Kelet-Magyarország, 1990. február (50. évfolyam, 27-50. szám)

1990-02-10 / 35. szám

V

alamikor régen egyszer megkérdeztem középiskolás tanítványaimat, nem jogosu- latlan-é Petőfi Sándor állítása: „...nekem van a földön a legszeretőbb anyám”? A verssor közvetlen jelentéstartalmának képtelenségét rögtön átlátták. Nem sok időbe telt az sem, hogy megleljék a helyes választ. Azt, hogy a természetes ész számára igazolhatatlan megállapítás, valami mélyebben igaz vallomás kifejezően pontos megfogalmazása. Arról, hogy milyen érzések fűzték a költőt anyjához. A gyermeki kötődés ereje kölcsönzött Hrúz Máriának kizárólagos érdemet. A költői vallomásban tehát nincs semmi másokra sértő, wscmmi hamis, semmi felfoghatatlan. Az átvetítés ismert lélektani jelensége magyarázza. A szeretet felemeli „tárgyát” a mindennapok escndőségeinek szintje fölé! Minél elmélyültebb a vonzódás, odaadóbb az érzés, annál magasabbra. A vonzások és választások köre széles. Szülők és szeretők, gyermekek és barátok, osztály és emberiség, nemzet és haza.

,Jsten áldd meg a magyart!" — így intonálja vállalt szerepét a költő. Nemzete és a Mindenható között közvetít. Belső indulat hevíti, tragikus keserűség kényszeríti. Ez kölcsönöz bátorságot neki, hogy felszólító

módot engedjen meg magának, hogy az Istennel pereljen. Az egyénileg is megszenvedett itlúltélmény, az azonosság tudata alapján formál ehhez jogot. Az elképzelés elevensége így adja szájára a szavakat: ,.őseinket fel- hozád", „hajh, de bűneink miatt”. Aztán a versszakok rendjén előrehaladva egyszer csak feltűnik a költő és a nemzet kettőssége. Megkülönböztethetet- lenül eggyéolvad egyén és közössége. „Bújt az üldözött s felé kard nyúlt barlangjában. Szerte nézett, s nem leié honját a hazában.” Ki tudná elválasztani minden korok magyarját, s azt az egyetlent, aki mindezt panaszolja? A záróakkord elcsukló könyörgése — „Szánd meg Isten a magyart, kit vészek hányának" — azért olyan megrendítő, mert a haza sorsa egyénileg megélt életsorsként vetül elénk. A személyesség elhitető ereje tesz bizonyságot a belső közösségvállalás eltökéltségéről: Kölcsey hazaszeretetéről.

„Engem sejdít a munkás teste." ,Mám gondot szántván a paraszt." Ez is fordítva értendő persze. Ösztönök és elme, az egész ember elkötelezettsége átvetül a népre, az osztályra — József Attila szavaiban. Lenne olyan balga lélek, aki ezekben a sorokban öntömjénezést vélhet felfedezni? Lenne olyan bátor, aki elvitathatná a megtartó közösségek megválasztásának jogát? Lenne, aki ne tudná azt is, hogy a közösség viszonzó gesztusa nem azonnali és nem is feltétlen? És azt, hogy ez az odatartozás valódi érzelmét nem fojthatja el?: „Édes hazám, fogadj szívedbe, hadd legyek hűséges fiad.”

Szeretni emberi képességünk és jogunk. Ám szeretni nem annyit tesz: kizárólagos jogokat formálni. Még kevésbé jelentheti, hogy viszonya- : inkban, pusztán önmagunkat szeressük. Semmi jogon nem tolhatom fel magamat az osztály, a.nép, a nemzet I helyébe. Mert nem én vagyok az ősz- í tály, a nép és a nemzet. Egyikük sem j lehet egyéni önigazolások „cifra szolgája”, hímes takarója. Nemcsak én választok, engem is választanak. „Nem helyes azt mondani én gondolom, helyesebb, hogy engem gondolnak.” j Akkor érdemem, ha kiérdemeltem, hogy a gyermekem szülővé, szülőm gyermekévé, szeretőm társává, barátom barátjává, osztályom tagjává, i „édes hazám hűséges fiává" fogadjon.

Mi itt itthon vagyunk. Ez itt Ma- ! gyarország, s ez a mi hazánk” — , mondta egy pártszónok nemrégiben.

„Mindannyiunk Petőfije, szeré- ' nyebben, mondhatni nagyobb alázattal fogalmazott: „Tied vagyok, tied hazám, e szív, e lélek."

Nem birtokként körülkarózni — fiává kívánkozni!

Kiss Gábor

Szemenszedett igazság

Ebben a darabban — akárcsak az életben — minden megtörténhet. A perbe fogott gyilkosról, aki maga is beismerte bűnösségét, kiderül, hogy ártatlan. Az ártatlanról, az áldozatról, hogy gyilkos. Ilyen és hasonló mondatok hangzanak el a színpadon: „... a vészbíróság a tanúk egybehangzó vallomásai alapján megállapította Joseph Valett bűnösségét, és főbüntetésként kötél általi halálra ítéli...” „...Nagypénteken gyakorlatot tartottunk a Fütjes-mezőn. Egyszerre égetthússzagra lettünk figyelmesek... Azt hiszem, nincs a világon olyan tűzoltó, aki ne ismémé az égő emberi hús szagát...” „Joseph, mindent ba- vallok. Sose kérdezted, miért megy az üzlet... O engedte el a vámot, tőle kaptuk a szállítási engedélyt, a tanácsi rendeléseket...” „Mivel Bresse városában ellenőrzizhetetlen állapotok uralkodnak...”

Számos idézetet ragadhatnánk még ki Müller Péter Szemenszedett igazság című darabjából, melyet nagy közönségsikerrel a fővárosi Madách Kamara játszik, s melynek megnézésére, ha ez a mostani ínséges időben nem istenkísértés, olvasóinkat, meginvitáljuk. Ha van egy szabad estéje a fővárosban ismerkedjen meg a Szemenszedett igazság című darab szereplőivel, akik előző rémisztőén ható szövegrészei ellenére — kellemes, itt-ott andalító ki- kapcsolódást ígérnek.

Először azonban hallgassuk meg a magát másodrendű vádlottnak nevező szerzőt, Müller Pétert, aki a színházi műsorfüzetecskében szellemes önvallomásával, öniróniájával megadja a darabhoz illő hangulatot és „követési irányt”. ,Alulírott Müller Péter, másodrendű vádlott ezennel visszavonom azt a vallomásomat, melyet 1966-ban tettem. Azt állítottam, hogy a Szemenszedett igazság című darabommal nem kívántam bírálni a társadalmat. az nem politikai mű, hanem önvallomás..."

Ilyen szellemben és hangulatban érdemes megnézni a darabot, amely nem rengeti meg ugyan a színházi világot, de életszemléletének abszurditása, fanyar — olykor, sajnos drasztikumba hajló —

A főszereplő Hector Revalier, bíró, azaz Cseke Péter

Alulírott Müller Péter, másodrendű vádlott ezennel visszavonom azt a vallomásomat, melyet 1966-ban tettem. Azt állítottam, hogy a Szemenszedett igazság e. darabommal nem kívántam bírálni a társadalmat, az nem politikai mü, hanem önvallomás.

A fenti kijelentést hónapokon át tartó szorongás, sőt félelem hatására tettem

Mivel e félelemre többé nincs okom, őszintén és töredelmesen beismerem, hogy a Szemenszedett igazság c. darabom tényleg nem politikai mű, hanem önvallomás.

Hector Revalier éri vagyok.

Az író — és ujjlenyomata

humora, s a darab szereplőinek játékos kedve és tehetsége kellemes két órával ajándékozza meg a színházszerető közönséget. A szerző francia környezetben és a régebbi időkben játszódó története láthatóan nem kíván aktuálpolitikai célzatú lenni, egyes szituációk és jellemek azonban óhatatlanul emlékeztetnek napjaink magyar valóságára, amelyből a mű kisarjadt.

Hisz hiába viselnek francia nevet a szereplők, hiába idegen a helyszín, némely dolgot nagyon is közelinek érezhetünk. A szerző sem tagadja ezt, amikor arról beszél, hogy ezt a történetet már megírta egyszer, s az volt a végső tanulsága, hogy a társadalomban fellelhető minden romlottságnak az oka ő maga, s amíg ő nem jut el odáig, hogy ezt felismerve kivájja a saját szemét, addig megújulásról nem beszélhetünk. A hangsúly a saját szón van...

Odáig már eljutottunk — mondja Müller Péter— hogy a mások szemét kivájjuk. Majd hozzáteszi, utalva a darab születési évére, ami 1966-ban még kimondhatatlan volt, ma végre kimondható: hazánk az idiotizmus, a hazugság és az erőszak színtere volt. De amikor mindennek okát keressük, ujjunk vádlón a többiekre mutat. Rajtunk kívül mindenki vétkes. „Büntetőjogi felelősségem tudatában kijelentem, hogy amíg körbemutató ujjunk nem talál rá saját szívünkre és szemünkre, addig itt változás nem lesz..."

Mindezekkel együtt szeretném megnyugtatni az olvasót, nem vérgőzős drámát, hanem különös hangulatú, főként a második részben sziporkázó vígjátékot lát majd, melynek főbb szereplői: Cseke Péter, Balázsovits Lajos, Tóth Enikő, Szerednyei Béla, Horesnyi László, Némethy Ferenc, Bodor Tibor, Pusztaszeri Kornél és mások. A rendező Kolos István, aki a nézőtől ezúttal is méltányos ítéletet kér.

Páll Géza

Műterem-látogatóban

Fazekas Valéria iparművésznél

Vegyes érzelmekkel fogadta a tárlatlátogató közönség Nyíregyházán a Pál Gyula Teremben Fazekas Valéria ipar- és Sós Tamás festőművész nemrég bezárt kiállítását. A művészházaspár avantgárd művei nem mindegyik látogató tetszését nyerték el. Fazekas Valéria különös alakú bőrdíszműveivel, furcsának tűnő táskáival, sapkáival, bőrből készült ékszereivel sokan nem tudtak mit kezdeni. Mások viszont dicsérték. A vélemények eltérésének bizonyítékául három bejegyzés a vendégkönyvből. „A bőrdíszmű munka igen magas technikai tudást árul el, de semmi gyakorlati és esztétikai haszna nincs.” Egy másik a „bőrdíszműves avantgarde és fantáziadús műveiről szól”, és végül még egy észrevétel: „A kiállítás képei, bőrtárgyai meglepően a XXI. századot idézik.”

Hogy így van-e, nem tudjuk, ám annyi biztos; a két művész Nyíregyházán modem, szokatlan alkotásokat állított ki. A közönség egy részének értetlenségét hozom szóba Fazekas Valériának, amikor a nyíregyházi művészeti szakközépiskolában — ahol tanít — meglátogatom.

— Számítottunk ilyesmire — mondja mosolyogva. — A közönségnek mindenütt, így városunkban is meg kell ismerkednie az új irányzatokkal. Sokféle dolog létezik a világon, s nincs ez másként művészetekben sem. Tudniillik, hogy a szokványos alkotásokon túl mások is léteznek, a művészek a szemünknek még szokatlan dolgokat is készítenek.

A formatervező elárulja, hogy Nyíregyházán látott munkái egy bécsi, új ékszereket bemutató galériában sikert arattak, olyannyira, hogy megrendelést is kapott, sőt, Svédországba is meghívták. (Csak sajnálhatjuk, hogy a nyíregyházi tárlaton nem volt olyan katalógus, tájékoztató füzetecske, amely segített volna a látogatónak a mű befogadásában, elfogadásában.)

Kompozíció

Fazekas Valéria 1987-ben végzett az iparművészeti főiskolán, öltözködési tárgyak iparművészeként. Két évvel ezelőtt örömmel fogadta a Nyíregyházára szóló meghívást az új művészeti szakközépiskolába, hiszen hazajött: a Zrínyi gimnáziumban érettségizett, és természetesen a szülőföld indította erre a pályára. Pál Gyula festőművész szakkörébe járt. (Furcsa érzés volt számomra a róla elnevezett teremben kiállítani.) Ám bizonyára nem csalatkozott volna a tiszta rajzra tanító mester sem, ha látta volna azokat az egyszerű geometriai formákat, amelyek Fazekas Valéria művein felfedezhetők. Érettségi után a tanítvány Pestre került és csak kitartásának — no és tehetségének — köszönhette, hogy bekerült a főiskolára, mivel csak a negyedik felvételi alkalmából mondták ki számára a boldogító igent. Az anyagok közül a bőr nyerte el leginkább tetszését, és mivel erre a szakra évente 4-5 jelentkezőt vesznek fel a több tucat jelentkező közül, beláthatjuk, nem volt könnyű dolga. S hogy miért éppen a bőr lett az az anyag, amely elnyerte tetszését?

Formák

— Mert olyasmit is tud, amit más anyag nem. Meleg, élő anyag. Testközeli. Mindent lehet vele csinálni, sokféleképpen lehet feldolgozni. Teste van. A textilnek például nincs teste. A legrégebbi időkben is már használták, hiszen a sziklarajzokon látszik, hogy már az ősember is magára terítette. Érthető is, hiszen az állatok elejtése, vagy elhullása után már kéznél is volt egy nagy ki- teijedésű azonnal használható a- nyag. Mostanában megint divatba jött a bőr, noha nem könnyű megfizetni.

Fazekas Valéria ezután az alkotásról beszél, annak izgalmáról, amikor dolgozni kezd. Talán az a legérdekesebb számára, hogyan lehet sík anyagból háromkiterjedésű alkotást készíteni, hogyan lehet a síkot térformává változtatni. Munkái tiszták és egyszerűek. Félkörök, háromszögek, négyzetek. Törések, hajlatok. Bőrből készül kompozíciók. Ha mint alkotást, és nem használati tárgyat nézzük a művész készítette táskákat, furcsa alakokat,

Idomok

ha műalkotásként közelítjük meg őket, akkor talán könnyebben fel tudjuk fedezni rajtuk a formák tisztaságát és szépségét.

Említettük, hogy Fazekas Valéria nemcsak művész, hanem tanár is. A beszélgetés alkalmából épp az iskola bőrdíszműves termében találjuk, ahol hét másodikos tanítványának félévi munkáit osztályozza. (Jelentős nap ez a mai a tanítványok körében, hiszen ennek alapján kapják majd a jegyüket.)

A kis házi kiállítóterem akár néprajzi múzeum is lehetne. Az egyik tanítvány eszkimósapkákat készített, a másik indián mokaszint. De láthatunk afrikai bőrtáskát, sőt, egy közép-ázsiai kumisztartó formából átalakított bőrtáskát. A kis kiállítást néprajzi kutatások is megelőzték, erről tanúskodnak a kiállított tárgyak mellett elhelyezett dolgozatok is.

A tanárnő — ahogy lenni szokott — némelyik munkával elégedett, némelyikkel kevésbé. Csak annyit mond, az idén már térben kell a gyermekeknek gondolkodni. Szívesebben beszél arról, hogy rossz, de ugyanakkor jó is, hogy egy új iskolában taníthat. Rossz, mert nincsenek még mindennel ellátva, megfelelő művészeti könyvekből például a városban is keveset talál. Ugyanakkor itt mindent ki lehet még alakítani, egyéni elgondolásokat is meg lehet valósítani.

Mindenesetre nagyon örül annak, hogy vizuálisan jól képzett szakembereket kap majd a város, hiszen a tanulókból bizonyára többen itt maradnak. Végtére is az új szakközépiskola léte eddig is serkentően hatott a megyeszékhely és a megye művészeti életére, hiszen több iparművész telepedett itt le mostanában, akiknek alkotásaival, már többször is találkozhattunk.

Bodnár István

A szakiskolások tárlata

|| Kelet1990. február 10. , 9

—mzmsMimm: A »»^jpgUl^dy HETVEGS MELLÉKLETE hwbmbhbkmwbpmttwi inimTf T'ir r 'TT——HB&3I

Választani és kiérdemelni