Kelet-Magyarország, 1989. december (46. évfolyam, 285-308. szám)
1989-12-09 / 292. szám
1989. december 9. Ahol csak kétszer kondul a kisharang Ha ez a fa mesélni tudna... nyözött helyiség árulkodik a november végi népszavazásról. A település legszélső házában lakik Kistiszahát legidősebb lakója: özv. Smuczer Sándorné Nagy Angéla, aki februárban lesz 86 éves. Leánya, Juhász A ndrásné gondozza, aki már maga is nyugdíjas. — Apám hétéves koromban meghalt, édesanyámmal akkor költöztünk ide a nagyszüleimhez — meséli Juhász Andrásné. — Ennek már 55 éve. Nagyon sokat dolgoztam egész életemben. Most is mindennap öt órakor kelek, mivel a fiam tehenekkel foglalkozik, s mosnom kell az edényeket. Nyáron vár a kapálás, ősszel a betakarítás, s télen is van mit csinálni, sütünk, főzüflk,rupsunjf. Neptji^jja a várositnóp, milyen «stanyánélnn. Naponta hallgatjuk édesanyámmal a rádiót, este meg a televíziót nézzük. Nem értek egyet a földek visszaadásával. A megélhetésért nagyon meg kellett dolgoznia az egyéni gazdálkodónak is, most pedig már nincs fogat sem, szerszám sem. Nem vágytam el innen sohasem, nem tudnék elszakadni sohasem ettől a tájtól. A testvérem hívta édesanyámat is a központi fűtéses lakásába, de ő nem akar menni. Azt mondja, ha megy, ő már csak a partra megy, ott van ugyanis a temető. . Beszélgetésünket a fia érkezése zavarja meg. Juhász László 37 éves. Korábban Pesten hivatásos katonaként dolgozott, azonban leszerelt, és visszajött Kistiszahát- ra, a mezőgazdaságból próbál megélni. — Nagyon bízom benne, hogy ez a település nem fog kihalni — magyarázza. — Hiszem, hogy az ipar helyett a mezőgazdaság, az állattartás teremt majd jó kereseti lehetőséget, s ez ide csalja a fiatalokat, akik le is telepednek itt. Másfél éve például Kisvárdáról jött egy fiatal házaspár, itt laknak, s állattartással foglalkoznak. Nem bántam meg én sem, hogy visszajöttem a fővárosból. Most is nagy felelősség van rajtam, de ha elrontok valamit, magamnak rontom el, a magam ura vagyok. A fiatalember optimizmusa jár a fejemben, ahogy magam mögött hagyom a települést. Nem messze az úttól egy kis lankán keresztek sokasodnak. A fizikai munkában megfáradt, megöregedett test és szellem már ide készül, a végső megnyugvást várja, míg a fiatal tervez, alkot és megvalósít. Vajon meddig lesz ehhez elég erő itt, Kistiszaháton? M. Magyar László Hol a szorgos gazda? gátőrházhoz közeledünk, amely üresen áll. Természetesen nem maradhat ellenőrzés nélkül éz a terület sem, a tiszateleki gátőr járja be rendszeresen ezt a szakaszt. ■{. rA. Árvíz fesetén én is vészőr vagyok. Kapával járjuk a töltést, s ha buzgárt találunk, jelentjük — folytatja Ignéczi János. — A legnágyobb árvíz 1970-ben fenyegette Kistiszahátot. A töltés tetejétől csak 1 méterre volt a víz. Az állatokat kivittük a magasabb pontokra, lankákra, a tárgyakat pedig, amiket.nem tudtunk elvinni, felkötöttük a fára. De nézze.csak, az ott már az élő Tisza! A gát lábától pár méterre előttünk a folyó zavaros, sötét vize. Az árterületen lombjukat vesztett fűzfák, nyárfák, akácfák, kőrisfák állnak rendíthetetlen nyugalommal, felkészültek a téli álomra. Vis'száiWdülúnk a Csibá-réten kereszti# á fatuhöí. A bágyadt nap nem dolgozott hiábá, síké-1 rült felolvasztania a fagyott föld felső rétegét, így vastagon ragad a sár a cipőmre. A legelő szélén, egy kiszáradt, hatalmas'nyárfa közelében üres magtárak árválkodnak. — Tiszatelektől a magtárakig kövesutat építettek. Annyiszor kértük már a dombrádi tanácstól és képviselőnktől is, hogy a kisti- szaháti utat kössék össze ezzel az úttal, de mindhiába — fakad ki vezetőm. — Két kilométeres szakaszról van csak szó, s akkor két irányból is meg lehetne közelíteni a települést. A határból a főutcára érkezünk vissza. Van még egy másik utca is, de arra már nem jutott szilárd burkolat. Egy kézen meg lehet számolni, mi minden is van itt: gázcseretelep, egy épületben a bolt és a kocsma, ennek a háznak a falán a segélykérő telefon, s az egyik kerítésen postaláda. Két éve törpevízművet kapott a település. Bár a kutat 102 méter mélyre lefúrták, sárga színű víz jön belőle, meg kell várni, hogy leülepedjen. Ilyenkor 2—3 ujjnyi üler dék. is lerakódik. A helybeliek szerint nem került volna többe, ha Dombrádról kapnak vezetékes vizet. Régebben még filmet is vetített itt a moziüzemi vállalat, de mivel veszteséges volt megszüntették. Ezzel elvették az utolsó szórakozási lehetőséget, nem maradt más, mint a rádió és a televízió. Nem lehet tehát azon csodálkozni, hogy a fiatalok elvágynak innen, máshol keresik boldogulásukat. Az elmúlt években egész családok kerekedtek fel, s az ország közeli-távoli városaiban próbáltak szerencsét. Üresen maradtak a házak, s az idő múlásával már csak a romok emlékeztetnek az egykori otthonokra. A pusztulás szomorú képei ezek. Nincs szorgos gazda, aki kicserélné a betört ablakot, aki megjavítaná a megroggyant tetőt, aki megerősítené a falakat.. Tizenöt-húszezer forintért már lakást lehet itt vásárolj. Élnek is a lehetőséggel a horgászat szerelmesei, Miskolcról, Nyíregyházáról jönnek ide érdeklődők, s a vétel után hétvégi házzá, horgásztanyává próbálják varázsolni az elhagyott otthonokat. Kistiszaháton kevés fiatal él. Ez az út nem vezet tovább s kevés az általános iskolás korú gyermekek száma is. Bár az iskola épülete ma is áll — tetején egy kis harangtoronnyal —, a tanulók Dombrádra járnak be. Az utcára néző homlokzaton az idővel dacolva rozsdás, megkopott, címeres tábla látható a következő névvel: Szálvetés. Kicsit furcsának tűnik, de így is hívták valamikor Kistiszahát községet, sőt egy időszakban Nagyatádi-telep volt a neve. A bevezetett újítások nem sokáig éltek, a helybeliek számára mindig jobban tetszet ez a kedves hangzású, hangulatos név: Kistiszahát. Az iskolával egybeépült szolgálati lakásban találom Dávid Jánosné nyugdíjas pedagógust, aki korábban 15 éven keresztül tanította ími-olvasni-számQlni itt az apróságokat. . — Zemplén megyéből kerültem Szabolcsba a tanítóképző elvégzése után — emlékezik visz- sza a kezdeti évekre. — Először a román határ közelében, a Bör- velyi-tanyákon tanítottam, aztán következett Tiborszállás-Halmos- tanya, utána Vaja, s 1965 augusztusában jöttem Kistiszahát- ra. Akkor még 450—500 ember lakott itt, ma már a kétszázat sem éri el a létszám. Közel 130—150 diák is járt egy-egy ( évben az iskolába: idejártak Nagylányáról, Dombóc-tanyáról, Nétola- tanyáról, Csiba-rétről a gyerekek. Hamar megszoktam, megszerettem ezt a falut, de előbb- utóbb én is elköltözöm. Tiszaka- nyáron lakik a fiam, nála fogunk Az iskola már megszűnt, a kápolna még működik A befagyott holtág majd lakni a fétjemel. Temploma nem volt sohasem a településnek, az iskola egyben kápolna is. A tanteremben hátul van egy lezárható oltár, ott tart minden hónap első vasárnapján római kától ikus isten- tisztelet a dombrádi pap. A kisha- rangot az egykori földesúr, Bodor Pál ajándékozta a népnek. A harangot kétszer szokták meghúzni: egyszer a mise napján, másodszor pedig akkor kondul meg, ha meghal valaki. A termet egyébként nemcsak istentiszteletkor használják, hanem itt tartják meg a falugyűlést, az Áfész-gyűlést, a tées- zértekezletet, valamint itt rendezték meg a népszavazást is. Dávid Jánosné felajánlja, hogy megmutatja a tanterem-kápolnát. Sajnos az oltárt nem csodálhatom meg, hiszen zárva tartják. Két összetolt asztal és egy elfüggögy tábla sem jelzi, E hová vezet a már zöldellő őszi vetések és az árván búslakodó elszáradt kukoricaszárak között kanyargó kátyús út, amely Dombrád után ágazik el a pontonhídig tartó közúttól. Miért is lenne kiírva az arra megbúvó }cis település neve, hiszen az út onnan nem megy tovább újabb faluba, egyszer csak vége szakad, nincs tovább. Mintha a világ végére ért volna az ember. A szelíd lankák és a Tisza gátjának tövében húzódik meg Kistiszahát. A kora délelőtti órákban alig van mozgás, inkább a füstölgő kémények, az ismeretlenre ha- ragvó kutyák jelzik az itteni életet, különben csend van. A sötét felhők mögül néha-néha előbukkanó nap világítja be éles fényével a település első házait, a fehér falak vakítva verik vissza a sugarakat. A helységnévtáblánál fel lehet menni a gátra, ahonnan belátható az egész település. Nem kell messzire és körbetekinteni, hiszen csak 60-70 házból áll Kistiszahát. A töltés másik oldalán a befagyott, félkörív alakú holtág vonzza a tekintetet. Nem maradok sokáig egyedül, az idegen hamar szemet szúr az ott élőknek. Mindennapos, rendszeres sétáját irányítja úgy a hatvanhárom esztendős Ignéczi János, hogy néhány szót ejthessünk. Társául szegődöm, a gáton haladunk, közben a saját életéről, a falu történetéről mesél.- : — Nem messze van ide Dom- bóc-tanya, ott születtem. Abban az időben zsidóbirtok volt, apá- mék cselédként dolgoztak a földön. A negyvenes évek elején a zsidó családot elvitték, akkor kaptunk 480 pengőért hat hold földet. Kistiszahátra 1954-ben költöztem be. A környéken lévő terület Bodor Zsiga földje volt, a felszabadulást követő években azon alakult meg az állami gazdaság, majd később a Bodortanyát a termelőszövetkezet vette át, ez adta számunkra az egyetlen munkalehetőséget. A legtöbben talán 1945 után költöztek be ;Kistiszahátra, csábította őket a jó minőségű föld. Sajnos, ez ma már a múlté, most minden épp fordítva van. A föld már nem vonzó a fiatalok számára, elköltöznek innen, a faluban jóformán csak az idősek, nyugdíjasok maradnak. Három gyermekem van, ők is elköltöztek, máshol élnek. A nyolcadik osztály elvégzése után küldtem őket tanulni, mert a termelőszövetkezetben csak megölték volna magukat. A hatvanas években rengeteget dolgoztunk, pénzt azonban alig kaptunk. Még most is jól ^emlékszem, egy munkaegységre akkor másfél kiló búzát és egy kiló krumplit kaptam, s havonta 35 munkaegységet számoltak el nekünk. A gát is régi emlékeket, élményeket éleszt fel Ignéczi Jánosban. Elbeszélése során újraéli a történelmet, ugyanis ’44 őszén éppen itt volt a front, a román katonák a töltés oldalán ásták be magukat, s innen lőtték a túloldalon levő németeket. Ma már semmi sem emlékeztet azokra a szörnyű napokra, a táj néma, a gát egyenletes partján foltokban fehérük a nemrégen esett hó. A Barangolás || Keletéi a iragyamrszag hétvégi melléklete ^1L
