkát. A hadifogolyrabot Laci bácsinak hívták. Itt az építkezésen brigádvezető, a Horthy-hadse­regben műszaki tiszt volt. Mikor ketten ma­radtunk, megkérdezte, hogy hová való va­gyok. Ekkor közölte azt, hogy az én falumban is van itt két hadifogolyrab. Közölte a nevüket is: W. A. és E. F. A neveket hallva majdnem kiesett a ceruza a kezemből, mert mind a kettő rokonom volt. A családja mind a kettőt elveszettnek hitte. E. F. ott dolgozott a közeli kovácsműhelyben, s így azonnal, megszer­veztük a találkozót. Tőle tudtam meg, hogy Tiszalökön az erőmű építkezésén még 21 falumbeli van fogva — mint hazatért hadifo­goly. W. A., aki a nagybátyám volt, törött lábbal a gyengélkedőn volt, így vele csak később találkoztam. E. F. családját, illetve az otthon élő bátyját én értesítettem. W. A. csa­ládját kitelepítették, s ezek értesítését édes­anyám vállalta magára. Már itt eldöntöttem, hogy mindenáron be kell jutnom a tiszalöki táborba. Szerettem volna 21 családnak jó hírt közölni; élnek a szeretteik! Kértem a főmérnököm segítsé­gét, tegye lehetővé bejutásomat. Ebben nem tudott segíteni, mert nekünk nem volt ott gépünk. Annyit segített a főmérnök, hogy a belépő hasonló a barcikaihoz és van Tiszalö­kön egy nagy daru. Ez adta az ötletet. Barci­kán elromlott egy ugyanolyan daru. A cég akkori igazgatója H. M. Gy. volt. Öt jól ismer­tem, hiszen falumbeli volt. Telefonon felhív­tam és ő hozzájárult ahhoz, hogy az ő raktá­rukban megnézhetem a szükséges alkat­részt. Ezt én úgy „értelmeztem”, hogy a rak­tár Tiszalökön van, tehát oda kell mennem, így történt, hogy a következő napon egy bar- cikai belépővel, egy szóbeli engedéllyel Ti- szalökre utaztam a raktár megtekintésére. Már a vonatból láttam az építkezést, s így nem volt nehéz megtalálnom. Amikor a bejá­rathoz értem, igyekeztem nyugodt maradni és felmutattam a belépési kártyámat (a barci- kait), közöltem, hogy ellenőrizni jöttem. Az őr tisztelgett és beengedett. Álmomban sem hittem volna, hogy ez ilyen könnyen fog menni. Persze a neheze még csak most jött. Hova menjek, kit merjek megszólítani, hol a raktár, az építésvezetői iroda stb? Az utam egy betonvastelep mellett vitt el, ahol egy ember vasat egyengetett. Odamen­tem hozzá és megkérdeztem, hogy ismeri-e F. F-et. Kértem, hogy mutassa meg az építésve­zetői irodát és küldje be oda F. F-et—mineku­tána bólintott, hogy igen. Leültem egy asztal mellé és kiteregettem a rajzokat, hogy ha bejön valaki, legyen alibim. Nem sok idő múlva jött négy ember. Azon­nal megismertem F. F-et, de nem mertem nyíltan beszélni, hanem a rajzokat kezdtem magyarázni. Megnyugtatott F. F„ hogy a töb­biek is B.kesziek, nyugodtan beszélhetek. Egymásnak szaladtunk és öleltük egymást, sírva az örömtől. Szerencse, hogy ávós nem járt a közelben, mert nemigen jutottam volna ki a táborból. F. F. megszervezte, hogy két- hármas csoportokban a többi falumbelivel is, akiknek csak a nevét mondták meg, mert nem tudtak eljönni a munkahelyről. Igyekeztem a neveket megjegyezni, hogy a hozzátartozói­kat értesíthessem, ha majd kijutok a táborból. Bizony két és fél három óra hosszat voltam már a táborban, s nem mertem tovább marad­ni, nehogy észrevegyenek, mert abból rette­netes baj lett volna. Elbúcsúztam az utolsó csoporttól és elin­dultam a kapu felé. Mentemben láttam, hogy aggódó szemek figyelik, sikerül-e kijutnom a táborból. Sikerült! Visszatérve Barcikára megírtam édes­anyámnak a tiszalökiek nevét és kértem, hogy értesítse hozzátartozóikat. Ebben nagyon sokat segített nekem. Nem sok idő múlva kértem áthelyezésemet a barcikai munkahelyről. így sikerült hát ne­kem a barcikai belépővel bejutnom és több órát ott tartózkodnom a tiszalöki hadifogolytá­borban.” 1990. március 24. mamnpnrcräft , 9 —g A HÉTVÉGI MELLÉKLETE mmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmBBmm II Kelet

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom