Kelet-Magyarország, 1990. február (50. évfolyam, 27-50. szám)
1990-02-10 / 35. szám
a KM vendége: Simonné, a népdalos Hol volt, hol nem volt, volt ebben az országban egyszer egy népdalverseny. Röpülj páva — ez volt a neve, s mikor a selejtezők után a televízióban is bemutatkoztak a jobb hangú énekesek, a korábban ismeretlen asszonyok, férfiak egy- csapásra ismertek lettek. Köztük is egy beregi fiatalasszony, egy bizonyos Simon Józsefné aratta talán a legnagyobb elismerést; az egész ország egy emberként fújta utána: Látod édesanyám, látod édesanyám, mért szültél a világra... Az idősebbeknek ez a dal ma is egyet jelent T á- kossal meg Simonnéval. A fiata- labbjának már nem annyira. De hát nem csoda... húsz esztendő telt el azóta! Egy új generáció nőtt fel közben. Felejtődni látszik a népdal, alig-alig hallani az énekesekről is. Legalábbis az akkor feltüntekről. Vásárosnamény, egy napsütéses téli délelőtt. A ruházati áruház parányi kávézójának pultját támasztjuk, s mondjuk, hogy honnan jöttünk, kit keresünk. A pult túloldalán az őszülő hajú presszósnő csodálkozva csapja össze kezét a hallottakon: — Még ilyet! Hát hogy jutottam én annyi idő után az eszükbe...!? Simon Józsefné hosszú percekig nem akar hinni a fülének, hiszen olyan, de olyan régen volt az a Röpülj páva... s őt azóta sem lehet látni a tévében. A tákosi tejcsamokot cserélte fel ezzel a kis presszóval, de nem lett városi lakos, maradt a szülőfalujában. Ott, ahol minden bokorban tucatjával teremtek a népdalok, ahol a Simonné kortársai ma is százával fújják őket. Az őelőtte járók persze még náluk- nál is többet tudtak. Ezeket a kincseket szemelgette már egészen kicsi korában Simon Józsefné, vagyis Lukovics Irénke is, aki, saját bevallása szerint világéletében szerette, ha figyelnek rá az emberek. — Az anyai nagyszülőknél nevelkedtem, volt a nagyanyámnak egy testvére, aki családjával kint lakott a Csipkés-szegben, egy tanyán. Egy kis földút vezetett ki hozzájuk, én ha csak tehettem, mindig náluk lábatlankodtam. Amikor beköszöntött a dohánycsomózás, eljött az én időm is. Felkapaszkodtam a csomozóasz- talra, képes voltam egy teljes estén át énekelni, szavalni. Az ötvenes években, amikor általános iskolába járt — ahol természetesen végig kitűnően tanult — működött az Alföld túlsó szegletében, Békéstarhoson egy nagy hírű zenei középiskola, ahová az ország minden tájáról toborozták a tehetséges, főleg falusi gyermekeket. Ide készült Lukovics Irénke is, mert akkor már eldöntötte, hogy ő bizony híres énekes lesz. Ám a nagyapja váltig hajtogatta: Nem tisztességes embernek való pálya az lányom! Válassz te csak más szakmát! Ám az unokával nem lehetett bírni. Igaz, a tarhosi iskolát közben megszüntették, s egy nyíregyházi gimnáziumba irányították át, de oda már nem ment el. A kitűnőknek tandíjmentesség járt ugyan, ám megrettent: mi lesz, ha becsúszik egy négyes... Hogy álljon akkor a nagyapja elé...! S mit szól majd a falu? Az ötvenes évek derekán nem volt még divat a rádió, a tévé, s még nem bomlott fel a hagyományosfaluközösség. Tartottak még fonókat, dörzsölőket, a maga módján szereplést kínált mindegyik. S Lukovics Irénkének megtette ez is: hiszen végtére itt is bemutathatta, mit tud. Közben férjhez ment, született egy fia, s úgy tűnt, sorsa ugyanaz lesz, mint az anyjáé, barátnőié. Igen ám, de eljött 1969, s 1970. Meghirdették a Röpülj pávát, s ő nyomban jelentkezett. Nyíregyházán volt a selejtező, s bármennyire is szépen énekelt, meg volt győződve arról, hogy onnan már nincs tovább. Elnézte az időt, hamarabb fejezte be az éneklést, mint kellett volna. Már két hét is eltelt, semmi értesítés. Keresztelőn ültek éppen, mikor csak odasúgja neki a fia, valami levél jött Nyíregyházáról. Biztosan tanácsi papír, gondolta. De akkor a kisfiú már hozta is a levelet. Továbbjutott, készülhet Balmazújvárosba, a tévé is közvetítette elődöntőre. — Sosem voltam egy izgulós fajta, de akkor bizony elkapott a lámpaláz. Amit csak tetézett, hogy a tévések ránk se hederítettek. Átnéztek rajtunk, szabolcsiakon. Tartottak egy próbafelvételt, meghallgattak engem is. Én mondtam a szebbnél szebb nótákat, de a rendező csak ingatta a fejét: ez nem, ez nem az igazi... Már-már sírt tehetetlen dühében, mikor eszébe jutott a nagyanyja legkedvesebb dala: Látod édesanyám... s akkor annak a nagy szájú rendezőnek bepárásodott a szeme. Asszonyom, tudja maga, milyen gyönyörűséget énekel...? Felsorakozott tehát a népes szereplőgárda a színpadon, s várta, hogy felgördüljön a függöny. Kezdődjön a gyönyörűnek ígérkező est. Halk zsibongás, kipirult arcok, mikor váratlanul elcsendesedik a tömeg. S megjelenik a színpadon egy fehér inges, laj- bis, fényes csizmás férfi, s végignéz a szereplőkön. Aztán odalép a gyönyörű, keresztszemes ruhába öltözött tákosi fiatal- asszonyhoz, s megszólítja: —Hol varrnak még ilyen szépen lányom? — Beregben, Péter bácsi... — Hát te tudod, ki vagyok én...!? — Hogyne tudnám. Ki nem ismeri ebben az országban Veres Pétert? És akkor Veres Péter, ez a csodálatos íróember magához ölelte a tákosi asszonyt. — Hát lányom, sok szépet mondtak már rólam, de ilyen szépet még sohasem. Simon Józsefné balmazújvárosi éneklését még ma is sokan emlegetik. Egyenes út vezetett onnan már a döntőig, ahol a legmagasabb elismerésben részesült: a Népművészet Mestere lett. A produkció után meghajolt, átvette a díjat, megköszönte a tapsot... s hazajött Tákosra. Elérte, amit elérhetett, s nem kísértette tovább a szerencsét. Ilyen siker után hátat fordított volna az éneklésnek? No nem. A környező községekben — ha hívják — ma is szívesen fellép, egy fillér honorárium nélkül. Csak azt kéri, hogy vigyék és hozzák, mert neki nincs kocsija, s Beregben nem járnak olyan sürven a buszok, mint másutt. No de ne politizáljunk, van Simon Józsefnének enélkül is épp elég gondja. Sajnos alig-alig vannak már olyan emberek, akik élesszék a tüzet... Mind kisebb a népdal becsülete, mind kevesebben vannak, akik őrzik, s továbbadják e kincset. Nélkülük pedig a magyar kultúra...? Balogh Géza Film: A harang megkondult Mire a tisztelt olvasó elé kerülnek ezek a sorok, már ismert lesz a 22. Magyar Filmszemle zsűrijének döntése, ismert lesz, melyik film nyerte a játék- és melyik a dokumentumkategória fődíját. E rovat hosszú átfutási ideje miatt csak a jövő heti jegyzetben kerülhet sor a teljes program értékelésére, de talán addig sem érdektelen egy pillantást vetnünk azokra a körülményekre, amelyek közepette megrendezték e versenyt. A külső szemlélő számára úgy tűnhet, minden a legnagyobb rendben van a magyar film háza táján, hiszen mind időtartamát, mind a vetített alkotások számát tekintve ez volt a legnagyobb a szemlék történetében. Negyvennél több mű pergett a Budapest Kongresszusi Központ három vetítőtermében. A látszat azonban csal. Olyan ellentmondást, arányelbillenést takar a 40 feletti szám, amelynek következményeit kockázatmentesen prognosztizálni lehet. Soha még olyan kevés játékfilm nem szerepelt a magyar filmszemléken, mint az idén. A doku- mentumműfajúak áradatában 16 játékfilm árválkodott, közülük azonban négyet (Iskolakerülők, Legényanya, A hecc, Hagyjátok Robinsont) már korábban játszottak a mozikban. Ezek kritikai visszhangja is ismert: emlékezhetünk, hogy közülük egyedül Kardos Ferenc munkája kapott—a fenntartások nyomatékos hangsúlyozása mellett — elismerést, a másik három rendező kifejezetten elmarasztaló vélemények sorozatát könyvelhette el. A további 12 felét elsőfilmesek illetve olyan rendezők készítették, akiknek első munkája csak szűk körben vált ismertté. (Sőth Sándorról és Szirtes Andrásról van; a Szárnyas ügynök illetve a Lenz szerepelt a korábbi szemléken, de a mozikba nem jutott el.) A rendezők sorában egyetlen olyan nevet sem olvashatunk, aki a magyar filmművészet első vonalába tartoznék. A korábbi évek gyakorlata azt igazolja, hogy a dokumentumtermés moziforgalmazása reménytelen vállalkozás. Szerencsére a televízióban örvendetes nyitás következett be az elmúlt év során. Sorra helyet kaptak azok az alkotások, amelyek nemzeti sorskér- déseink feltárására vállalkoztak. Számunkra, e megyében élőknek különösen fontos, hogy az elmúlt hét végén láthattuk Ember Judit Pócspetrijét, időszerűségét ugyanis a perújrafelvétel nyomatéko- sítja. De ha a hosszú dokumentumfilmek kiszorulnak — érdeklődés híján — a mozikból, játékfilm pedig alig akad, ami odakerülhetne, akkor szükségképp a külföldi filmek sora (azokból is szinte kizárólag a kommersz) tölti ki az űrt, s ezzel a szórakozás iránti igényt a forgalmazás kielégíti ugyan, de egyúttal — a gazdasági szféra gerjesztette ördögi kör által meghatározva — eltűnik az a művészi tükörkép, amely segíthetne nemzeti önismeretünk megteremtésében. A számadatok a magyar film olyan térvesztéséről tanúskodnak, amely már-már katasztrofális. 1989-ben a hazai alkotásokra 6,2 millió néző váltott jegyet. Ez 1988- hoz viszonyítva 2 milliós csökkenést jelent, azaz egy év leforgása alatt ez a művészet érdeklődői egynegyedét elveszítette. Ha az idei szemle kínálatát vesszük alapul, akkor nem nehéz megjósolni, hogy a tendencia folytatódik, a csökkenés a tavalyihoz hasonló lesz az idén is. Kétség sincs továbbá afelől, hogy folytatódik a mozik bezárásának folyamata. A megyei forgalmazó vállalatok a leépült állami támogatás következtében csak úgy maradhatnak fenn (Vállalati formában vagy kft.-ként), ha felszámolják a gazdaságtalanul üzemelő mozikat. Ennek következménye a kistelepülések (többnyire 16 mines készülékkel üzemelő) vetítőhelyeinek megszűnése lesz. Az aprófalvak kultúrához kötődő szálai közül átmetsződik az utolsó is. A televízió jóvoltából természetesen sokkal több a nézője a magyar filmnek, mint amennyit a moziforgalmazás adatai mutatnak, de nagyon nem mindegy, hogy egy alkotás elkészülte után közvetlenül kerül-e a néző elé, vagy néhány évvel később, ugyanis a tévésugárzás jelentős késést jelent a bemutatóhoz képest, ha egyáltalán sor kerül rá. Várhatóan a változások hatására felerősödik, elmélyül az a szemlélet, amely a mozi funkcióját már eddig is csak a szórakoztatásban jelölte meg. Elfelejtődik az, ami korábban még megfelelő hangsúlyt kapott: a művészet -— a híres hamleti hasonlattal élve — tükröt tart a társadalom elé, segít felismerni hibáinkat, torzulásainkat. Ám ha a mai magyar közélet arculatára nézünk, tulajdonképp érthetjük, miért nincs kedve tükörbe pillantani. Hamar Péter Könyvespolcunk Ursula Höing: Ázsiai mese ( színes linómetszet) Otthon a lakásban Nem minden lakás otton, de minden otthon lakás. Ha ezt elfogadjuk, akkor a feladatunk az, hogy varázsoljuk igazi otthonná lakásunkat. Ebben kíván segíteni Preisich Anikó belsőépítész könyve. A szerző, aki éveken át foglalkozott lakásszociológiai kutatásokkal is, úgy tartja, hogy praktikusan, szépen berendezett lakás nemcsak a sok pénzzel rendelkezők kiváltsága Sőt! „Az a tény, hogy lakásaink kicsik, szűkösek, keretei behatároltak, és az, hogy anyagi lehetőségeink korlátozottak, nemhogy szükségtelenné teszi, hanem különösen indokolja a tudatos felkészülést és tervezést.” Mindezek után talán hihető, hogy ez a könyv mindenkinek szól. Négy fejezet mutatja be azt, hogy hol és hogyan élünk, megismertet a lakásberendezés alapkérdéseivel, végigvezet a lakás helyiségein, s közben szól azok ötletes berendezéséről, végül a könyvvel együtt tervezhetünk is, válhatunk mi magunk belsőépítészekké. Természetesen a könyv azoknak nyújt legtöbb tanácsot, akik családi házat építenek, illetve építtetnek, s meghatározhatják, beleszólhatnak leendő otthonuk elosztásába. Ilyenkor mindenek előtt be kell tájolni a lakás helyiségeit, fel kell mérni, hogy a család tagjai közül kinek mikor milyen tevékenységét kell kiszolgálnia a várva várt családi fészeknek. A könyv sokoldalúságát igazolja a néhány rövid történeti áttekintés is. Dióhéjban ugyan, de megismerkedhetünk a székek különböző fajtáival: a reneszánsz, empire, biedemeier stílusú székektől az osztrák M. Thonet és a finn A. Aaltó által tervezett székekig mindegyikkel. Az ágyak ismertetésénél pedig a következőket olvashatjuk: „Az ágy jelentőségét a középkorban díszességével emelték ki. A baldachi- nos ágy külön szoba volt a szobában, védett a hideg és a bogarak ellen... Korábban többnyire felpámázva, félig ülő helyzetben aludtak — amit az állandó készenléti állapot indokolt —, a mai ember pedig, aki napközben általában nyugtalanul él, álmában szereti tagjait kinyújtani, teljesen ellazítani.” Mik a jó világítás ismertetőjegyei? Hogyan tud az ideális bútorozás nyugalmat sugározni? Hogyan kell a konyhában a pultrendszert beosztani? Melyek azok a testmozdulatok és azok helyszükséglete, amelyek befolyásolják az előszoba berendezését? Már- már túlzásnak is hathat ez az utóbbi problémafelvetés, pedig akár a többi jó tanács, kérdésre adott válasz, ez is a mi kényelmünket szolgálja. Egy kis rövid színtanban is részünk lehet. A svéd színintézet által kidolgozott NCS színrendszer alapján megismerkedhetünk a színkörrel és színháromszöggel, az alapszínekkel és kísérőszínekkel, a színek jelentésével, és természetesen azoknak a lakásban való helyes felhasználásával. Az egyes bútoroknál a szerző pontokba szedve sorolja fel, hogy mi mindenre figyeljünk a választásnál, mi mindent tegyünk a vásárláskor. Az egyébként valóban nagyon hasznos javaslatok mellett néhány kivitelezhetetlennek tűnik. Pl: Vásárlás előtt lehetőleg hosszabb ideig feküdjünk az ágyon! (Vajon van olyan bolt, amelyik ezt „elviselné”?) Újszerű gondolatok, újszerű megközelítések, újszerű tanácsok. Az ugyancsak eredetien (valahogy másképp) megtervezett és illusztrált könyvet (Barka Ferenc munkája) a valóban kitűnő és csodálatos képek teszik teljessé. (Lelkes László 160 fotója és archív svéd felvételelek.) Ha másért nem, már az esztétikailag kifogásolha- tatlan látványért is érdemes megvenni a könyvet. De természetesen a legfontosabb: legyünk otthon a lakásunkban. Preisich Anikó: Otthon a lakásban, Bútorker—IKEA Lakberendezési Kft, 1989.) Minya Károly IQ___________________________________________________ ifanvnrnrcrtfl - - - ___________________________________1990. február 10. A nldIJJd! Ui br/dlJ HÉTVÉGI MELLÉKLETE
